Még nem tudom pontosan, hogy hogyan is érzek a dologgal kapcsolatban. Valószínűleg bele fog telni egy kis időbe, hogy tudjam. És még akkor sem biztos, hogy örülni fogok neki, hogy tudom, de...
Jól éreztem magam. Nagyon is. Beléptem a lakásba, és egy "érezd magad otthon"-nal nyitott. Hát hogy ne érezném magam otthon? Fura volt, hogy egyáltalán nem fura ott lenni. Rácsodálkoztam olyan apró dolgokra, mint a kéztörlő a mosdókagyló mellett, vagy a fogas az előszobában. Kellemes érzés járt át, olyanféle, ami talán soha többet nem fog. Hogyan is lenne ez lehetséges? Ilyen nem lesz több.
Többek közt ezt is megbeszéltük múlt éjjel. Valahogy úgy éreztem, hogy elmondhatom neki. Hogy nyugodtan beszélhetek vele őszintén, mert végre egy olyan ember ül velem szemben, aki igazán ismer. Tudja, hogy mire hogyan fogok reagálni és hogy meddig mehet el.
És most abbahagytam egy időre a pötyögést.
Tényleg nem tudom, hogy milyen hatása lesz ennek a találkozásnak az érzelmeimre, életemre. Az biztos, hogy kellett, elkerülhetetlen volt és éppen ideje. Legalább egy pár órára valóságosnak és igaznak tűnt az, amit eddig próbáltam kitörölni az emlékeimből. Nem a visszasírós módon, hanem csak úgy, nosztalgikusan. És tényleg nem lesz több ilyen. Nem, nem. Sem találkozás, sem ilyen kapcsolat. Mert ilyen százévente egyszer van. És akkor, ha ez pont velünk történik, és ha csak egy rövid ideig is magunkénak mondhatunk egy ilyet, igazán szerencsések vagyunk.
Nem haragszom. Egyáltalán. Jó volt megölelni, jó volt emlékezni, jó volt beszélgetni. Hogy nem volt tabu. Hogy végre megkérdezhettem olyasmit is, ami már évek óta nyomja a lelkemet és most végre elengedhetem ezeket a problémákat.
Elengedhetem. Talán ez a nagy finálé. Dobpergéssel, meg minden. Talán most már minden más lesz. Legalábbis ebben reménykedem. Ha ez a beszélgetés kellett ahhoz, hogy újra bele tudjak szeretni majd valakibe, akkor roppant erősen fogom a fejemet verni a falba, hogy eddig miért nem került rá sor. Nem így kellett volna.
Befejezni sem, ezt is tudjuk mindketten. Láttam rajta, hogy bántja. Ilyet nem tud megjátszani az ember. Hogy azóta is gyötri az, amit velem tett. És ez elégtétel. Nem az, hogy neki fáj, hanem az hogy tudja, mi történt és nem gondolja úgy, hogy semmiség volt a tavaly nyár. Mert az volt minden. Egy olyan új élet kezdete, amit nem én választottam, beleerőszakoltak és most boldogulnom kell benne.
De nem bánom. Már nem. Az egyetlen negatív érzésem az estével kapcsolatban csupán annyi, hogy sajnos ő már nem lesz soha az az ember, akinek elmondhatom a gondjaimat. És ez nem a szerelmes-csöpögős módon értendő, mert örülök neki, hogy vége lett egy rossz kapcsolatnak. Nem is azt szeretném, hogy legyünk barátok. Mert nem leszünk. Mi soha. Ami fáj, hogy találtam egy olyan embert, aki ismer, teljesen, minden egyes mozdulatomat, mindenről és mindenkiről tudja, hogy hogyan állok hozzá, hogy mikor, mit és miért teszek, és nem bírál, hanem segít, aki mellettem van (volt), amikor kell, és egy érintéssel jobb kedvre tud deríteni - szóval, hogy találtam egy ilyen embert és el kell engednem. Csupán azért, mert egymásba szerettünk anno, már nem lehet ő az, akit felhívok, ha van valami. Mert az egészségtelen és egyikőnknek sem jó. De mennyivel könnyebb lenne, ha ezt a támogatást nem egy volt szerelmemben, hanem mondjuk az egyik szülőmben találtam volna meg. Vagy unokatesómban. Vagy akárkiben, csak ne egy olyan személyben, aki csak rövid ideig volt része az életemnek.
Mert azóta sem tudom, hogy kihez forduljak, ha igazán nagy baj van. Bár ironikus, hogy az elmúlt 14 hónapban az igazán nagy baj mindig miatta volt, úgyhogy végül is nincs is szükségem egy ilyen valakire.
Aha...
Egy szó mint száz, ezt nagyon sajnálom. Kár, hogy elvész egy ilyen nagy adomány. Mert ez kincs. Csak hát mellé az ember alaptermészete is jár, amin pedig változtatni nem tudtam.
És nem is kellett volna próbálkozni. Talán én éppen ebbe buktam bele. Talán ez volt az egyetlen hibám. De ez mind már nem számít. Volt egy utolsó kellemes esténk, és ha pár év múlva neadjisten ez véletlenül megismétlődik (nem fog), boldogan lépek be abba a pici lakásba, ahol két boldog évet töltöttem el. A szamurájjal, a zsiráfos törcsivel és a fordítva tekeredő wc papírral.
Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése