Don't shake the hands of faith, there's no more time to waste

Visszaolvastam a tavaly nyári bejegyzéseimet, és arra kellett rájönnöm, hogy hatalmas nagy idióta vagyok. Ha mondjuk van annyi eszem, hogy előveszem őket szeptember végén, és kétszer átfutok rajtuk, akkor most nem tartanék itt. Mindent megírtam már jó előre. Ugyanaz a forgatókönyv, csak annyira sötét vagyok, hogy nem hallgatok még saját magamra sem. Pedig szóról szóra leírtam ugyanazt, amit most is leírhatnék. Talán ideje odafigyelnem egy picit, és nem rohanni fejjel a falnak. Újra és újra. Nem akkora baj, hogy nem hiszek. Minden jel arra mutat, hogy így könnyebb lesz. De legalábbis intelligensebb, egy fokkal...

Turn anger into hope

Csak lehetetlennek tűnik. De majd biztos sikerül, ha mindenki, aki bevándorolt, ki is vándorol innen. Párban. Na jó, nem mindenki, az égvilágon semmi bajom a bevándorlókkal, csak egyet szoktam mostanában elküldeni a jó büdös k..... ehe. Izé.

Próbálok felnőttként viselkedni és visszafogni magam, csak elég nehéz, amikor körülöttem mindenki (ismét kiemelném, hogy rohadtul nem mindenki, csak PÁRan) ostoba és gyerekes. Na de most tényleg. Úgy működik a világ, ahogyan én azt látom? Mert akkor nincs itt keresnivalóm, és az exeim helyett inkább magamat lövöm ki a Holdra. Egyszerűen szánalom ez az egész. Nem értem, hogy miért viselkedik úgy mindig mindegyik, aki kirakott, mint a macskát sz*rni, mintha én bántottam volna meg őket. Mit kell bizonyítani? Azt, hogy jó nekik nélkülem? Ezt eddig is tudtuk. Facebookon meg ne szexeljetek, mert az nemmenő.

***

Ingerült bejegyzésemet olvashattátok, mostanra lenyugodtam. Azért, mert indokolatlanul viselkedni jó. Legalábbis többen állítják, én pedig hamarosan kiderítem. Csakis azért, mert szabad országban élünk és a bánat egy nagy óceán.

B: - Miért nem tiltod le?

V: - Mert az gyerekes.

B: - Szerintem meg az ilyen dolgokkal foglalkozni gyerekes, mint pl. a facebook. Tiltsd le és nem kell ezzel foglalkoznod.

V: - Aztán meg az lesz, hogy "jajjj még mindig nincs túl rajtam"...

B: - És az téged miért kell, hogy érdekeljen?

Jaaa, hogy én le is sz*rhatom?? Megteszem.

Kutyául kopott a karma... na ki az, aki hinni akar ma?

V: - De miért kell folyton csalódnom az emberekben? Miért nem lehet mindenki olyan, mint mi?

A: - Mert az unalmas lenne.

V: - Akkor milyen sokan ülnénk kint a lépcsőn vasárnaponként!

A: - Nem, akkor nem ülne senki a lépcsőn vasárnaponként.

Oh, giiiiiiirl...

Maradandó sérülések

A kisebb baj az égett kezem. Az kevésbé fájt. A helye ugyanúgy megmarad, de azzal együtt tudok élni. Bár ez lett volna a legnagyobb fájdalom, amit el kellett szenvednem mostanában. Mosolyogva néztem volna végig a hólyagosodást.

Rájöttem, hogy min lepődtem meg a múltkor. Hogy hol van a fene nagy szenvedés. Nincsen, nem is lesz. Még esténként is képes vagyok simán elaludni, különösebb nehézségek nélkül. A nagy depressziót, sírást, önsajnálatot ez alkalommal felváltotta valami teljesen más. Az üresség. Semmi hitem nincs már az egészben, nem különösebben izgat, hogy mi lesz a jövőben ezen a téren, az egyedülfogokmeghalni gondolata sem aggaszt már. Ezért vagyok képes önfeledten élvezni a barátaimmal töltött időt, ezért nincsen problémám az evéssel, alvással, stb. Ezért hagy hidegen az is, hogy ő nincs. Egy percig nem éreztem úgy, hogy vissza akarom őt kapni. És most esett le, hogy ennek az egésznek semmi köze nincs az idő múlásához. Nem arról van szó, hogy telik az idő és én gyógyulok. Én nem gyógyulok meg. Most nem.

Talán ez nem is akkora baj, így simán belefér az életembe csomó más olyan dolog, ami eddig nem foglalkoztatott különösebben. Most úgy érzem, hogy egy nagy teher került le a vállamról azzal, hogy belül egy részem üres lett. Igen, ijesztő, és valószínűleg egy 23 éves lánynak nem így kellene éreznie magát, de ezt hozták az évek, én pedig a mai napig azt mondom, hogy semmit nem csinálnék másképp. Okkal történt minden így, ha pedig nem jön a happy end, akkor nem jön. Nem én lennék az első macskás nyulas nő.

Nem akarom a nyakába varrni a felelősséget. Mondhatnám, hogy hihetetlen, hogy egy ember mekkora lelki sérülést tud okozni egy másiknak, és hogy az egész az ő hibája, de nem. Arról nem tehet, hogy ő adta meg a kegyelemdöfést. Rosszkor jött, sok sok sok olyan pofon után, amiket talán a mai napig nem hevertem ki teljesen. Erről pedig senki más nem tehet, csak én. Rosszul választok. Ezért többet nem választok egyáltalán.

***

Jó hír, hogy überjófej lettem a pasikkal és meglepően fair. Legalább valaki profitál belőle. Tegnaptól kezdve szólok jó előre, hogy tudja, kivel van dolga, és hogy még idejében leléphessen másik lányt keresni - akármennyire is belém zúgott és nem akar, akar. Bevált, én pedig zűrmentesen és épségben hajthattam álomra a fejem. Kezemen és szívemen sebtapasszal.

Troll motivációs levél

Vicces dolog arról írni, hogy miért te vagy a legjobb, miközben egy nagy, üres nullának érzed magad.

Fura

Nem telt még el annyi idő, hogy jól érezzem magam. Én mégis jól vagyok. Nem tudom, mi történik. Most az egész olyan fura. Nem így szokott lenni. Eszek, alszok (hellyel-közzel), nevetek, dolgozok, egyetemezek, nem öntöm magamba az alkoholt, mint egy félőrült és nem akarok mindenkit legyilkolni magam körül. Mi ez az egész?

Hova tűnt a fájdalom és a szenvedés? Tényleg ennyi lett volna az egész? Vagy olyan szinten feladtam már ezt az egészet, hogy még arra sem vagyok hajlandó, hogy jó alaposan bedepizzek? Mindenesetre felettébb különös, hogy most mennyire van kedvem élni. Arról nem is beszélve, hogy megint valami egyensúlyt érzek az életemben, pedig semmi okom nincs rá. Félreértés ne essék, nem csak a szerelmi életem miatt, hanem már csak a közeljövőben rám váró hatalmas változások rám nehezedő tömény parája miatt sem. És mégis. Hát mi folyik itt?

Könnyen meglehet, hogy csak a gyönyörű tavaszi (nyári?) időjárás az oka mindennek, de őszintén megmondom, nem érdekel, hogy mitől van. Inkább fogom magam és jól kiélvezem. Mert megtehetem és mert van kivel. Az élet szép, az idő kellemes, a perecek potyognak. Így kerek a történet.

'Cause that's what friends are supposed to do, oh yeah

Továbbá szerencsés vagyok azért is, mert az itt kialakított kis családom itt van nekem. Nincs is semmi másra szükségem. Ők minden, még ha néha össze is kutyulódnak a dolgok. Fogalmam sincs, hogy hogyan képesek elviselni a hülyeségeimet, de már negyedik éve vannak mellettem, és ez mindennél többet jelent. A mai este meg kellemes volt. Nem találok rá jobb szót és nem is keresek. Hiányzott a kiülés, hiányoztak ezek az idióta poénok, hiányoztak ők is. Kell nekem mindenfelé forogni állandóan... Többé nem kell. Csak arra van szükségem, ami jó nekem, és ők aztán azok. Az én kis csapatom. Köszi :)

The more you squeeze the more it slips away

Érdekes, hogy még mindig meg tudok lepődni bizonyos dolgok hatásán az érzelmi világomra. Meg az is, hogy nem valószínű, hogy így kellene magamat érezni tőlük. De ez van, gondolom ettől vagyok én én.

A családjában X szakított Y-nal, és ebben minimális mértékig én is érintett vagyok. Csupán annyi, hogy nekem lett szólva róla rögtön, meg, hogy akkor uccu neki elfogyasztani némi alkoholt. Amihez természetesen szívesen társulok, hiszen ő nem tartozik azon emberek körébe, akikkel nem vagyok hajlandó többé szóba állni. A dolog viszont nem itt hibádzik. Fura, hogy ettől az egésztől mennyire megkönnyebbültem. Nem azért, mert náluk így alakult, nem is azért, mert most nem csak nekem rossz, hanem azért, mert abban a bizonyos családban végre egy másik szakítás lesz a téma. Nem mondom, hogy én téma voltam egyáltalán, de legalább itt a bizonyíték, hogy az élet megy tovább, az idő telik, a mi szakításunkon való bánkódás/elmélkedés/nyilvános örömködés/stb. ideje végleg lejárt. Ezt érzem én is.

Sajnos okosat nem tudtam mondani. Nem is hiszem, hogy tudnék már bárkinek is. Mi alapján mondanék? Mit sem értek én ehhez az egészhez. Egyszerűen nem vagyok hajlandó ilyesmivel foglalkozni többé. Belefáradtam. Mint láthatóan sokan mások is. És ahogy általában a sokadik pofára esés után az emberek szoktak. Megoldás tehát: ha padlón vagy és nem bírsz felállni, ne tedd. De minden erőddel vonszold magad tovább, ha kell a földön csúszva-mászva, hogy haladj tovább előre. Mert arra van minden szép és jó, ami még rád várhat.

Click

Emlékszem, még nyáron írtam arról, hogy milyen rossz az, ha egy volt szerelmedben találod meg azt az embert, akivel bármikor bármiről tudsz beszélni, melletted van és tökéletesen ismer. Ha pedig elveszíted, akkor nem csupán a szerelmedtől kell megválnod, hanem valakitől, akit nagyon nehéz pótolni. Ettől a fájdalom pedig csak nő.

Nem mondom, hogy most is ez történt velem, mert idő hiányában ilyesmi még nem alakult ki, de mondjuk, hogy már határeset volt. Ami viszont abszolút az én hibám, és erre csak most jöttem rá, amikor már kicsit kinyitottam a szemem és kezdek mindent máshogy látni, az az, hogy rosszul csináltam. Az egészet rosszul fogtam fel. Miért kéne, hogy ezt az embert egy párkapcsolatban ismerjem meg? Csak körül kell nézni. Ő már itt van, csak én túl vak voltam és felesleges dolgokra koncentráltam gőzerővel.

Egy angliai állásinterjúm során tanultam meg a kifejezést. Click. A lány, aki interjúztatott, meghallgatta a kis élettörténetemet, levette a szemüvegét és letörölte az épp csak kigördülő könnycseppet az arcáról. Az interjúnak hivatalosan is vége volt. Közölte velem, hogy ne nézzem hülyének, de annyira megfogta a személyiségem, meg az, amit meséltem, hogy ő most nem is tudja mi történt. "You know when you first meet someone and you have this click." Beszélgettünk mindenféléről, de azután csak egy cipővásárlás erejéig találkoztunk, mert én hazarepültem. Viszont amiket mondott, jól elraktároztam, és sokat gondolkodom rajta azóta is.

És én ostoba nem vettem észre, hogy mennyire ritka az ilyen, és hogy talán illene jobban odafigyelni rá. Nagyon kevés olyan emberrel találkozni manapság, aki megbízható, értékes és az életünk része akar lenni. Olyannal pedig, akivel az első perctől kezdve megvan a "click", talán csak tízévente egyszer, ha összejön. És nekem sikerült. Nemrég ébredtem rá arra, hogy mennyire szerencsés is vagyok, hogy találkoztam egy ilyen nagyszerű emberrel szeptemberben. Valahogy most, hogy újra egyedül vagyok, kezdem csak értékelni azt, amim van. És ez nem szép dolog a részemről. De végül csak megvilágosodtam, és most már biztos vagyok benne, hogy nem szeretném őt elveszíteni. Szerencsére szakítani nem tudunk, úgyhogy hátha végre valaki, aki jött, marad is.

Nem kell párkapcsolat a boldogsághoz. Végre újra ezt tudom mondani. Jó, ha van, boldogabbá tehet, de elsősorban az állandó környezetünk az, ami teljessé teszi az életünket, hiszen ők akkor is ott vannak nekünk, amikor már túlságosan is sokadjára csalódunk újra. Én pedig a legszerencsésebb ember vagyok, hogy Vele találkoztam. Jelenleg nem tudom mihez kezdenék nélküle. Valószínűleg fele ennyire sem tudnám egyben tartani a kis világomat.

Ne sírj azért, amit elvesztettél, örülj inkább annak, amid van. NapiVivi :)

Lion eats lamb. That's what it does.

Az otthon töltött két hetem alatt jobb dolgom sem volt, mint végignézni a Twilight Saga összes részét. Úgy döntöttem, romantikára vágyom, és ez tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak a csillapításra. Néztem, néztem a csillogó vámpírfiú és az életképtelen lány mindent elsöprő szerelmét - persze totál szkeptikusan, mind tudjuk miért -, aztán elgondolkodtam, hogy mi is a bajom ezzel az egésszel.

Sokkal hitelesebb lett volna a történet, ha legalább egy picit megmaradnak a realitás talaján. Nem a vámpírokra gondolok. Hamarabb elhiszem azt, hogy léteznek, mint azt, hogy olyan pasi, mint Edward "él" a Földön. Ha Ms Meyer az íráskor csak egy kicsit is valósághűbb akart volna lenni, akkor Bella átváltozása után Edward így szólt volna:
-Ja, csak a véred vonzott. Bocs.

(Edward ki.)

Faith in men: hahaha, no.

Csak röviden, mert írom a *waitforit* szakdogámat végre.

Szóval két hete elküldtem a meglévő 18 oldalamat a konzulensemnek. Most azon mérgelődöm, hogy miért, ó, miért férfit választottam?! Hogy lehettem ennyire naiv? Gondolom mondanom sem kell, hogy üres ígéreteken kívül semmit nem hallottam még felőle.

Jessz szakdolgozat! Jessz újabb félév!*

*Természetesen nem, hiszen ha ezért húznak meg, én olyan hisztit rögtönzök, hogy arról még az ükunokáik is hallani fognak.

Oh yes, oh yes, oh no

Megfizethetetlen érzés, amikor két hét tökéletes semmittevés után úgy ébredsz fel, hogy érzed a motivációt az évszázad művének befejezéséhez, és az egy sztrájkoló Office miatt egy perc alatt elillan. Aztán összeomlik a Windows. Háromszor.

Nos hát íme, itt ülök vala a csodálatos laptopom előtt és görgetem a Facebook-ot. Mert miért ne. Platón meg csizmáskandúr szemmel várja, hogy befejezzem. Na de van nekem még kilenc napom erre, no reason to hurry. Három oldalt kellene még pötyögnöm, de valahogy úgy érzem, mára befejeztem a világmegváltást azzal, hogy végre telepítettem egy új Office-t. Hatalmas dolog ez számomra, szeretném megköszönni édesanyámnak, aki mit sem sejtve mögöttem tereget, édesapámnak, aki két hete várja, hogy megvágjak neki kettő darab csengőhangot, valamint mindenkinek, aki támogatott a hosszú napokon át kitartó, masszív láblógatásban. Szánalmas kis lény vagyok.

Úgy érzem, hogy most szó szerint semmi mást nem csinálok azon kívül, hogy nézem, ahogy nő a hajam. Meg hát olyan szép sárga. Napokon belül vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba; vár a suli, munka, diplomázás, albi keresés, satöbbi. Az én csímet meg holmi döglött Office lopkodja. Hát ez van most.

Helyzetjelentés

This heart don't count on the wicked,

These hands don't fight at all,

This mind don't do what it's told to,

These eyes don't cry at all.

Don't cry at all.

Some random creepy shit

Lehetséges... hogy... ha már van két relatíve jó szemem... máskor nem ártana nyitva tartani őket. Vagy nyitvább. Just sayin'...