Akkor sírtam utoljára, amikor két döntés közt álltam. Amióta tudom, hogy hazamegyek, semmi. Pepével ellentétben. Ironikus, hogy pont most néztük meg a Holiday-t, amiben Ms Diaz küszködött a könnyeivel - Pepe erre azt fogja mondani, hogy azt képzelem, hogy ő vagyok... :) Nem vagyok. Szerencsére.
Pár napja megbeszéltük, hogy nem csinálunk úgy, mintha idegenek lennénk, elvégre közös jövőt terveztünk, meg minden. Azóta lejárkálunk cigizni is együtt, ő beszél, én hallgatok. Néha helyeslek, vagy megcsóválom a fejem, de nagyrészt abból állnak együtt töltött óráink, hogy beszél. Úgy érzi, hogy mindent el kell mondania, hiszen véges az ideje, én pedig nem hibáztatom ezért. Hogyan is tehetném, amikor én vagyok az oka? Csak abban bízom, hogy idővel jobban lesz, összeszedi magát és olyan élete lesz, amilyet megérdemel. Csodás, kalandos, hosszú, boldog.
Abban maradtunk, hogy ha hazamegyek ne keressem többet. Vagy igen. Ebben maradtunk. De egyben biztos vagyok; ha rájövök, hogy én vagyok a legnagyobb hülye a világon, és, hogy tévedtem... mindent meg fogok tenni azért, hogy lehessen még közös életünk. Persze ez egy rendkívül önző dolog, de azt mindketten beláttuk, hogy mennem kell.
Kivisz a reptérre június 27-én és könnyes búcsút veszünk. És ez most eléggé aggaszt. Mi van, ha még akkor sem tudok sírni? Vagy a legjobb döntést hoztam, vagy elapadtak a könnycsatornáim. Végül is... nem kíméltem őket az évek alatt, beleadtam apait-anyait... tulajdonképpen miért is csodálkozok? Mindenesetre elég hülyén jönne ki, ha mindazok után, amin együtt keresztül mentünk, és amekkora (volt?) ez a szerelem, még arra sem lennék képes, hogy együtt sírjak vele a reptéren.
Abban maradtunk, hogy ha hazamegyek ne keressem többet. Vagy igen. Ebben maradtunk. De egyben biztos vagyok; ha rájövök, hogy én vagyok a legnagyobb hülye a világon, és, hogy tévedtem... mindent meg fogok tenni azért, hogy lehessen még közös életünk. Persze ez egy rendkívül önző dolog, de azt mindketten beláttuk, hogy mennem kell.
Kivisz a reptérre június 27-én és könnyes búcsút veszünk. És ez most eléggé aggaszt. Mi van, ha még akkor sem tudok sírni? Vagy a legjobb döntést hoztam, vagy elapadtak a könnycsatornáim. Végül is... nem kíméltem őket az évek alatt, beleadtam apait-anyait... tulajdonképpen miért is csodálkozok? Mindenesetre elég hülyén jönne ki, ha mindazok után, amin együtt keresztül mentünk, és amekkora (volt?) ez a szerelem, még arra sem lennék képes, hogy együtt sírjak vele a reptéren.
Aztán pár nap múlva jön utánam. Így indult, így is fejezzük be. Hazaköltözik Csepo is, Pepe pedig leteszi a kocsit, majd visszarepül Londonba. Ott fog lakni, dolgozni ezután. Én meg... koptatom a padokat még egy évig, és reméljük a legjobbakat. Na meg, hogy nem lettem egy érzéketlen tuskó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése