Sokat gondolkodtam már ezen. 13 voltam - vagy még annyi sem -, amikor a naplómba gyorsan felkapartam pár sort egy filmből, ami épp a tévében ment, és amire nem is különösebben figyeltem oda. De ez megmaradt:
"Ne az Igazit keresd, hanem valakit, aki most jó. Aztán ki tudja... lehet, hogy egy szép napon valamelyikőjük az lesz."
És igyekeztem eszerint élni a(z akkor még) nemlétező szerelmi életemet. De valahogy az évek során ezt sikerült teljesen elfelejtenem, és az éppen aktuális páromra minden egyes alkalommal azt hinni, hogy ő lesz a férjem. Ami nem akkora hülyeség, mint aminek én utólag tartom, hiszen minek lennék együtt valaki olyannal, akiről nem tudom elképzelni, hogy örökké vele leszek? A gond csupán annyi, hogy én kivétel nélkül, mindegyiknél azon erőlködtem, hogy bebizonyítsam - talán magamnak is -, hogy ez most valami igazán különleges és ilyen még nem volt soha. Aztán mindig ki is derült, hogy nem, nem az. És örülök is neki valahol, hogy egyik sem lett az. Nagyon fiatal voltam még - és még vagyok is, de talán lassan eljön az én időm is -, és butaság lett volna lekötni magam egy életre, még akkor is ha a nagyon nagy Őt, vagy a legIgazibbat találtam volna meg.
Ezen tapasztalataim alapján a következőre jutottam: nem véletlenül írtam én ezt fel 13 évesen. Nagyon igaz és nagyon be kellett volna tartanom, de nem tettem. 19 évesen már készen álltam (legalábbis azt hittem) mindenre. Elterveztem az egész életemet előre, valaki olyan mellett, akivel nem volt jövőm. És ezt már akkor is tudtam. De azért ráhúztunk még 2 évet, csak hogy elmondhassam; ez az az idő, amit már nem kapok vissza. És szentül hittem, hogy ő az.
Mi lett volna, ha nem hiszem? Ha csak megpróbálom jól érezni magam éppen azzal, akivel vagyok? Nem tudom. Lehet, hogy nem lett volna ilyen csúnya vége. De egy biztos: amikor 17 évesen belevágtam egy felnőtt kapcsolatba, még nem álltam készen. Hogyan is állhattam volna olyan fiatalon? Aztán jöttek szépen, sorban, és én mindig azt hittem, hogy na majd most... De nem lett most. És most kicsit idősebb fejjel, kicsit józanabb gondolkodással, úgy vélem, hogy majd tudni fogom, hogy mikor van a most. Amikor eljön az ideje. Amikor legbelül készen állsz rá és tudod, hogy ez most az, aminek történnie kell, mert így van megírva - vagy legalábbis valami nagyon hasonló.
Rájöttem tehát, hogy nem az a fontos, hogy kivel, hanem, hogy mikor. 17 évesen egyszerűen nem lehetett ő az Igazi, de még tavaly sem voltam készen rá. Hiába győzködtem magam, hogy de... egyszerűen még nem az az idő jött el. Hanem a terápia, amin akkor is végig kell vánszorogni, ha épp van melletted valaki. Az előző kapcsolatot ilyen vagy olyan formában, de muszáj meggyászolni. Megy ez úgy is, ha az ember rögtön belecsöppen egy új kapcsolatba, csak abból ritkán lesz happy end. Bár láttunk már rá példát a történelem során.
Szóval aki majd melletted lesz olyan (hasamra ütök, mert nem tudhatom...) 24-25 éves korodban, amikor belül is épp stabil minden, előfordulhat, hogy marad is. Nem vésem kőbe, meg honnan is tudhatnám, de jó pár év tapasztalat után erre jutottam. Aztán mindenki azt kezd ezzel az információval, amit szeretne, de én egyre biztosabb vagyok abban, hogy valamilyen módon, de ez mégis így van.
