Olyan írhatnékom van, hogy az hihetetlen. Szóval most idevetem az összes gondolatomat, hogy utána zavartalanul élvezhessem az esti Csík koncertet a Városházin. :)
Napok óta lebeg a szemem előtt a kis pesti albérletem képe. Ami nincs. De lesz. Tavaly nyáron, amikor egyedül maradtam, jövő, társ, célok, álmok, minden nélkül, csak azzal tudtam nyugtatni magam, hogy legalább maradhatok Pesten. Azt talán még nem írtam, hogy nagy szerelmem lett a város az évek alatt. Egészen pici korom óta járkáltunk fel, mert elég sok rokonunk lakik ott, vagy körülötte, meg kirándulni is szívesen mentünk fel. Aztán kicsit később anyával vásárolgatni mentünk Pestre, majd áruért mikor melyik csabai boltnak. Aztán az egyetem miatt felköltöztem 2009-ben, azóta elválaszthatatlanok vagyunk :) Jó, persze közbeszólt egy év Corby, de az kényszerkatapult volt...
Szóval kitaláltam egy icipici albérletet, amivel nyugtattam magam, hogy ha ügyes leszek, az enyém lehet. Most újra ez a cél, szeretnék majd egyedül lakni, megállni a kis málnakeverőimen, ha már így alakult.
Így... hát a mostanit én alakítottam, az igaz. Nem akarok senkit kitenni annak, hogy én még mindig nyomi vagyok. Majd ha egyszer elmúlik ez az égető érzés, és az a tompa nyomás (ha van ilyen...) is, ami utána jön, és meglesz az, amit kitűztem magam elé, na majd akkor beengedek valakit az életembe, de most még nem. És a közeljövőben sem. Közel sem vagyok még olyan állapotban, mint ahogy gondoltam. Szerencsére már visszafelé nem tekintek, ott minden felégett, de olyan szinten igénylem azt, hogy csak én legyek, hogy magamnak bizonyítsak, hogy szinte beleremegek. Megrémiszt az, ami előttem áll, nem tudom lesz-e erőm végigcsinálni, de mennem kell, mert itt túl közel vagyok a tűzhöz.
"A távolság megköveteli a közeledést."
Olvastam ezt 2010 tavaszán, és közeledtem. Engedtem annak, aminek már akkor sem lett volna szabad. Ami csak még nagyobb mélységekbe lökött, amikor már amúgy is darabokban hevertem a földön. És most, amikor ugyanaz a szitu, amikor szinte minden ismétli önmagát, csak arra tudok gondolni, hogy a közelség mennyire megköveteli a távolodást. Mennem kell innen, magasabb szintre kell helyeznem mindent, hogy egy igényesebb életet élhessek. Nem egy olyat, ahol az egyik rosszból a másik karjába borulgatok saját hibáimból kifolyólag.
Aztán eszembe jutott a világon a legszerencsésebb és egyben a legnyomorultabb lány is. Meg, hogy miken mehet keresztül. Mennyi vattacukros szivárványon és közben hány mocsárba süllyedhet bele. Szerencsére ez ugye nem az én gondom, mégis... valahogy ezen jár az agyam. Túlpörög, mondtam tegnap.
Na meg insane... beteg az elmém... Tegnap néztünk a gyerekekről régi felvételeket. Bizseregtem, hogy mennyire babát akarok. De aztán eszembe jutott, hogy ahhoz pasi is kéne, aztán már egyből nem akarok. Eddig egyetlen egyszer éreztem úgy, hogy elég stabil vagyok hozzá, hogy akár jöhetne is, wonder when...
Természetesen örülök neki, hogy nem úgy lett - mármint nem annak, hogy baba helyett inkább meg lettem csalva, just for fun :D -, de vajon lesz-e még úgy? Akarok-e majd még valakitől valaha annyi mindent, mint tőle? És vajon kapok-e még valakitől olyan keveset - vagy úgy is kérdezhetném, hogy egyszer még elvesz-e tőlem valaki mindent?
Az meg a másik, hogy nem adom oda. Nagyon nehéz ez nekem, és most úgy érzem, hogy nem fogok már úgy szeretni, mint akkor. Nem tudok és nem is akarok. Azt mondják, hogy mindenkinek egy nagy szerelme van az életben. Akkor jó, nekem megvolt, pipa, most már ideje a fontos dolgokkal foglalkozni. Nem, nem teszem úgy túl magam rajta, ahogy azt elvárják. De jól vagyok, a boldogságom most nem ettől függ, minden rendben lesz. Nem megyek bele semmibe, nem alkuszom meg, köszönöm szépen, jó lesz nekem egyedül.
Tiszta összefüggéstelenül írok. Meg már túl sokat. Nem akartam ennyire kiadni magam, de ezekről nem beszélhetek senkinek, mert azok visszakérdeznek. És egyből azt, hogy "de még szeeereeeteeeeed?". Nem. "De visszamennéééél hozzááá?' Nem. Nincs az a pénz. Csupán arról van szó, hogy elmúlt a harag. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, és éppen ezért nem tévesztem össze azzal, hogy jajtutimegintszerelmesvagyokbelé. Csak mindenki meglepődik, hogy már nem anyázom. De tök vicces fejeket tudnak vágni, mielőtt szóba hozzák. :D
Fú, na ez bőven elég lesz róla, összesen. Szóval mindent a lakásért, apait-anyait bele, aztán hadd szóljon. Csodásvarázslatosgyönyörű életem lesz, egyedül. :)
Össze tudom ám foglalni a fentieket pár percben, érthetőbben is:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése