Különös, hogy az élet hogy össze tudja hozni a hasonló sorsú embereket. Talán nem is tudjuk addig, amíg a másik színt nem vall, mi pedig rácsodálkozhatunk, hogy "hát te is?!'. Nem, ezek a sebek nem láthatóak. Ügyesen titkoljuk, egy idő után egyre könnyebb mosolyogni, ha fáj. Nem értjük, hogy miért történnek ezek a dolgok velünk, de nem vagyunk egyedül a bánattal. Soha nem vagyunk egyedül.
Sajátos módon fonódhat össze két poklot megjárt ember, ha épp összefújja őket a tavasz végi szél (nem, nem tudok leakadni az időjárásról). Két szanaszéjjel tört szív, két doboz sör, hajnalhárom és félhomály. Félreérthetetlen kombináció, ezért is érdekes, ha a vége másképp sül el. Illetve pontosítanék, nem sül el sehogy. Vannak az embernek olyan időszakai, amikor lelkizni kell, de bizonyos szituációkban azért elég abszurd. Nekem pedig erre nincsen most kapacitásom. Egyszerűen csak sajnálok mindenkit, aki egy kicsit is hasonló cipőben jár, mint én, mert én tudom. Ó, én tudom csak igazán. Talán ezért könnyebb nekem. Én már nem várok semmit, viszont Isten irgalmazz, ha egy törött szív még remélni tud! Addig hiába oltja le a villanyt, és teljesíti szorgalmasan a pirkadati küldetését, odabent nem lesz jobb. Meg kell tanulni kikapcsolni a fájdalmat is. Amíg fáj, addig nem tud az ember önfeledten szórakozni. Ezt meg úgyis csak évek alatt tanuljuk meg mind.
Összességében az egész kacifántos történet tanulságaként csupán arra a végtelenül egyszerű konklúzióra jutottam, hogy két törött szív nem fér meg egy szobában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése