And that's just the beginning...

Beleremegek. Nem is sejtettem, hogy ilyenre még képes vagyok...

Sok sok sok gondolatom volt napközben, hogy miket fogok megosztani a nagyérdeművel, de estére nagyon eltompultam, hosszú volt a mai nap.

Olyan szép vége lett, hogy nem is gondoltam volna. Nagyon jól éreztem magam - megint, vele. Nem tudom, honnan jött és meddig marad, azt sem még, hogy mi lesz a státusza, de most jó, hogy van.

Délután még szomorkodtam egy picit, mivel minden második embernek német haja van... De aztán derült égből jött egy merci és már azt is elfelejtettem, hogy létezik. Olyan könnyű az egész és jó, hogy nem görcsölök azon, hogy mi lesz... mint eddig mindig. Ugyanis mindig lett valahogy, hát akkor meg minek?!

Még mindig sokan vannak amúgy, csak most ő került a fókuszba, nagyon ő, és ettől félek egy picit. Azok miatt, amiket eddig is írtam, hogy nem szabadna, megfogadtam, de begurult a kocsi a Stefániára és nem volt megállj. Olyan óvatos vagyok, mintha hímestojásokon lépkednék, nem akarom, hogy összetörjön.

Nem akarom, hogy összetörjek. Újra.

De minden félelmemtől és fogadalmamtól függetlenül mosolyogva fogok elaludni ma este - csakazértis. :)

Autocorrect:

Még ezt azért hozzácsapom, hogy feledésbe ne menjen:

M: -Látom, nem tudod, hogy köszönj.. :)
V: -Nem igazán...
(hatásszünet)
V: -De látom, te inkább sehogy :D
M: ... -így jó lesz? :)