Valahogy így...

"Feldobtam, és az élére állt az érem..."

"...semmi sem lesz ugyanúgy, mint régen... egyszerre szép és egyszerre szörnyeteg."

Tényleg feldobtam. De nem az élére állt, ó nem... Erzsébetünk mosolygott rám a konyhapultról. Kettőt találhatsz, hogy ez mit jelent.

Péntek éjszaka nem aludtunk. De még szombat délben sem. Ehelyett sírtunk, nevettük, guggoltunk, ültünk, égettünk, beszélgettünk. Természetesen a beszélgetés része a lényeg. Na meg az, hogy találtam valakit, aki nem akar elveszíteni. Nagyon nem. És ezt nem dobhatom el valami olyanért, amit nem is biztos, hogy szeretnék. Itt maradok. Angliában. Vele.

A terv, hogy gyűjtögetünk, dolgozgatunk, és elköltözünk egy nagyobb városba, ahogy lehet. Augusztusban hazamegyünk, magamhoz ölelgetek mindenkit jó alaposan, Nettikével törpe vízműtelepeset játszunk, aztán elhívom kávézni a felnőttkort, és ha szépen viselkedik, és megígéri, hogy nem fog bántani, talán beengedem. Az ablakon, szigorúan.

Decisions make it harder, baby

Emlékszem, mikor kicsi voltam, mennyivel könnyebb volt. Anya kijelentette, hogy délután megyünk Mamához, majd este hazajövünk, és úgy is lett. Nyáron megyünk a Balatonhoz rokonokkal, hét napot fogunk ott tölteni, és így történt. Általános iskola után jön a középiskola, választhatsz adott kínálatból, tanulsz, leérettségizel, továbbtanulsz. No problem. Nagy nehezen választottál egy egyetemet, rajtad áll, hogy elvégzed-e. Bonyolódik... Beleszeretsz, fülig, vele akarod leélni az életed, elhagy. Nincs beleszólásod. Kopogtat a felnőttkor, beengeded az ajtón, majd kirugdosod az ablakon, hogy "takarodj innen, nekem nincs még rád szükségem". Aztán csak visszajön. Költözés, munka, élettárs, pénz, leszokás, megszokás, szürkeség. Mintha csak résnyire nyitnád ki a szemed, mert érzed, ha valóban meglátnád mibe csöppentél, fejvesztve menekülnél vissza a gyerekkorba. Amikor még nem kellett dönteni, csak élvezni az életet, és sírni, ha korábban kellett hazamenni a játszótérről, mint szeretnéd. Na itt tartok most. Több mint nyolc Angliában eltöltött hónap után időt és teret váltanék, ha tehetném.

Tegnap este hosszú hónapokig tartó harc után elengedett. Megbeszéltük /kijelentette/, hogy eladjuk a hűtőt, mosógépet, visszakapjuk a foglalót, és mehetek. Haza. A régi életembe. Már amennyire ez lehetséges, hiszen nem vagyok bolond, tudom, hogy semmi nem lesz már a régi. Örülnöm kellene. Vagy szomorúnak lennem. Vagy valami. De semmi. Majd megint utólag leszek okos.

Miért?

Mert már régen kellett volna.
Mert ki kell adnom.
Mert nehéz.
Mert le kell pakolnom a súlyokat.
Mert ez mindig segített.
Mert mindenki messze van.
Mert így vagyok egy egész.
Mert ez vagyok én.
Már régen kellett volna.