Kicsit megrémített ez a mondat, mikor felbukkant kósza gondolataim közt. Mégis annyira igaz. Egyik nagy első szerelmem sem mondhatja el magáról, hogy rajta nem fog az idő vasfoga. Szomorú ez, hiszen illene belegondolnom abba is, hogy akkor ezzel egyenesen arányosan én is öregszem. De nem. Én nem. Én szívvel-lélekkel élek, azt pedig mind tudjuk, hogy a lelkünk nem öregszik. Legalábbis nem a szó hétköznapi értelmében.
Szóval arra jutottam, miközben sorban dobálom ki őket - koponyás Converse, bab, laptop, telefon, stb -, hogy igazam van. Na már nem csak most. Amikor megfogalmazódott bennem anno 2007-ben a következő mondat, miszerint minél inkább hangoztatunk valamit, annál inkább igyekszünk saját magunkat is meggyőzni róla, szóval már akkor is mennyire igazam volt!? Csak truelove for dummies, nem gondoltam bele, hogy talán ez akkor is igaz, ha én épp világgá kürtölöm, hogy mennyire nem állok készen egy kapcsolatra. Itt vagyok, sorban szabadulok meg mindentől, ami régi és elavult, és talán még sosem álltam ennyire készen az újra.
Még mindig hiszem ama No Doubt remekmű csodás két sorában, ami egész életemen át végigkísért - eddig, és fog is, tudom -, hogy:
"I believe for everything there is a reason
And everything always in time will come"
Ennyi véletlen ugyanis nem létezik. Minden apró jel arra utal, hogy okkal alakultak így a dolgaim, és ennek igenis így kellett történnie. Én pedig az égnek emelem a két kezem és megköszönöm, jobban belegondolva... megérte. Már egy percig nem bánok semmit, és akárhogyan is lesz ezután, tudom, hogy minden úgy lesz, ahogyan annak lennie kell és a maga idejében el is fog jönni. Nem akkor, amikor azt hiszem, hogy készen állok rá - valószínűleg akkor már rég késő.
Ideje temetni a múltat, mosolyogva búcsút inteni mindennek, ami már nem működik, és beengedni az újat. Átélni minden egyes másodpercét annak, ami a jelen, és örülni, hogy vagyok, hogy így vagyok itt és hogy ezt (részben) magamnak köszönhetem. Csak félve írom le, mert ilyet nem illik mondani, de talán ez az, amit megérdemeltem. Amire mindig is vártam. És eldobtam volna csupán azért, mert azt hittem, hogy még korai...? Be kell ismernem, hogy tévedtem. Mindegy, hogy mikor érzed úgy, hogy készen állsz, ha valami olyan jön, amire egész életedben vágytál, nem fogod elengedni. És éppen ezért nem engedem el. Átölelem és a magaménak érzem, a színeket, a szagokat, a pillanatot úgy érzékelem, mint aki eddig egy barlangba zárva élt és most engedték ki először a napfényre. Ez az én életem jelenleg, és egy ideje biztosan tudom; nem voltam még boldogabb. Talán soha nem akartam még ennyire az újat.
* Barlanghasonlat kopirájt Platón, köszi ELTE.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése