Lassan két hónapja vagyok egyedül. Ez az időszak hol ilyen, hol olyan volt, de egy biztos: távolodik az a hülye március 15., én pedig kezdem összeszedni magam.
Nyitogatom lassan a szemeimet, tompul a semmi, csakis arra koncentrálok, ami jó nekem, még akkor is, ha néhány döntésem elég gyerekesnek hatott mostanában. Tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy jobban legyek, és minden nap azon vagyok, hogy így legyen. Eddig szerintem elég jól megy.
Sőt... ma megállapítottam azt is, hogy egyedül sokkal könnyebb. Ez már megint ijesztő, mert nem gondoltam, hogy így fogok érezni, vagy legalábbis azt nem, hogy ilyen hamar. Sokkal több időm van mindenre, aminek mostanra már őszintén tudok örülni. Nem kell olyan apróságokkal foglalkoznom, hogy pl. milyen fehérneműt vegyek fel - kit érdekel? Lehet, hogy ez így elsőre nevetséges, de én pont az esti öltözködésemnél jöttem rá erre. Kényelmes. És nem tudtam, hogy ez nekem ennyire fontos. Mindig tanul az ember. (Mármint nem a fehérnemű, hanem ez a felállás. Komolyan mondom, ha továbbra is így fogom érezni magam, inkább mégis egyedül halok majd meg, önszántamból.)
Szóval építgetem vissza a kis életemet a darabokból, újakkal megtoldva, és nem is akárhogyan. Ha minden összejön, amit a közeljövőre kitűztem célul, akkor aztán egy szavam nem lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése