Érdekes este van a hátam mögött, és még csak most kezdődik a hepaj... Nem is a "buliról" szeretnék szólni hozzátok felebarátaim, hanem valakiről, akit már rég elfeledtem, és arról az emberi kapcsolatról, amitől újra tizenötnek éreztük magunkat múlt éjjel.
Félreértés ne essék, szó nincs semmiféle szerelmi ügyről. Sem most, sem anno. Így hét évvel (te jó ég!!!!) a történtek után, félmosollyal az arcunkon csak úgy fogalmaztunk, hogy barátkoztunk. És hogy milyen jól tettük!
Sosem értettem, hogyan csinálják mások azt, hogy akármi történik, jóban tudnak maradni, barátként tudnak tekinteni egymásra. Most már értem. Idő. Semmi több nem kell hozzá.
Nosztalgiáztunk picit, nagyokat nevettünk és rácsodálkoztunk, hogy hogy felnőtt a másik. Senki nem emlékszik már, hogy miért nem beszéltünk évekig, és mindketten tudjuk, hogy ezután sem fogunk. De ha megint egy társaságba fúj minket a szél, nagyon szívesen beszélgetünk egymással, mert ez olyan, mint amikor egy általad kedvelt filmnek hosszú idő után elkészítik a folytatását és még az is nagyon jó - csak máshogy. Örültem, hogy ott van még az a tizenéves fiú legbelül, akármennyire szanaszét dobált mindenkit az élet és akármennyire úgy tűnt messziről, hogy már rég elveszett.
Egy szóra sem érdemes kis lelkifröccs volt ez tegnap éjjel, de valahogy mégis úgy érzem, hogy nem véletlen az, hogy éppen most találkoztunk, még akkor sem, ha ezután a bejegyzés után kb már el is felejtem az egészet. Jó volt emlékezni, hogy milyen volt a tini Vivike, és hogy milyen rögös volt az út azóta. Nem mintha ez már a cél lenne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése