Mindenféle dolog kószált ma a fejemben. Persze estére visszaállt alaphelyzetbe, üres. Többször egymásra köszöntünk azon gondolatmenettel, amit Pepe ékelt az agyamba pár napja, miután elolvasta ezt a két és fél bejegyzést, amivel büszkélkedhetek. Azt mondta, a vasárnapi olyan, mintha egy az egyben az ő véleménye lenne. Ez nem hagyott nyugodni akkor sem és még most sem.
Most, amikor már mindegy. Talán azért somfordál mindig vissza-vissza, és azért irritál ennyire, mert igaz. De már mindegy. Mert megszegtem az egyetlen szabályomat, amit tavaly nyáron hoztam. Hogy soha, semmilyen körülmények között és senki kedvéért nem veszítem el magam újra. Sikerült, megint, de nem volt elég. Nem tudom, hogy tudok-e még elég lenni majd valakinek. Vagy akarok-e. De már mindegy.
Nincs mentség arra, amit tettem. Se bocsánat. Mindig sikerül megbántanom azokat, akik a legkevésbé érdemlik meg. Mindent, amit mondtam, abban a pillanatban úgy is gondoltam. Hogy maradok. Hogy megyek. Hogy nem tudom. Igen, igen... itt az a nagy bökkenő, hogy abban a pillanatban. Azt még mindig nem hiszem, hogy el kell veszítsünk valakit ahhoz, hogy tudjuk milyen fontos nekünk, mert aki igazán fontos, az nem kell elmenjen, és azt mi sem engedjük el. Azonban arról megbizonyosodtam, hogy ahogy döntünk, igazán, komolyan, rájövünk, hogy mit is akartunk valójában. És én is rájöttem.
Kérdés - és mindig az is marad -, hogy mennyire kell önzőnek lennünk és melyik az a pont, amelyen túl már egoistának, önteltnek, beképzeltnek tartanak? Vagy mind azok vagyunk, vagy egyetlen helyes lépés miatt válunk azzá mások szemében. Nem mindegy. Mindenen túl mégis egyetlen emberi kapcsolatot tekinthetünk igazán sajátunknak: a saját magunkkal fenntartottat. És nekem ezen kell most dolgoznom. Ez az egyetlen oka annak, hogy most mennem kell. Nem adtam elég időt magamnak, és most iszom meg a levét. Nem finom.
Szóval ezentúl azon leszek, hogy újra felépítsem a saját kis világomat, hogy tudjam, mit akarok és küzdjek érte. Hogy megálljak a saját lábamon, és meg tudjam hozni a saját döntéseimet. Hogy kitartsak amellett, amit egyszer elhatározok. Hogy ne tegyek ilyet soha, de soha többet senkivel.
Kiadtam. Nem járnak már erre gondolatok, késő van. Csak egy pár ördögszekeret fújdogál a vihar utáni szél. Megint üres.
Most, amikor már mindegy. Talán azért somfordál mindig vissza-vissza, és azért irritál ennyire, mert igaz. De már mindegy. Mert megszegtem az egyetlen szabályomat, amit tavaly nyáron hoztam. Hogy soha, semmilyen körülmények között és senki kedvéért nem veszítem el magam újra. Sikerült, megint, de nem volt elég. Nem tudom, hogy tudok-e még elég lenni majd valakinek. Vagy akarok-e. De már mindegy.
Nincs mentség arra, amit tettem. Se bocsánat. Mindig sikerül megbántanom azokat, akik a legkevésbé érdemlik meg. Mindent, amit mondtam, abban a pillanatban úgy is gondoltam. Hogy maradok. Hogy megyek. Hogy nem tudom. Igen, igen... itt az a nagy bökkenő, hogy abban a pillanatban. Azt még mindig nem hiszem, hogy el kell veszítsünk valakit ahhoz, hogy tudjuk milyen fontos nekünk, mert aki igazán fontos, az nem kell elmenjen, és azt mi sem engedjük el. Azonban arról megbizonyosodtam, hogy ahogy döntünk, igazán, komolyan, rájövünk, hogy mit is akartunk valójában. És én is rájöttem.
Kérdés - és mindig az is marad -, hogy mennyire kell önzőnek lennünk és melyik az a pont, amelyen túl már egoistának, önteltnek, beképzeltnek tartanak? Vagy mind azok vagyunk, vagy egyetlen helyes lépés miatt válunk azzá mások szemében. Nem mindegy. Mindenen túl mégis egyetlen emberi kapcsolatot tekinthetünk igazán sajátunknak: a saját magunkkal fenntartottat. És nekem ezen kell most dolgoznom. Ez az egyetlen oka annak, hogy most mennem kell. Nem adtam elég időt magamnak, és most iszom meg a levét. Nem finom.
Szóval ezentúl azon leszek, hogy újra felépítsem a saját kis világomat, hogy tudjam, mit akarok és küzdjek érte. Hogy megálljak a saját lábamon, és meg tudjam hozni a saját döntéseimet. Hogy kitartsak amellett, amit egyszer elhatározok. Hogy ne tegyek ilyet soha, de soha többet senkivel.
Kiadtam. Nem járnak már erre gondolatok, késő van. Csak egy pár ördögszekeret fújdogál a vihar utáni szél. Megint üres.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése