Na jó. Az egy dolog, hogy másnaposan mindig világfájdalmam van, meg minden borús, de amit ma művelek az kissé kezd ironikus lenni. Ugyanis egész nap fekszek és depressziózok, kezemben a telefonommal és minden egyes kis rezgésnél ugrok egyet, a szívem pedig megáll egy picit.
Motoszkál a fejemben az a gonosz "mi van, ha...", és nem akar eltűnni. Pedig napról napra egyre kevesebb dolog van, ami aggaszt, vagy ami miatt gondolhatnék arra, hogy valami esetleg nem stimmel. Már nem félek és nem is vagyok paranoiás. És most pont ez lett a legnagyobb problémám...
A múltkori túl szép, hogy igaz legyen gondolatsorom után kezdek egyre inkább afelé húzni, hogy az egész úgy, ahogy van, nem csupán igaz, hanem talán a legigazabb dolog lehet eddig az életemben. És akárhányszor felordít a "mi van, ha", könnyek szöknek a szemembe, mert már most rettentően fáj. Igen, ez talán mégis lehetséges. Fáj belegondolni abba, hogy mi van, ha az időnk sosem jön el?
Hihetetlen, hogy mindig valamilyen slamasztikába keverem magam, azon már meg sem lepődöm, hogy ez a helyzet is milyen keserédes. Bízom, ez az egyetlen teendőm most. Várok, mert megéri. Kiélvezem minden egyes pillanatát annak, ami most jut. Viszont innen már nincs visszaút, többet akarok. Mindent akarok. Mindent, ami lehet és ameddig csak lehet. És hogy hol? Lassacskán ez számít a legkevésbé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése