Hátha segít... a fene tudja már...
Egészen kicsi voltam még, amikor rájöttem arra, hogy ha valami bajom van, azt nekem kell megoldani. Én természetesen ott vagyok másoknak, ha szükségük van rám, sírhatnak is a vállamon, de amikor az én világom dől össze egy kicsikét, valahogy mindig ugyanabban a jelenetben találom magam; az ágyamba bújva, egyedül a világvége-gondolataimmal és könnyektől fuldokolva.
Aztán telt-múlt az idő, és az utóbbi években azt is meg kellett, hogy tanuljam, hogy ez nem is fog változni. Lehet akármennyi barátom, párkapcsolat, kiskutya, akármi, ez mindig így marad. Ha valami van, vagy megoldom, vagy elviselem, de nem várom mástól a segítséget.
Megoldanám én most is, ha tudnám, hogy mit. Talán ez a legrosszabb része. Van sok apróság, de mégsem tudom megfogalmazni, hogy mi a baj. Azt tudom, hogy mire (kire) lenne most szükségem, hogy jobb legyen, de nem. Annyira rettegek attól, hogy engem is besorolnak majd a "hisztis barátnő" kategóriába, hogy félek szólni, ha baj van. Nem velünk, velem. Legszívesebben csak sírnék és sírnék és elvárnám, hogy végignézze, és segítsen megoldani. De nem. Nem akarok ilyen barátnő lenni. Úgyhogy mit csinálok? Fekszek az ágyamban, egyedül a világvége-gondolataimmal és könnyektől fuldoklok. Nothing new.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése