Ó mióta készülök már megírni ezt a bejegyzést... Még zsenge monogám koromban ötlött az agyamba a cím, ami már azért is nevetséges, mert elvileg akkor még tartott a sohanemvoltmégilyenjó-időszak. Lehet, hogy az egészet tényleg csak képzeltem, vagy kómában voltam fél évig, aztán mindenféle hülyeséget összeálmodtam.
Ugyanis alig emlékszem valamire. Ma ránéztem, rájuk néztem, és valahogy úgy éreztem, helyreállt a világ rendje. Ez a lány való hozzá. Minden téren. Mielőtt itt mindenféle félreértések történnének, nem vagyok ennyire jófej, nem feltétlenül pozitív értelemben értem ezt. Inkább olyan is-is. Próbáltam felidézni, hogy milyen volt vele, de nem jutott eszembe sok minden. Ahogy azonban az egész kapcsolatra, valamint az eddigiekre összességében visszagondoltam, úgy éreztem, hogy valami megváltozott. Én, aki mindig is kapcsolatot akart, valakit, akit szerethet, most csak egy hatalmas tehernek érzem az egészet. Belegondoltam, hogy milyen lenne, ha most itt lenne velem valaki. Épp várom az esti műszakot, fetrengek, és próbálok nem a kötelességeimre koncentrálni, hogy kevésbé fájjon a fejem. Hogy nekem még itt ugráljon valaki, vagy csak beszéljen hozzám? Kösz, nem. Nem tudom elképzelni azt, hogy a közeljövőben valami ilyesmire vágynék majd. Főleg úgy, hogy lassan minden, amit elterveztem megvalósul (3 kopp). Van egy szuper munkám, amit imádok, ha elköhhintek egy igent, akkor megvan a kis lakás is, amit annyira szerettem volna, valamint rengeteg új embert ismertem meg, olyanokat is, akiket tudom, hogy ha lenne valakim, direkt elkerültem volna. Hol a hiba?
Nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy melyik darab nincs a helyén. Az biztos, hogy egyedül nehezebb. Nagy biztonságot ad az, ha van mellettünk valaki. És ha nincs, akkor kétszer olyan erősnek kell lennünk, hogy elviseljük a mindennapok elkerülhetetlen mocskát. Hat év alatt pedig az embernek van ideje megkeményedni. Tényleg nem kívánom senkinek azokat a dolgokat, amiket a párkapcsolataimban és miatt átéltem, de talán ma már azt tudom mondani, hogy ha azok nem lettek volna, akkor én is sokkal gyengébb lennék. Így talán megvan az esélye annak, hogy a következő már ne végződjön ilyen bitang pusztulatosan fostosul. Néha kegyetlennek tűnik egy-egy megnyilvánulásom, szinte látom az arcokon, hogy legszívesebben megkérdeznék, hogy "úristen, neked mi bajod?!". Szóval az egyetlen hátulütője ennek a félig-meddig-kényszer-de-mégsem-egyedüllétnek az, hogy a bittersweetből kezd eltűnni a sweet, ezt pedig nem akarom. Szeretnék megmaradni olyannak, amilyen voltam, szeretnék hinni a szerelemben, és szeretném, ha őszintén tudnék mosolyogni, ha valaki arról mesél, milyen boldog a párjával. Mondjuk lehet, hogy én is elvárnék legalább egy fele olyan őszintének látszódó kamumosolyt, mint az enyém, amikor arról beszélek, hogy boldog vagyok egyedül. Nem vagyok elég hiteles...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése