Az a legnagyobb probléma a társadalommal, hogy minden a feje tetejére állt. Fordítva éljük az életünket, és észre sem vesszük. Nem győzünk panaszkodni mindenről, amit egyébként mi rontunk el. A változás csak akkor jöhet el minden ember életében, ha ráébred arra, hogy csakis ő kezdeményezheti.
Lehet, hogy már késő, de legalább nem húsz év múlva ébredtem rá. Bár szerintem még akkor sem lenne túl késő ahhoz, hogy elkezdjem megvalósítani azt, amit megálmodtam. Ha meg igen, akkor lehet annak örülni, hogy legalább rájöttem, mindig mondom, hogy a felismerés az első lépés.
Szóval amit már tudok egy ideje, csak szokás szerint nem figyeltem oda saját magamra, az az, hogy mindent tizenévesen rontunk el. Rögtön felnőttek akarunk lenni, hogy komolyan vegyenek, meg párkapcsolatot is, mert az határoz meg minket. Aztán benne rekedünk ebben az egészben. Sokaknak az első komoly kapcsolatuk után nincs is olyan időszakuk, amikor egyedül vannak egy kicsit. Túl korán kezdjük el ezt az egészet, és ahelyett, hogy ismerkednénk az élettel, rögtön belecsapunk a sűrűjébe, akkor, amikor még fogalmunk sincs róla, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Én még mindig azt mondhatom, hogy a többiekhez képest kb. későn is kezdtem bele, de még így is ráértem volna bőven. Nem sokkal a 18. szülinapom előtt kerültem bele egy kapcsolatba, ami 4 évig tartott, számolj utána. Azóta pedig a legtöbb idő, amit egyedül töltöttem 3 hónap volt. Az meg nem sok. Pedig kell az egyedül. Ahhoz kell, hogy észrevegyük, már nem ugyanazok vagyunk, mint a kapcsolat(ok) előtt. Az emberek többsége fél egyedül lenni, mert akkor rájön, hogy ki is ő valójában. Ez pedig nem minden esetben pozitív felismerés. Az az ember, aki képtelen egyedül boldogulni, párkapcsolatban sem fog. Nem szabad csak azért belemenni valamibe, hogy ne legyünk egyedül.
Ahelyett, hogy tizenévesen a sulival, barátokkal, ártatlan kis flörtökkel és legfőképp saját magunkkal foglalkoznánk, rögtön komoly, több évig tartó kapcsolatot akarunk, aztán huszon-, netán harmincévesen jön el az az időszak, amikor egyszer csak hosszabb időre egyedül maradunk. Mindenkinél elérkezik ez az időszak, általában a sokadik borzalmas kapcsolat és nagy csalódás után. Pedig ha ezt megfordítanánk, talán hamarabb rájönnénk arra, mi is az, amit egy kapcsolatban, egy másik emberben keresünk, mit várunk tőle és mi milyenek is vagyunk valójában. Aztán lehet, hogy már az első kapcsolat is az lenne, amelyiket megéri megtartani. Szóval így talán több esélyünk lenne arra, hogy épkézláb kapcsolatokat építsünk fel, ahelyett, hogy egymás után, sorban selejtezzük le őket, mert rejtélyes módon, valamiért egyik sem akar működni. Hm.
ó de nagyon szívemből szólt ez a bejegyzés...
VálaszTörlés