"Remélem, hogy tervez velem az Úr, én meg majd úgy akarom, ahogy lesz."

Amikor oktalanul képesek ennyire összekutyulódni a dolgok, akkor nincs más hátra, mint hátradőlni a fotelban, megragadni egy kupica pálinkát, várni és hinni abban, hogy hamarosan minden jobb lesz. Talán ez mind közül a legfontosabb. Hinni.

Oh stop it, you

"Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája."

Nekem meg végül is mindegy, csak a fene gondolja, hogy ennyire jó Vivinek lenni. Bár én sem panaszkodom - attól függetlenül, hogy a blogban általában csak a bajaimat sírom el -, de szerintem pont elég belőlem egy. Vagy sok is. Ezt mindenki döntse el maga.

Meg amúgy az egésszel nem is lenne probléma, mert tudnám kezelni a helyzetet, ha nem lenne mellé még grátisztba az összes mozdulatom jó alaposan kielemezve. Mert ugye Vivi az ilyen. Pont.

You don't know a fuck about me...

Csak hogy finom legyek és nőies. Vannak emberek, akik teljesen ismernek. Mondjuk hárman. Nekik akármit mondhatok, nem lesz az, hogy "jééééééjzusoooooooom", stb., hanem pontosan tudják, hogy hogy értem és mi a mondanivalóm. És ha azt hinnéd, hogy közéjük tartozol, már most szólok, hogy nem valószínű. - agresszív kismalac üzemmód ON.

Egyetlen dolog alapján megítélni valakit pedig, szerény véleményem szerint, elég nagy ostobaságra vall. És meglepő, hogy sokan mégis mennyire intelligensnek tartják magukat a környezetemben. Kicsit szálljunk magunkba, drágáim, aztán lehet ítélkezni - de ezt már mondtam egy párszor...

Jótanács a maradék 4 órára, ami még hátra van a mai csodás napból:

Ma facebookoznom is veszélyes.

My tears dry on their own...

Hátha segít... a fene tudja már...

Egészen kicsi voltam még, amikor rájöttem arra, hogy ha valami bajom van, azt nekem kell megoldani. Én természetesen ott vagyok másoknak, ha szükségük van rám, sírhatnak is a vállamon, de amikor az én világom dől össze egy kicsikét, valahogy mindig ugyanabban a jelenetben találom magam; az ágyamba bújva, egyedül a világvége-gondolataimmal és könnyektől fuldokolva.

Aztán telt-múlt az idő, és az utóbbi években azt is meg kellett, hogy tanuljam, hogy ez nem is fog változni. Lehet akármennyi barátom, párkapcsolat, kiskutya, akármi, ez mindig így marad. Ha valami van, vagy megoldom, vagy elviselem, de nem várom mástól a segítséget.

Megoldanám én most is, ha tudnám, hogy mit. Talán ez a legrosszabb része. Van sok apróság, de mégsem tudom megfogalmazni, hogy mi a baj. Azt tudom, hogy mire (kire) lenne most szükségem, hogy jobb legyen, de nem. Annyira rettegek attól, hogy engem is besorolnak majd a "hisztis barátnő" kategóriába, hogy félek szólni, ha baj van. Nem velünk, velem. Legszívesebben csak sírnék és sírnék és elvárnám, hogy végignézze, és segítsen megoldani. De nem. Nem akarok ilyen barátnő lenni. Úgyhogy mit csinálok? Fekszek az ágyamban, egyedül a világvége-gondolataimmal és könnyektől fuldoklok. Nothing new.

Dress me, I'm your mannequin

Elgondolkodtatok már azon, hogy a lányok miért szeretik öltöztetni a pasijukat? Akármelyik kapcsolatba is sikerült eddig belekukkantanom, ezzel a jelenséggel mindenütt találkoztam. És természetesen ez alól én sem vagyok kivétel.

Karácsonyi ajándékok keresgélése közben jutott eszembe az, hogy vajon miért egyértelmű számomra, hogy valami ruhadarabot is veszek neki. Ami még érdekesebb, hogy egy percig nem volt kérdéses, hogy amit kiválasztok, tetszeni fog-e neki. Az egy dolog, hogy - hála az égnek! - eléggé megegyezik az ízlésünk, az viszont már egy másik, hogy ilyenkor én döntök. Azt fogja hordani, amit én akarok látni rajta - mert azt azért feltételezzük, hogy a drágaságunk szeret minket annyira, hogy akkor is szívesen viseli majd az általunk választott pulcsit, ha az mégsem annyira tetszik neki, mint ahogyan azt mi vártuk vásárláskor.

Elgondolkodtam tehát ezen az egészen: adott egy kislány és egy baba. Mit csinál vele rögtön? Természetesen öltözteti. Mert akkor úgy fog kinézni, ahogyan azt ő szeretné. És ez a kislány az évek alatt nem tűnt el belőlünk, akármennyire is azt hittük, hogy igen. Ott marad legbelül, tudat alatt, és olyan észrevétlenül jelenik meg a hétköznapjainkban, hogy bele sem gondolunk, hogy például miért is imádunk annyira vásárolni. Csakis ő tehet róla! Azontúl, hogy sosincs elég ruhánk / nincs mit felvennünk, előszeretettel éljük ki magunkat másokon is: öltöztetjük a mobiltelefonunkat, a csivavánkat, a pasinkat; tulajdonképpen akármit képesek vagyunk a saját ízlésünkre formálni, csak érezzük egy percig is a sajátunknak; máris kerül rá valami, amit mi megálmodtunk.

A rendes pasi ezt hagyja. Tudom, tudom, ezzel a kijelentéssel most néhány férfiú nyugodt hétvégéjébe sikerül akaratlanul is belerondítanom, de mégis állítom, hogy ha jó a kapcsolat, nem egy lila nyakkendőn fog múlni az egész. Ha odafigyelünk rátok és némi stílusérzékkel is rendelkezünk, összetehetitek a két kezeteket, hogy segítünk a divat hatalmas útvesztőjében lavírozni. Szeretjük látni rajtatok azt, ami nekünk tetszik, ez sajnos velünk született "rendellenesség". Mindezt a józanész határain belül képzelem el csupán, ha egy skót kockás inget szeretne a barátnőtök rátok erőltetni egy rózsaszín kordbársony trapéznadrággal - szerintem mondanom is felesleges, hogy -, meneküljetek!

:)

"Nem igaz-e, hogy az egyszer belénk gyökerezett mélységes szenvedélyt arról vesszük észre, hogy ugyanazok a dolgok nem teszik reánk többé ugyanazt a benyomást? Mintha minden érzetünk, minden gondolatunk felfrissült volna tőle; olyan mint valami új gyermekkor."

If I was a rich girl...

nananananana nananananananananaaaaaaaaaa!

Ez most már hivatalos: nekem a világ összes pénze nem lenne elég. No nem mintha most sok lenne, de ha az Angliában eltöltött egy évet nem számítjuk, akkor most ügyeskedek a legjobban. Azzal viszont nem számoltam, hogy a tudat, hogy megdolgozok a pénzemért és ebből kifolyólag (fogjuk rá, hogy) van is, csak újabb igényeket generál. Tisztán emlékszem, hogy régen nem adtam volna ki hatszázötven forintot egy darabka olyan sütiért, amiről biztosan tudom, hogy én is meg tudom csinálni otthon. De ez csak a jéghegy csúcsa...

Jön ez a ... Karácsony, ami minden évben szokott, és most illene normális ajándékokat adnom, ha már a család büszkeségeként dolgozó nő lettem. Igenám, csakhogy időközben kicsit sokan lettünk. Egy komplett másik család is a képbe került, akiknek nagyon szívesen veszek ajándékot, de - matekból még mindig nem vagyok a helyzet magaslatán - hosszas számolgatás után rájöttem, hogy az a pénz, amit én keresek, semmire nem elég.

Gondolom ezek után nem meglepő, hogy azt álmodtam, hogy megint kint vagyok Britannijáában... Azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, legalább vehetek magamnak egy kocsit (?), ha már megint itt ragadtam.

Visszatérve: gagyi ajándékokat senki nem ad szívesen. Ha meg ötcsillagosat veszek, akkor nem eszek februárban. Aztán a másik... még mindig benne van a pakliban, hogy nem fog tetszeni (nothing new), akkor meg elég rosszul érezném magam.

Közben vizsgaidőszak. Ideg. Para. Tikkelő szem. Álomkór. Migrén.

Na. Nekem ilyen a Karácsony. Minden évben.