Na már nem csak most... hát amíg gyöttem, mennyire igazam volt, kérem!

- bővebben az éjszakás műszakok lejárta után, ha megengedik -

Independent is the new word for lonely

Ó mióta készülök már megírni ezt a bejegyzést... Még zsenge monogám koromban ötlött az agyamba a cím, ami már azért is nevetséges, mert elvileg akkor még tartott a sohanemvoltmégilyenjó-időszak. Lehet, hogy az egészet tényleg csak képzeltem, vagy kómában voltam fél évig, aztán mindenféle hülyeséget összeálmodtam.

Ugyanis alig emlékszem valamire. Ma ránéztem, rájuk néztem, és valahogy úgy éreztem, helyreállt a világ rendje. Ez a lány való hozzá. Minden téren. Mielőtt itt mindenféle félreértések történnének, nem vagyok ennyire jófej, nem feltétlenül pozitív értelemben értem ezt. Inkább olyan is-is. Próbáltam felidézni, hogy milyen volt vele, de nem jutott eszembe sok minden. Ahogy azonban az egész kapcsolatra, valamint az eddigiekre összességében visszagondoltam, úgy éreztem, hogy valami megváltozott. Én, aki mindig is kapcsolatot akart, valakit, akit szerethet, most csak egy hatalmas tehernek érzem az egészet. Belegondoltam, hogy milyen lenne, ha most itt lenne velem valaki. Épp várom az esti műszakot, fetrengek, és próbálok nem a kötelességeimre koncentrálni, hogy kevésbé fájjon a fejem. Hogy nekem még itt ugráljon valaki, vagy csak beszéljen hozzám? Kösz, nem. Nem tudom elképzelni azt, hogy a közeljövőben valami ilyesmire vágynék majd. Főleg úgy, hogy lassan minden, amit elterveztem megvalósul (3 kopp). Van egy szuper munkám, amit imádok, ha elköhhintek egy igent, akkor megvan a kis lakás is, amit annyira szerettem volna, valamint rengeteg új embert ismertem meg, olyanokat is, akiket tudom, hogy ha lenne valakim, direkt elkerültem volna. Hol a hiba?

Nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy melyik darab nincs a helyén. Az biztos, hogy egyedül nehezebb. Nagy biztonságot ad az, ha van mellettünk valaki. És ha nincs, akkor kétszer olyan erősnek kell lennünk, hogy elviseljük a mindennapok elkerülhetetlen mocskát. Hat év alatt pedig az embernek van ideje megkeményedni. Tényleg nem kívánom senkinek azokat a dolgokat, amiket a párkapcsolataimban és miatt átéltem, de talán ma már azt tudom mondani, hogy ha azok nem lettek volna, akkor én is sokkal gyengébb lennék. Így talán megvan az esélye annak, hogy a következő már ne végződjön ilyen bitang pusztulatosan fostosul. Néha kegyetlennek tűnik egy-egy megnyilvánulásom, szinte látom az arcokon, hogy legszívesebben megkérdeznék, hogy "úristen, neked mi bajod?!". Szóval az egyetlen hátulütője ennek a félig-meddig-kényszer-de-mégsem-egyedüllétnek az, hogy a bittersweetből kezd eltűnni a sweet, ezt pedig nem akarom. Szeretnék megmaradni olyannak, amilyen voltam, szeretnék hinni a szerelemben, és szeretném, ha őszintén tudnék mosolyogni, ha valaki arról mesél, milyen boldog a párjával. Mondjuk lehet, hogy én is elvárnék legalább egy fele olyan őszintének látszódó kamumosolyt, mint az enyém, amikor arról beszélek, hogy boldog vagyok egyedül. Nem vagyok elég hiteles...

Love happens all the time to people who are kind and heroes who are blind

Nincs az a szar, amiből két hónap alatt ne lehetne kievickélni. Jobb lesz. Megígérem. Itt vagyok. <3

Such fragile, broken things

Emlékszel, amikor kiskorodban nézegetted, hogy milyen szépek a jégcsapok? Rögtön le kellett törnöd egyet, hogy a kezedben tarthasd. Aztán az elkezdett olvadni, de te nem vártad meg, amíg elfogy, mert lefagyott tőle a kezed. Inkább földhöz vágtad, és nézted, ahogy repülnek szanaszét a darabok. Tetszett, ahogy elpusztítod. Na én pontosan ugyanezt csinálom a kapcsolataimmal.

-- Szóval a fentieket mondtam szó szerint álmomban, szakítás közben. Fascinating. --

So I cry just a little then I'll dry my eyes, 'cause I'm not a little girl, no more.

Bár akár az is lehetnék, amennyit nyavalygok folyton.

Szóval ezt is túléltük, havonta egyszer minden nő megőrül egy kicsit. Én nagyon. De nincs semmi gáz, csak néha rosszabbnak látom a helyzetet, mint amilyen. De a lényeg most nem is ez.

Elkezdtem ám dolgozni, és meg kell mondjam, hogy tegnaptól azon kevés emberek csoportjába tartozom Magyarországon, akik szeretik a munkájukat. Mit szeretik?! Szerelmes vagyok az új munkahelyembe.

-Hi, I'm Vivien, and I'm a workaholic.

-Hi, Vivien!

Egyelőre többet nem tudok és nem is akarok mondani róla, mert aláírtam a titoktartásit (nem, nem azért :D ), úgyhogy legyen most elég ennyi. Egyéb téren nincs változás. Kezdem úgy érezni, hogy amikor van, az is csupán baleset, mert valaki egy pillanatig nem figyelt oda, és addig nekem is csepegett valami kis szánalom-bájital, amitől öt percre elhihettem, hogy akár csak annyira is, de érdeklek valakit. Nem, nem igazán. :D Segáz, legalább mehetek holnap is dolgozni! Micsoda kalandok! Csak belefért ebbe is egy kis hiszti.

Alacsonyan szállnak a fürjek...

...eső lesz. :D

...szívesen széjjelszakadnék...

Mi a fene van velem?

Azt nem hiszem el, hogy akármit csinálok, mindig nekem szar. Komolyan mondom, ezután csak dolgozni fogok kimozdulni itthonról. Nem értek én semmit, fogalmam sincs, hogy hogy működik a világ. Saját magamat sem ismerem. Lövésem sincs arról, hogy mi a jó nekem, mit tegyek ahhoz, hogy jól érezzem magam. Csak azt hiszem, hogy éppen jól szórakozom, aztán kiderül, hogy nem is arra vágytam, amit megtettem. Valaki leültetne és elmagyarázná, hogy éppen mi történik? Mert nekem megállt a tudományom, csak itt vegetálok egy helyben, mozdulatlanul. Én, a komoly felnőtt. Egy vicc az életem.

And I hate to see your heart break, I hate to see your eyes get darker as they close, but I've been there before...

Különös, hogy az élet hogy össze tudja hozni a hasonló sorsú embereket. Talán nem is tudjuk addig, amíg a másik színt nem vall, mi pedig rácsodálkozhatunk, hogy "hát te is?!'. Nem, ezek a sebek nem láthatóak. Ügyesen titkoljuk, egy idő után egyre könnyebb mosolyogni, ha fáj. Nem értjük, hogy miért történnek ezek a dolgok velünk, de nem vagyunk egyedül a bánattal. Soha nem vagyunk egyedül.

Sajátos módon fonódhat össze két poklot megjárt ember, ha épp összefújja őket a tavasz végi szél (nem, nem tudok leakadni az időjárásról). Két szanaszéjjel tört szív, két doboz sör, hajnalhárom és félhomály. Félreérthetetlen kombináció, ezért is érdekes, ha a vége másképp sül el. Illetve pontosítanék, nem sül el sehogy. Vannak az embernek olyan időszakai, amikor lelkizni kell, de bizonyos szituációkban azért elég abszurd. Nekem pedig erre nincsen most kapacitásom. Egyszerűen csak sajnálok mindenkit, aki egy kicsit is hasonló cipőben jár, mint én, mert én tudom. Ó, én tudom csak igazán. Talán ezért könnyebb nekem. Én már nem várok semmit, viszont Isten irgalmazz, ha egy törött szív még remélni tud! Addig hiába oltja le a villanyt, és teljesíti szorgalmasan a pirkadati küldetését, odabent nem lesz jobb. Meg kell tanulni kikapcsolni a fájdalmat is. Amíg fáj, addig nem tud az ember önfeledten szórakozni. Ezt meg úgyis csak évek alatt tanuljuk meg mind.

Összességében az egész kacifántos történet tanulságaként csupán arra a végtelenül egyszerű konklúzióra jutottam, hogy két törött szív nem fér meg egy szobában.

One step, two steps, counting tiles on the floor, three steps, four steps, guess this means that I'm a whore

Írtam, kitöröltem. Jobb így. :))

*

Azért néhány gyöngyszemet muszáj megmentenem az utókor számára:

• "Szarba léptél ma reggel?" (Anya)
• A szomszéd koktélja mindig zöldebb.
• Nápolyit kérsz az útra?
• V: (vadul rágó után kutat a táskájában)
  F: -Mit keresel?
  V: -Megoldást.
• "Valamilyen formában legyen már péntek."

Baby if I'm half the man I say I am, if I'm a woman with no fear just like I claim I am...

Alakulez.... :)

Fogalmam sincs, hogy tudok így kitartani, de a napokban a saját példaképem lettem. Tök jó érzés. Annyi szemetet fújt elém a tavaszi szél, hogy akár idegösszeomlást is áraszthatna, de nem... én kitartok. Úgy, ahogy még soha. Mosolyogva, energiaitallal.

A szerencse még mindig elkerül, hiába nézett ki úgy, hogy dob pár morzsát... De nem számít. Mindig lett valahogy, most is lesz. Ha mégsem kapom meg a munkát, akkor majd találok másikat. A lényeg, hogy addig fenntartom a jókedvet, némi segítséggel... :) A fene gondolta volna! Vivinek lenni jó, Vivi barátainak lenni pedig fárasztó.

Már ezért megérte... :'D

V: -Bagolyirtás fürjjel. Aztán madarat lehet velem fogatni.
A: (az ablakra mutat) -Én most arra távozom.
V: -Ó, galambom, ne repülj el!

 

Gotta love Hayley :)

Egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni eme kis interlude zsenialitását. Az a szöveg, az a hang, meg az egész úgy, ahogy van... az pedig nem kifejezés, hogy aktuális. Egyébként az egész album miatt nem győzök hálálkodni a skacoknak, jó az, amikor kimondják helyetted a dolgokat. Köszi, Hayley, boys.. ^^

The wasted years, the wasted youth, the pretty lies, the ugly truth

Az a legnagyobb probléma a társadalommal, hogy minden a feje tetejére állt. Fordítva éljük az életünket, és észre sem vesszük. Nem győzünk panaszkodni mindenről, amit egyébként mi rontunk el. A változás csak akkor jöhet el minden ember életében, ha ráébred arra, hogy csakis ő kezdeményezheti.

Lehet, hogy már késő, de legalább nem húsz év múlva ébredtem rá. Bár szerintem még akkor sem lenne túl késő ahhoz, hogy elkezdjem megvalósítani azt, amit megálmodtam. Ha meg igen, akkor lehet annak örülni, hogy legalább rájöttem, mindig mondom, hogy a felismerés az első lépés.

Szóval amit már tudok egy ideje, csak szokás szerint nem figyeltem oda saját magamra, az az, hogy mindent tizenévesen rontunk el. Rögtön felnőttek akarunk lenni, hogy komolyan vegyenek, meg párkapcsolatot is, mert az határoz meg minket. Aztán benne rekedünk ebben az egészben. Sokaknak az első komoly kapcsolatuk után nincs is olyan időszakuk, amikor egyedül vannak egy kicsit. Túl korán kezdjük el ezt az egészet, és ahelyett, hogy ismerkednénk az élettel, rögtön belecsapunk a sűrűjébe, akkor, amikor még fogalmunk sincs róla, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Én még mindig azt mondhatom, hogy a többiekhez képest kb. későn is kezdtem bele, de még így is ráértem volna bőven. Nem sokkal a 18. szülinapom előtt kerültem bele egy kapcsolatba, ami 4 évig tartott, számolj utána. Azóta pedig a legtöbb idő, amit egyedül töltöttem 3 hónap volt. Az meg nem sok. Pedig kell az egyedül. Ahhoz kell, hogy észrevegyük, már nem ugyanazok vagyunk, mint a kapcsolat(ok) előtt. Az emberek többsége fél egyedül lenni, mert akkor rájön, hogy ki is ő valójában. Ez pedig nem minden esetben pozitív felismerés. Az az ember, aki képtelen egyedül boldogulni, párkapcsolatban sem fog. Nem szabad csak azért belemenni valamibe, hogy ne legyünk egyedül.

Ahelyett, hogy tizenévesen a sulival, barátokkal, ártatlan kis flörtökkel és legfőképp saját magunkkal foglalkoznánk, rögtön komoly, több évig tartó kapcsolatot akarunk, aztán huszon-, netán harmincévesen jön el az az időszak, amikor egyszer csak hosszabb időre egyedül maradunk. Mindenkinél elérkezik ez az időszak, általában a sokadik borzalmas kapcsolat és nagy csalódás után. Pedig ha ezt megfordítanánk, talán hamarabb rájönnénk arra, mi is az, amit egy kapcsolatban, egy másik emberben keresünk, mit várunk tőle és mi milyenek is vagyunk valójában. Aztán lehet, hogy már az első kapcsolat is az lenne, amelyiket megéri megtartani. Szóval így talán több esélyünk lenne arra, hogy épkézláb kapcsolatokat építsünk fel, ahelyett, hogy egymás után, sorban selejtezzük le őket, mert rejtélyes módon, valamiért egyik sem akar működni. Hm. 

King for a day, fool for a lifetime

A legnagyobb idióta vagyok a világon. Minden téren. Mert a kötelességeim teljesítése helyett atomdurván megünnepelni mások felhőtlen boldogságát tök logikus, meg elfogadható. Arra jutottam, hogy mától lehetne július. Azzal kiegyeznék.

Vivi voltam, most megyek és belehalok a tusolóba. Éljen az ifjú pár!

Easy - in a different way

Lassan két hónapja vagyok egyedül. Ez az időszak hol ilyen, hol olyan volt, de egy biztos: távolodik az a hülye március 15., én pedig kezdem összeszedni magam.

Nyitogatom lassan a szemeimet, tompul a semmi, csakis arra koncentrálok, ami jó nekem, még akkor is, ha néhány döntésem elég gyerekesnek hatott mostanában. Tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy jobban legyek, és minden nap azon vagyok, hogy így legyen. Eddig szerintem elég jól megy.

Sőt... ma megállapítottam azt is, hogy egyedül sokkal könnyebb. Ez már megint ijesztő, mert nem gondoltam, hogy így fogok érezni, vagy legalábbis azt nem, hogy ilyen hamar. Sokkal több időm van mindenre, aminek mostanra már őszintén tudok örülni. Nem kell olyan apróságokkal foglalkoznom, hogy pl. milyen fehérneműt vegyek fel - kit érdekel? Lehet, hogy ez így elsőre nevetséges, de én pont az esti öltözködésemnél jöttem rá erre. Kényelmes. És nem tudtam, hogy ez nekem ennyire fontos. Mindig tanul az ember. (Mármint nem a fehérnemű, hanem ez a felállás. Komolyan mondom, ha továbbra is így fogom érezni magam, inkább mégis egyedül halok majd meg, önszántamból.)

Szóval építgetem vissza a kis életemet a darabokból, újakkal megtoldva, és nem is akárhogyan. Ha minden összejön, amit a közeljövőre kitűztem célul, akkor aztán egy szavam nem lehet. 

Szerelem - és egyéb katasztrófák

-Jacks, eszedbe jutott már, hogy az igaz szerelem egy összeesküvés?

-Összeesküvés?

-Igen. Kapitalista összeesküvés és hazugság, melyet a film, a sajtó és a zeneipar terjeszt, és együtt reklámozzák, pedig nem is létezik.

-Nem létezik a szerelem?

-Gondolj csak bele! Hol létezik a dalokon, könyveken és filmeken kívül? Ki mond olyat, hogy "örökké szeretni foglak"?

-Whitney Houston.

-Ő kokainon él. De a lényeg az, hogy mindenki szarul van, mert vagy keresi azt a nem létező valamit, vagy azt hiszi, hogy kevesebbel kell beérnie. 

"Tudod mi lesz 50 év múlva? Ugyanígy itt fogunk ülni ezen az erkélyen."

Mondjuk, ha úgy vesszük nem ugyanolyan találkozás volt, mint az augusztusi. Akkor úgy gondoltam, hogy az megismételhetetlen alkalom volt, és szigorúan véve igazam is volt. Ez most egy kicsit máshogy nézett ki.

Már rég nevettem ennyit. Nem tudom, hogy a két üveg bor miatt, vagy azért, mert a puszta tény, hogy Ő főzött nekem vacsorát már önmagában nevetséges, vagy azért, mert kell ez a minimum fél év két találkozás közt, hogy tudjunk min derülni. De igazából lényegtelen is, hogy miért fájdult meg a hasam a sokadik röhögőgörcs után, ami a legérdekesebb fordulat, az az, hogy mennyire súlytalan volt ez a találkozó. Már nem kellett belemennünk olyan témákba, hogy miért és mikor, csak elsztorizgattunk egymás mellett, miközben fogyott a rizling.

És most nem is tudok, meg nem is akarok annyit írni róla, mint anno. Akkor sikerült végleg lezárnom valamit, amit ideje volt már, és ami ahhoz kellett, hogy újra nyitni tudjak valaki új felé (tök jó volt..). Most pedig rájöttem arra, hogy már nem is lesz gáz. Mindketten éljük az életünket, és az, hogy azt megosztjuk egymással, valami olyan pozitívan fura dolog, amit egyikőnk sem gondolt volna még egy éve. Valahogy az egész konklúziója csupán annyi, hogy nem félünk már egymástól. És az jó.

And the salt in my wounds isn't burning any more than it used to. It's not that I don't feel the pain, it's just I'm not afraid of hurting anymore. And the blood in these veins isn't pumping any less than it ever has, and that's the hope I have, the only thing I know that's keeping me alive.

I'm just a name that fear of the time...

És meg is kellett volna állni a nyáriaknál. Most már biztos, hogy nem vagyok normális. Épeszű ember nem bántja szándékosan saját magát. Miután erőt vettem magamon és elintéztem, hogy ne kelljen látnom olyasmit, ami fájdalmat okoz, vagyok annyira hülye, hogy nem állok meg az októberi bejegyzések előtt. Komolyan mondom, hogy meg is érdemlem. Nehogy még a végén túltegyem magam a dolgon... Hú mi lenne akkor... Esetleg boldog is lehetnék, jajajj!