Megcsóválom a fejem. Csak még egyszer utoljára. Megint rosszul csináltam. És ha még százszor fogadom meg, hogy eztán nem így lesz, még százszor fogom elrontani. Mert én már csak ilyen vagyok. Bár lennék elég erős, annyira, mint Ő, hogy úgy tudjam kezelni a hasonló helyzeteket, hogy az ne fájjon. Nekem. Nekem ne.
"Csak azt a nőt lehet bántani az érzésein át, aki ostobán és vakon a szerelmet üldözi."
Ő tudja, de nekem ez így nem megy. Hanem csak üldözöm folyamatosan, mert én ilyen vagyok. Csak most már nagyon nem szeretném minden értelmetlen hülyeségre azt hinni, hogy megtaláltam az igazit. Én mondtam már kiskoromban is, hogy igenis jelezze tűzijáték vagy atomrobbanás. Majd akkor tudni fogom. Addig meg... élem a kis életem és inkább ne is zavarjon bele senki csupán azért, hogy előbb a magasba emeljen, majd mikor már biztos jó nagyot fogok esni és biztos rohadtul fog fájni, akkor a mélybe taszítson. Köszönöm szépen, elég volt.
Igen, kiadtam magam, megint. Úgy, ahogy még soha. Nem szabad ilyet csinálni és a legszomorúbb, hogy mindvégig tudtam, hogy semmi értelme. A múlt időt csak amolyan feltételesen használom, hiszen megint csak pár felhő vonult az égre, ennyi történt, nem több. De amíg egy fikarcnyit is tisztán látok, és nem vakít el a szikrázó napfény, addig szeretném végiggondolni ezt az egészet. Hogy mit is csinálok én most tulajdonképpen...?
Előre leszögeztem, tanulva a tavaly nyár végi események következményeiből, hogy nem hagyom, hogy bárki elkapjon, ha zuhanok. Hagytam. Megint mástól vártam a megoldást arra, amit egyedül én tudok helyrehozni. Hogy egyedül is jól érezzem magam. És mélyponton voltam, nagyon, és jött ő és én csak egy kérdést teszek fel magamnak, de azt naponta ezerszer, hogy miért?...
Miért most, miért ő és miért így? Ez tényleg szükséges volt? És miért ennyire és most meg miért nem? De legbelül tudom én a választ és most ha ezzel már csak egy embernek is segítek, akkor megérte. A hatalmas bölcsesség pedig a következő:
Nincs élet a szeretlek után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése