Click

Emlékszem, még nyáron írtam arról, hogy milyen rossz az, ha egy volt szerelmedben találod meg azt az embert, akivel bármikor bármiről tudsz beszélni, melletted van és tökéletesen ismer. Ha pedig elveszíted, akkor nem csupán a szerelmedtől kell megválnod, hanem valakitől, akit nagyon nehéz pótolni. Ettől a fájdalom pedig csak nő.

Nem mondom, hogy most is ez történt velem, mert idő hiányában ilyesmi még nem alakult ki, de mondjuk, hogy már határeset volt. Ami viszont abszolút az én hibám, és erre csak most jöttem rá, amikor már kicsit kinyitottam a szemem és kezdek mindent máshogy látni, az az, hogy rosszul csináltam. Az egészet rosszul fogtam fel. Miért kéne, hogy ezt az embert egy párkapcsolatban ismerjem meg? Csak körül kell nézni. Ő már itt van, csak én túl vak voltam és felesleges dolgokra koncentráltam gőzerővel.

Egy angliai állásinterjúm során tanultam meg a kifejezést. Click. A lány, aki interjúztatott, meghallgatta a kis élettörténetemet, levette a szemüvegét és letörölte az épp csak kigördülő könnycseppet az arcáról. Az interjúnak hivatalosan is vége volt. Közölte velem, hogy ne nézzem hülyének, de annyira megfogta a személyiségem, meg az, amit meséltem, hogy ő most nem is tudja mi történt. "You know when you first meet someone and you have this click." Beszélgettünk mindenféléről, de azután csak egy cipővásárlás erejéig találkoztunk, mert én hazarepültem. Viszont amiket mondott, jól elraktároztam, és sokat gondolkodom rajta azóta is.

És én ostoba nem vettem észre, hogy mennyire ritka az ilyen, és hogy talán illene jobban odafigyelni rá. Nagyon kevés olyan emberrel találkozni manapság, aki megbízható, értékes és az életünk része akar lenni. Olyannal pedig, akivel az első perctől kezdve megvan a "click", talán csak tízévente egyszer, ha összejön. És nekem sikerült. Nemrég ébredtem rá arra, hogy mennyire szerencsés is vagyok, hogy találkoztam egy ilyen nagyszerű emberrel szeptemberben. Valahogy most, hogy újra egyedül vagyok, kezdem csak értékelni azt, amim van. És ez nem szép dolog a részemről. De végül csak megvilágosodtam, és most már biztos vagyok benne, hogy nem szeretném őt elveszíteni. Szerencsére szakítani nem tudunk, úgyhogy hátha végre valaki, aki jött, marad is.

Nem kell párkapcsolat a boldogsághoz. Végre újra ezt tudom mondani. Jó, ha van, boldogabbá tehet, de elsősorban az állandó környezetünk az, ami teljessé teszi az életünket, hiszen ők akkor is ott vannak nekünk, amikor már túlságosan is sokadjára csalódunk újra. Én pedig a legszerencsésebb ember vagyok, hogy Vele találkoztam. Jelenleg nem tudom mihez kezdenék nélküle. Valószínűleg fele ennyire sem tudnám egyben tartani a kis világomat.

Ne sírj azért, amit elvesztettél, örülj inkább annak, amid van. NapiVivi :)