Na már nem csak most... hát amíg gyöttem, mennyire igazam volt, kérem!

- bővebben az éjszakás műszakok lejárta után, ha megengedik -

Independent is the new word for lonely

Ó mióta készülök már megírni ezt a bejegyzést... Még zsenge monogám koromban ötlött az agyamba a cím, ami már azért is nevetséges, mert elvileg akkor még tartott a sohanemvoltmégilyenjó-időszak. Lehet, hogy az egészet tényleg csak képzeltem, vagy kómában voltam fél évig, aztán mindenféle hülyeséget összeálmodtam.

Ugyanis alig emlékszem valamire. Ma ránéztem, rájuk néztem, és valahogy úgy éreztem, helyreállt a világ rendje. Ez a lány való hozzá. Minden téren. Mielőtt itt mindenféle félreértések történnének, nem vagyok ennyire jófej, nem feltétlenül pozitív értelemben értem ezt. Inkább olyan is-is. Próbáltam felidézni, hogy milyen volt vele, de nem jutott eszembe sok minden. Ahogy azonban az egész kapcsolatra, valamint az eddigiekre összességében visszagondoltam, úgy éreztem, hogy valami megváltozott. Én, aki mindig is kapcsolatot akart, valakit, akit szerethet, most csak egy hatalmas tehernek érzem az egészet. Belegondoltam, hogy milyen lenne, ha most itt lenne velem valaki. Épp várom az esti műszakot, fetrengek, és próbálok nem a kötelességeimre koncentrálni, hogy kevésbé fájjon a fejem. Hogy nekem még itt ugráljon valaki, vagy csak beszéljen hozzám? Kösz, nem. Nem tudom elképzelni azt, hogy a közeljövőben valami ilyesmire vágynék majd. Főleg úgy, hogy lassan minden, amit elterveztem megvalósul (3 kopp). Van egy szuper munkám, amit imádok, ha elköhhintek egy igent, akkor megvan a kis lakás is, amit annyira szerettem volna, valamint rengeteg új embert ismertem meg, olyanokat is, akiket tudom, hogy ha lenne valakim, direkt elkerültem volna. Hol a hiba?

Nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy melyik darab nincs a helyén. Az biztos, hogy egyedül nehezebb. Nagy biztonságot ad az, ha van mellettünk valaki. És ha nincs, akkor kétszer olyan erősnek kell lennünk, hogy elviseljük a mindennapok elkerülhetetlen mocskát. Hat év alatt pedig az embernek van ideje megkeményedni. Tényleg nem kívánom senkinek azokat a dolgokat, amiket a párkapcsolataimban és miatt átéltem, de talán ma már azt tudom mondani, hogy ha azok nem lettek volna, akkor én is sokkal gyengébb lennék. Így talán megvan az esélye annak, hogy a következő már ne végződjön ilyen bitang pusztulatosan fostosul. Néha kegyetlennek tűnik egy-egy megnyilvánulásom, szinte látom az arcokon, hogy legszívesebben megkérdeznék, hogy "úristen, neked mi bajod?!". Szóval az egyetlen hátulütője ennek a félig-meddig-kényszer-de-mégsem-egyedüllétnek az, hogy a bittersweetből kezd eltűnni a sweet, ezt pedig nem akarom. Szeretnék megmaradni olyannak, amilyen voltam, szeretnék hinni a szerelemben, és szeretném, ha őszintén tudnék mosolyogni, ha valaki arról mesél, milyen boldog a párjával. Mondjuk lehet, hogy én is elvárnék legalább egy fele olyan őszintének látszódó kamumosolyt, mint az enyém, amikor arról beszélek, hogy boldog vagyok egyedül. Nem vagyok elég hiteles...

Love happens all the time to people who are kind and heroes who are blind

Nincs az a szar, amiből két hónap alatt ne lehetne kievickélni. Jobb lesz. Megígérem. Itt vagyok. <3

Such fragile, broken things

Emlékszel, amikor kiskorodban nézegetted, hogy milyen szépek a jégcsapok? Rögtön le kellett törnöd egyet, hogy a kezedben tarthasd. Aztán az elkezdett olvadni, de te nem vártad meg, amíg elfogy, mert lefagyott tőle a kezed. Inkább földhöz vágtad, és nézted, ahogy repülnek szanaszét a darabok. Tetszett, ahogy elpusztítod. Na én pontosan ugyanezt csinálom a kapcsolataimmal.

-- Szóval a fentieket mondtam szó szerint álmomban, szakítás közben. Fascinating. --

So I cry just a little then I'll dry my eyes, 'cause I'm not a little girl, no more.

Bár akár az is lehetnék, amennyit nyavalygok folyton.

Szóval ezt is túléltük, havonta egyszer minden nő megőrül egy kicsit. Én nagyon. De nincs semmi gáz, csak néha rosszabbnak látom a helyzetet, mint amilyen. De a lényeg most nem is ez.

Elkezdtem ám dolgozni, és meg kell mondjam, hogy tegnaptól azon kevés emberek csoportjába tartozom Magyarországon, akik szeretik a munkájukat. Mit szeretik?! Szerelmes vagyok az új munkahelyembe.

-Hi, I'm Vivien, and I'm a workaholic.

-Hi, Vivien!

Egyelőre többet nem tudok és nem is akarok mondani róla, mert aláírtam a titoktartásit (nem, nem azért :D ), úgyhogy legyen most elég ennyi. Egyéb téren nincs változás. Kezdem úgy érezni, hogy amikor van, az is csupán baleset, mert valaki egy pillanatig nem figyelt oda, és addig nekem is csepegett valami kis szánalom-bájital, amitől öt percre elhihettem, hogy akár csak annyira is, de érdeklek valakit. Nem, nem igazán. :D Segáz, legalább mehetek holnap is dolgozni! Micsoda kalandok! Csak belefért ebbe is egy kis hiszti.

Alacsonyan szállnak a fürjek...

...eső lesz. :D

...szívesen széjjelszakadnék...

Mi a fene van velem?

Azt nem hiszem el, hogy akármit csinálok, mindig nekem szar. Komolyan mondom, ezután csak dolgozni fogok kimozdulni itthonról. Nem értek én semmit, fogalmam sincs, hogy hogy működik a világ. Saját magamat sem ismerem. Lövésem sincs arról, hogy mi a jó nekem, mit tegyek ahhoz, hogy jól érezzem magam. Csak azt hiszem, hogy éppen jól szórakozom, aztán kiderül, hogy nem is arra vágytam, amit megtettem. Valaki leültetne és elmagyarázná, hogy éppen mi történik? Mert nekem megállt a tudományom, csak itt vegetálok egy helyben, mozdulatlanul. Én, a komoly felnőtt. Egy vicc az életem.