...kényeztettem ma el magam minden földi jóval, amit csak el tudtok képzelni, a migrén valahogy mindig erősebb nálam. Se a ZH-t nem voltam képes megírni, se dolgozni nem tudtam bemenni. Egyszerűen belefáradtam. A napokig tartó fájdalom teljesen kikészít. Itt lenne ez a hangyabokányi szabadidő, amit kiélvezhetnék (na nem ma, de ha már így alakult, igazán elmúlhatott volna legalább estére), de nem... mit csinálok? Este nyolckor a könnyeimet törölgetem, hogy én ezt már tényleg nem hiszem el. Ha lenne rá bármilyen konkrét gyógymód... ha tudnám, hogy mit ne egyek/igyak/tegyek/gondoljak, én megtennék mindent, hogy elkerüljem. Kimerít a folyamatos görcs a fejemben, bármikor gondolkodás nélkül elcserélném egy bokaficamra, ujjtörésre, sőt, még egy kiscicára is. Igen, még arra is.
Szóval ahelyett, hogy a kötelezettségeimnek tettem volna eleget ma, inkább hagytam, hogy magával sodorjon a nap. Az egészet vele töltöttem - legalább volt benne valami jó is -, és minden egyes másodpercben azt vártam, hogy múljon el ez a vacak, hogy azért valamennyire látszódjon a mosolyomon, hogy őszinte. Mert annak tényleg örültem, hogy ha ilyen szerencsétlen körülmények között is, de lehetett egy teljes napunk együtt. Ritka.
Ebből meg végül csak az bizonyosodik be, hogy az embernek akkor van szabadideje, ha csinál magának. Köszi, migrén. Hát nem tudom... akkor mérlegeljünk... Vagy inkább csak... múljon. már. el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése