Annyi minden történt, mióta hazajöttem, hogy legjobb lett volna naponta írni valamit, hogy ne egy kisregény szülessen belőle. Éppen ezért nem is tervezem, hogy most szépen, időrendben felsorolok mindent, ami az elmúlt napokban történt velem. Ez... ugyanis.. lehetetlen.
Hol így érzem magam, hol úgy. Egy biztos, Pepe nagyon hiányzik. És én is neki. Mindent leír facebookon, ami történik vele, én meg azon gondolkodtam, hogy viszek magammal mindenhova egy adag post-it-et, hogy mindig le tudjam írni, ha valami pepéset látok. Annyira körülötte forog minden gondolatom, hogy amikor péntek éjjel a múlt szellemei kísértettek a kihalt Békéscsabán, végig az járt a fejemben, hogy mikor jön már haza. Haza... hát... Magyarországra legalábbis. Így könnyen túltettem magam az első találkozáson... őő... vele - csak így név nélkül -, felszabadultam, a lehető legjobban alakult minden (számomra), ezt is kipipáltuk. Kezdek újra világosban hazajárni, ez mindig jó volt arra, hogy már csak beájuljak az ágyba, és ne keressek ott senkit magam mellett. De attól még piszok nehéz. Gülükét ölelgetem egyfolytában, simogatom, vele alszok, belé kapaszkodok. Hogy ne kattanjak meg teljesen...
A barátaim megint érdekesen fogadtak, van, akivel még nem is tudtam összefutni, de akivel igen, azzal legalább intenzív volt a találkozás... Békülés, harag, szeretet, csalódás, sírás, nevetés váltogatja egymást, és én megint nem érzem úgy, hogy otthon vagyok. Minden fura, mindenki fura, nagyon sokat változtak - nem mindenki előnyére.
A kis vízműtelepem tegnap éjjel egy eddig még általam nem ismert arcát mutatta, tönkretéve ezzel a nagy bulit, amire mindhárman nagyon készültünk, és tönkretéve az egész mai napot, amit együtt töltöttünk volna nálunk a kertben, a kismedencében. Fura, mondom én.
Remélem, egy kicsit javul ez az egész, igyekszem én tenni érte, de most nagyon úgy érzem, hogy nincs kedvem hozzá. Itt lenni, Pesten lenni, Angliában lenni, lenni. Túl sok minden történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése