"Remélem, hogy tervez velem az Úr, én meg majd úgy akarom, ahogy lesz."

Amikor oktalanul képesek ennyire összekutyulódni a dolgok, akkor nincs más hátra, mint hátradőlni a fotelban, megragadni egy kupica pálinkát, várni és hinni abban, hogy hamarosan minden jobb lesz. Talán ez mind közül a legfontosabb. Hinni.

Oh stop it, you

"Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája."

Nekem meg végül is mindegy, csak a fene gondolja, hogy ennyire jó Vivinek lenni. Bár én sem panaszkodom - attól függetlenül, hogy a blogban általában csak a bajaimat sírom el -, de szerintem pont elég belőlem egy. Vagy sok is. Ezt mindenki döntse el maga.

Meg amúgy az egésszel nem is lenne probléma, mert tudnám kezelni a helyzetet, ha nem lenne mellé még grátisztba az összes mozdulatom jó alaposan kielemezve. Mert ugye Vivi az ilyen. Pont.

You don't know a fuck about me...

Csak hogy finom legyek és nőies. Vannak emberek, akik teljesen ismernek. Mondjuk hárman. Nekik akármit mondhatok, nem lesz az, hogy "jééééééjzusoooooooom", stb., hanem pontosan tudják, hogy hogy értem és mi a mondanivalóm. És ha azt hinnéd, hogy közéjük tartozol, már most szólok, hogy nem valószínű. - agresszív kismalac üzemmód ON.

Egyetlen dolog alapján megítélni valakit pedig, szerény véleményem szerint, elég nagy ostobaságra vall. És meglepő, hogy sokan mégis mennyire intelligensnek tartják magukat a környezetemben. Kicsit szálljunk magunkba, drágáim, aztán lehet ítélkezni - de ezt már mondtam egy párszor...

Jótanács a maradék 4 órára, ami még hátra van a mai csodás napból:

Ma facebookoznom is veszélyes.

My tears dry on their own...

Hátha segít... a fene tudja már...

Egészen kicsi voltam még, amikor rájöttem arra, hogy ha valami bajom van, azt nekem kell megoldani. Én természetesen ott vagyok másoknak, ha szükségük van rám, sírhatnak is a vállamon, de amikor az én világom dől össze egy kicsikét, valahogy mindig ugyanabban a jelenetben találom magam; az ágyamba bújva, egyedül a világvége-gondolataimmal és könnyektől fuldokolva.

Aztán telt-múlt az idő, és az utóbbi években azt is meg kellett, hogy tanuljam, hogy ez nem is fog változni. Lehet akármennyi barátom, párkapcsolat, kiskutya, akármi, ez mindig így marad. Ha valami van, vagy megoldom, vagy elviselem, de nem várom mástól a segítséget.

Megoldanám én most is, ha tudnám, hogy mit. Talán ez a legrosszabb része. Van sok apróság, de mégsem tudom megfogalmazni, hogy mi a baj. Azt tudom, hogy mire (kire) lenne most szükségem, hogy jobb legyen, de nem. Annyira rettegek attól, hogy engem is besorolnak majd a "hisztis barátnő" kategóriába, hogy félek szólni, ha baj van. Nem velünk, velem. Legszívesebben csak sírnék és sírnék és elvárnám, hogy végignézze, és segítsen megoldani. De nem. Nem akarok ilyen barátnő lenni. Úgyhogy mit csinálok? Fekszek az ágyamban, egyedül a világvége-gondolataimmal és könnyektől fuldoklok. Nothing new.

Dress me, I'm your mannequin

Elgondolkodtatok már azon, hogy a lányok miért szeretik öltöztetni a pasijukat? Akármelyik kapcsolatba is sikerült eddig belekukkantanom, ezzel a jelenséggel mindenütt találkoztam. És természetesen ez alól én sem vagyok kivétel.

Karácsonyi ajándékok keresgélése közben jutott eszembe az, hogy vajon miért egyértelmű számomra, hogy valami ruhadarabot is veszek neki. Ami még érdekesebb, hogy egy percig nem volt kérdéses, hogy amit kiválasztok, tetszeni fog-e neki. Az egy dolog, hogy - hála az égnek! - eléggé megegyezik az ízlésünk, az viszont már egy másik, hogy ilyenkor én döntök. Azt fogja hordani, amit én akarok látni rajta - mert azt azért feltételezzük, hogy a drágaságunk szeret minket annyira, hogy akkor is szívesen viseli majd az általunk választott pulcsit, ha az mégsem annyira tetszik neki, mint ahogyan azt mi vártuk vásárláskor.

Elgondolkodtam tehát ezen az egészen: adott egy kislány és egy baba. Mit csinál vele rögtön? Természetesen öltözteti. Mert akkor úgy fog kinézni, ahogyan azt ő szeretné. És ez a kislány az évek alatt nem tűnt el belőlünk, akármennyire is azt hittük, hogy igen. Ott marad legbelül, tudat alatt, és olyan észrevétlenül jelenik meg a hétköznapjainkban, hogy bele sem gondolunk, hogy például miért is imádunk annyira vásárolni. Csakis ő tehet róla! Azontúl, hogy sosincs elég ruhánk / nincs mit felvennünk, előszeretettel éljük ki magunkat másokon is: öltöztetjük a mobiltelefonunkat, a csivavánkat, a pasinkat; tulajdonképpen akármit képesek vagyunk a saját ízlésünkre formálni, csak érezzük egy percig is a sajátunknak; máris kerül rá valami, amit mi megálmodtunk.

A rendes pasi ezt hagyja. Tudom, tudom, ezzel a kijelentéssel most néhány férfiú nyugodt hétvégéjébe sikerül akaratlanul is belerondítanom, de mégis állítom, hogy ha jó a kapcsolat, nem egy lila nyakkendőn fog múlni az egész. Ha odafigyelünk rátok és némi stílusérzékkel is rendelkezünk, összetehetitek a két kezeteket, hogy segítünk a divat hatalmas útvesztőjében lavírozni. Szeretjük látni rajtatok azt, ami nekünk tetszik, ez sajnos velünk született "rendellenesség". Mindezt a józanész határain belül képzelem el csupán, ha egy skót kockás inget szeretne a barátnőtök rátok erőltetni egy rózsaszín kordbársony trapéznadrággal - szerintem mondanom is felesleges, hogy -, meneküljetek!

:)

"Nem igaz-e, hogy az egyszer belénk gyökerezett mélységes szenvedélyt arról vesszük észre, hogy ugyanazok a dolgok nem teszik reánk többé ugyanazt a benyomást? Mintha minden érzetünk, minden gondolatunk felfrissült volna tőle; olyan mint valami új gyermekkor."

If I was a rich girl...

nananananana nananananananananaaaaaaaaaa!

Ez most már hivatalos: nekem a világ összes pénze nem lenne elég. No nem mintha most sok lenne, de ha az Angliában eltöltött egy évet nem számítjuk, akkor most ügyeskedek a legjobban. Azzal viszont nem számoltam, hogy a tudat, hogy megdolgozok a pénzemért és ebből kifolyólag (fogjuk rá, hogy) van is, csak újabb igényeket generál. Tisztán emlékszem, hogy régen nem adtam volna ki hatszázötven forintot egy darabka olyan sütiért, amiről biztosan tudom, hogy én is meg tudom csinálni otthon. De ez csak a jéghegy csúcsa...

Jön ez a ... Karácsony, ami minden évben szokott, és most illene normális ajándékokat adnom, ha már a család büszkeségeként dolgozó nő lettem. Igenám, csakhogy időközben kicsit sokan lettünk. Egy komplett másik család is a képbe került, akiknek nagyon szívesen veszek ajándékot, de - matekból még mindig nem vagyok a helyzet magaslatán - hosszas számolgatás után rájöttem, hogy az a pénz, amit én keresek, semmire nem elég.

Gondolom ezek után nem meglepő, hogy azt álmodtam, hogy megint kint vagyok Britannijáában... Azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, legalább vehetek magamnak egy kocsit (?), ha már megint itt ragadtam.

Visszatérve: gagyi ajándékokat senki nem ad szívesen. Ha meg ötcsillagosat veszek, akkor nem eszek februárban. Aztán a másik... még mindig benne van a pakliban, hogy nem fog tetszeni (nothing new), akkor meg elég rosszul érezném magam.

Közben vizsgaidőszak. Ideg. Para. Tikkelő szem. Álomkór. Migrén.

Na. Nekem ilyen a Karácsony. Minden évben.

If you ever wondered...

...how I feel, let me show you:

Vagy úgy is mondhatnám, hogy cseberből vederbe. Otthagytam valamit, okkal hagytam ott, és ugyanabba csöppenek. Folyamatosan. Kérdés: ha ebből is elmenekülnék nem jönne-e megint egy tökugyanilyen szitu? Valamilyen formában valahogy mindig megtalál. Én pedig mindig minden erőmmel harcolok ellene.

Hiába

...kényeztettem ma el magam minden földi jóval, amit csak el tudtok képzelni, a migrén valahogy mindig erősebb nálam. Se a ZH-t nem voltam képes megírni, se dolgozni nem tudtam bemenni. Egyszerűen belefáradtam. A napokig tartó fájdalom teljesen kikészít. Itt lenne ez a hangyabokányi szabadidő, amit kiélvezhetnék (na nem ma, de ha már így alakult, igazán elmúlhatott volna legalább estére), de nem... mit csinálok? Este nyolckor a könnyeimet törölgetem, hogy én ezt már tényleg nem hiszem el. Ha lenne rá bármilyen konkrét gyógymód... ha tudnám, hogy mit ne egyek/igyak/tegyek/gondoljak, én megtennék mindent, hogy elkerüljem. Kimerít a folyamatos görcs a fejemben, bármikor gondolkodás nélkül elcserélném egy bokaficamra, ujjtörésre, sőt, még egy kiscicára is. Igen, még arra is.

Szóval ahelyett, hogy a kötelezettségeimnek tettem volna eleget ma, inkább hagytam, hogy magával sodorjon a nap. Az egészet vele töltöttem - legalább volt benne valami jó is -, és minden egyes másodpercben azt vártam, hogy múljon el ez a vacak, hogy azért valamennyire látszódjon a mosolyomon, hogy őszinte. Mert annak tényleg örültem, hogy ha ilyen szerencsétlen körülmények között is, de lehetett egy teljes napunk együtt. Ritka.

Ebből meg végül csak az bizonyosodik be, hogy az embernek akkor van szabadideje, ha csinál magának. Köszi, migrén. Hát nem tudom... akkor mérlegeljünk... Vagy inkább csak... múljon. már. el.

#3

A világ legnagyobb szakadéka a nem tudok és a nem akarok között helyezkedik el.

No more drama, please!

Olyan érzés volt olvasni ezt a képeslapot, mintha fültövön vágott volna egy hógolyó. Már az első mondatnál sipákolt a fejemben a "neeee!", és ez egészen a második oldal aljáig kitartott. Mit mondhatnék? Miért csinálják ezt? Mi értelme?

És még, hogy a nők készülnek ki a szakítás után... Mert, hogy mi hogy viselkedünk... Nem tudjuk kezelni... Hisztizünk... Szedjük már össze magunkat... Hát Urak, kérem... nem vagytok semmik! Több picsogást tudtok egyedül, önmagatokban produkálni, mint egy tucat elhagyott nő összezárva. Ilyenkor hol marad a "de én férfi vagyok!"???

Valószínűleg ott, ahol a józan eszeteket is hagytátok szakításkor. Nem tudunk rajtatok segíteni. És nem is akarunk. Ha nektek jó az, hogy azzal áltatjátok magatokat, hogy majd mi szépen visszamegyünk hozzátok, amikor eljön az időnk, akkor nagyon tévedtek. A kapcsolat nem működött. Pont. Gondoljatok bele, hogy ti visszamennétek-e valamelyik exetekhez, akivel ti szakítottatok... Nem? Naugye.

Tessék felnőni és igazi, érett férfiként kezelni a helyzetet. Hisztivel és önsajnálattal semmire nem mentek. Sőt... megsúgom: talán pont ezért lett vége. Hagyjatok boldogulni, legalább ha minket nem is, a döntésünket tiszteljétek. Nőtársaim nevében is, előre köszönöm.

Az élet megy tovább. Nem miattad, miattam. Ez most nem fér bele az életembe, a karrieremre kell koncentrálnom. Majd találsz valaki jobbat. Én úgysem érdemeltelek meg. Egy másik életben biztos még együtt leszünk. De maradjunk barátok!

Hát... ha ez kell, ezeket is el tudom lőni, úgyis megtanultam hazudni tavaly...

A gyermek megszületett :)

Tessék rákattanni ;)

My Bittersweet Sixteen

Nyugi, nem volt az, csak jól hangzik. Életem egyik legjobb szülinapjahete volt az idei. Megkoronázta a csütörtök este, amit meglepiből a két kedvencemmel tölthettem. Iszonyat jól éreztem magam, ritkán mondok ilyet, de az egész úgy, ahogy van, tökéletes volt. Fel kell kötniük a gatyójukat a következő szülinapjaimnak, mert ez nem volt semmi!

És életem két legjobb ajándékát kaptam idén. Nem azokra gondolok, amiket kibonthattam és örülhettem nekik. Valami egészen más az, ami tökéletessé tette ezt a hetet. Az egyik az, hogy valaki olyannal tölthettem, aki pontosan annyira szeret, mint én őt. Nincs annál nagyobb ajándék, hogy ő az enyém.

 

De igen, van. Egy dolgot kértem a névnapomra (ma, right), azt, hogy papíron is minden rendben legyen. Megkaptam. Nem is lehetnék boldogabb. :)

You say that I've been changin', that I'm not just simply agin'

A "the worst idea that I have ever had" évem utolsó napjait taposom a héten. Bizony. Csütörtökön jön a várva várt 23. Várja a fene. Ezzel hivatalosan is vége lesz annak az időszaknak, amikor még megengedtem magamnak a felelőtlenkedést. Nem mintha időközben ez nem változott volna magától, de mégis eléggé ijesztő, hogy nem jutnak eszembe többé olyan gondolatok, hogy van még x jó évem. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nincsen, de egy kicsit akkor is változni fog az életem, ha kézzel lábbal kapálózok, hogy ne. Nem mondom, hogy ellenemre van ez, és azt sem, hogy nem várom izgatottan, hogy mit hoz az official felnőttkor - de azért mégis jó lenne néha újra 16-nak lenni. Amikor még nem kellett olyasmi miatt aggódnom, hogy hogyan osszam be a fizetésemet, hogy jusson is - maradjon is. Ezt egyrészt élvezem, mert akkor meg még azt számolgattam, hogy meddig kell még várnom erre, másrészt viszont kénytelen vagyok beismerni; felnőni nem poén. Imádom, hogy én irányítom az életemet, és senkinek nem kell elszámolnom a tetteimmel, csakis magamnak, azt is imádom, hogy nagyjából mindent sikerül úgy alakítanom, hogy az jó legyen, és azt imádom a legjobban, hogy ezt megoszthatom valakivel, aki imád. De. De mindig van egy de. Akaratlanul is elgondolkodom azon, hogy mi van ha... mi van ha ez most tényleg valaminek a végét jelenti, mint ahogyan azt tizenévesként is gondoltam? Ha ez most tényleg az az időszak, amikor már komolyan kell venni bizonyos dolgokat. Például, hogy nem viccből dolgozok valahol. Hogy nem véletlenül vannak terveim - ideje megvalósítani őket! Hogy ha érkezik egy számla, azt fogom és befizetem, nincs olyan, hogy ráér még, vagy majd anya ad kölcsön. Hogy aki most mellettem van, az lehet, hogy marad is. Jó, tudom, ez már megint más téma, általában így gondolja az ember, hogy akivel éppen jár, az lesz a férjefelesége. De ami a legfurább ebben az öregedésféleségben, hogy ezek a dolgok már egyáltalán nem ijesztőek. Ezek most normálisak. Ha megtartanak a vodánál, amíg nincs meg álmaim munkája, akkor az A munkahelyem és kész. Ha sikerül megszereznem az álommelót, akkor onnantól kezdve ott dolgozok, nincs többé olyan, hogy majd ha... Megérkezett a számla? Remek. Jönni fog még hozzá ezer másik is, senki nem fogja befizetni helyettem. És Ő. Ha Ő marad, én leszek a legboldogabb a világon. És ha jobban belegondolok, ez a normális, már senki nem botránkozna meg azon, hogy mikor ismerkedtünk meg, meddig leszünk együtt, mi sül ki belőle. Ez a dolgok természetes rendje.

Kénytelen vagyok elgondolkodni: ez vajon azt jelenti, hogy innentől kezdve minden a szürke hétköznapokból és a döglős hétvégékből fog állni? Elmegyek dolgozni, hazamegyek, hétvégén meg pihenek a párommal? Ennyi az egész? De a válaszom továbbra is az, hogy nem. Sem én, sem a jól megválogatott környezetem nem vagyunk olyanok, hogy ebbe bármikor is belenyugodjunk. Legyünk 15, 25 vagy 75 évesek. Igénylem a pörgést, és tudom, hogy ez nem fog változni attól, hogy már nem tizenéves vagyok. Mindig kitalálok valamit, amivel feldobhatom ezeket a dolgozós napokat, akkor is, ha hullafáradtan egyensúlyozok a négyesvilin egy átdolgozott nap után. Mert szükségem van rá. Majd pihenek, ha eljön az ideje. Ezért is döntöttem úgy, hogy szülihetet tartok. Lehetetlen összehozni egy olyan estét, amikor mindenki ráér, nincs kötelezettség és kedv is van. Így hát minden estére kitaláltam valamit, hogy méltóképp elköszönhessek az elmúlt évtől, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy milyen volt. Talán szakadékból hegytetőre. Talán így tudnám leírni... ha akarnám. :)

And now you're just somebody that I'll probably never meet again.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed pedig lusta megmozdulni, akkor hogyan találkoznak? Marad a facebook chat és továbbra is úgy tesznek, mintha hatalmas barátok lennének? I don't think so...

Taste it and tell me what it's like

Vasárnap esti korai agyömlés. A hétvége csodás volt, de nem erről szeretném most kifejteni szerény, de határozott véleményemet. Bár annyiban összekapcsolódik a két dolog, hogy ott, a szálloda asztalánál ülve, reggeli közben jutott eszembe a következő gondolatsor.

Először egy világmegváltó kijelentéssel kezdeném: az élet olyan, mint a svédasztal. Azt is elmondom, hogy miért. Nem lehet minden a tiéd, hiába szeretnéd. Mindenki csak annyit kaphat tőle, amennyi fér belé. Választasz valamit, esetleg valamiket, de ezer más dolog is van még az asztalon, amit nem próbáltál, vagy épp igen, és pontosan ezért tudod, hogy azt is szereted, de egyszerűen már nincs rá kapacitásod. És mennyire így van ez más élethelyzetekben is. Egy egyszerű ruhavásárlástól kezdve a pálya- és párválasztáson át, mindennel, amin egy ember keresztülmegy élete során. Nem véletlenül választunk valami(ke)t / valaki(ke)t, de ez azt is jelenti, hogy ezzel egyidejűleg a többiről lemondunk. Félreértés ne essék, ez a lemondás egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez szomorúságot okoz valakinek, vagy hogy rosszul érzi magát miatta. Éppen ellenkezőleg. Ha tudjuk, hogy már választottunk, és tisztában vagyunk azzal is, hogy miről maradunk le döntésünk miatt, mégis teljes elégedettséggel tartunk ki mellette, az igazi boldogsággal tölt el.

Kipróbálunk több dolgot is, különböző vacsorák során; megtanuljuk, hogy mihez nyúljunk, amikor a következő svédasztalos alkalom eljön, és hogy mi az, amit semmiképpen nem hagyunk ki. Lehet, hogy a lehető legjobbat választjuk, de még akkor is lemondással jár. Aztán azon múlik, hogy milyen szájízzel távozunk a vacsiról, hogy a lemondást mennyire érte meg. Teccikérteni?

Szóval csak azt mondom, hogy egy jó választáson múlik az egésznek az az utóérzete, hogy mennyire vagyunk elégedettek azzal, amit kaptunk a döntésünkkel, és hogy mennyire leszünk ettől boldogok - vagy épp megüli-e a gyomrunkat az étel. Igen, igen, valami olyasmit próbálok itt most fejtegetni, hogy senki máson nem múlik a boldogságunk, csakis rajtunk.

Jó étvágyat!

#2

Ha megérzik, hogy félsz, mint vad a prédájára vetik rád magukat. Csak mondom.

...és akkor XVII. Marcipán felakasztotta magát.

Hogy a cím honnan, az már ne is érdekeljen.

Ma hazajöttem munkából, mert nem lett volna annyira vicces, ha lehányom a kedves ügyfelet az asztal túloldaláról. Migrén, ja. Szerintem azért, mert annyiféle gondolat és érzelem járt át az elmúlt pár napban, hogy egyszerűen képtelen voltam feldolgozni. Most meg már megint nem akarok belemenni, izgalmasak lesznek így a bejegyzéseim, tudom. A legfontosabb, ami az elmúlt pár napot átjárta, az a következő sortól való rettegés:

Can't say that you've taken your time before the sweet turned sour

Remélem érzitek az iróniát...

Nem mondom, hogy félek, de azt sem, hogy minden a legnagyobb rendben lenne. Látja az ember előre, hogy mi lesz a baj, és nyugodt szívvel belesétál mégis. Aztán ott van még a folyamatos meglepődések sorozata, hogy jéé, én tudok még ilyet?! Hihetetlen dolgokat dob az agyam, nem is értem, hogy hogy csinálja. Szeretem, amikor így elborul és nem ismerek magamra. Ebbe is belegondoltam, hogy tovább fájdítsam a fejemet... Képes vagyok még hülyeségeket beszélni, és a józanésztől totálisan megszabadulva akkora agyatlan f*szságokat mondani és tenni, amelyekre azt hittem már nem leszek képes. Egyrészt örülök neki, mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez most valami más, valami, ami semmi eddigihez nem fogható, valami sokkal több, és talán nem kell amiatt aggódnom, hogy ezúttal is meggondolom magam egy idő után. Viszont ez akkor sajnos azt jelenti, hogy megint hülye leszek. Overly attached psycho b*tch. Ezen igyekszem uralkodni, és ez vezet oda, hogy welcome back, migrén! Nem mondom, hogy csak és kizárólag ez az oka, de ha valamit elfojtunk, akkor annak ki kell jönni valahogyan, úgyis utat tör magának. Egyensúlyozok, mint egy kezdő kötéltáncos és minden erőmmel azon vagyok, hogy ez most működjön. Úgy, ahogy a filmekben - csak sokkal jobban.

Hovatovább azt sem mondom, hogy egyébként nincs minden rendben. Érteed... egyébként. Biztos túlgondolom azt, ami megint semmi, ezt úgyis csak az idő tudja eldönteni, az meg kérés nélkül is megy magától - ha mást nem is, ezt az egyet aztán alaposan megtanultam egy életre. És amíg ilyen durván függünk egymástól-egymáson, addig nincs gond, right? Nehezebb napjaink vannak, lesznek, de nem az számít, hanem az, hogy a végén egymás karjaiban alszunk el, szükségünk van rá, össze kell gabalyodnunk, különben hiányérzetünk van. Végtére is mi másért lennénk egymásnak? Ettől leszünk igazi társak, nem attól, hogy közös a vízszámla... Még jó, hogy "nem hagyom, hogy valakitől függjön a boldogságom" and shit. Carrie is megmondta, hogy felesleges erőltetni ilyenkor a logikát, úgyhogy án inkább már meg sem próbálom. Viselkedj felnőttként, okosan, megfontoltan, amikor valaki totálisan elvette az eszed. Good luck!

..and all of my first loves are dead.

Or dying.

Kicsit megrémített ez a mondat, mikor felbukkant kósza gondolataim közt. Mégis annyira igaz. Egyik nagy első szerelmem sem mondhatja el magáról, hogy rajta nem fog az idő vasfoga. Szomorú ez, hiszen illene belegondolnom abba is, hogy akkor ezzel egyenesen arányosan én is öregszem. De nem. Én nem. Én szívvel-lélekkel élek, azt pedig mind tudjuk, hogy a lelkünk nem öregszik. Legalábbis nem a szó hétköznapi értelmében.

Szóval arra jutottam, miközben sorban dobálom ki őket - koponyás Converse, bab, laptop, telefon, stb -, hogy igazam van. Na már nem csak most. Amikor megfogalmazódott bennem anno 2007-ben a következő mondat, miszerint minél inkább hangoztatunk valamit, annál inkább igyekszünk saját magunkat is meggyőzni róla, szóval már akkor is mennyire igazam volt!? Csak truelove for dummies, nem gondoltam bele, hogy talán ez akkor is igaz, ha én épp világgá kürtölöm, hogy mennyire nem állok készen egy kapcsolatra. Itt vagyok, sorban szabadulok meg mindentől, ami régi és elavult, és talán még sosem álltam ennyire készen az újra.

Még mindig hiszem ama No Doubt remekmű csodás két sorában, ami egész életemen át végigkísért - eddig, és fog is, tudom -, hogy:

"I believe for everything there is a reason
And everything always in time will come"

Ennyi véletlen ugyanis nem létezik. Minden apró jel arra utal, hogy okkal alakultak így a dolgaim, és ennek igenis így kellett történnie. Én pedig az égnek emelem a két kezem és megköszönöm, jobban belegondolva... megérte. Már egy percig nem bánok semmit, és akárhogyan is lesz ezután, tudom, hogy minden úgy lesz, ahogyan annak lennie kell és a maga idejében el is fog jönni. Nem akkor, amikor azt hiszem, hogy készen állok rá - valószínűleg akkor már rég késő.

Ideje temetni a múltat, mosolyogva búcsút inteni mindennek, ami már nem működik, és beengedni az újat. Átélni minden egyes másodpercét annak, ami a jelen, és örülni, hogy vagyok, hogy így vagyok itt és hogy ezt (részben) magamnak köszönhetem. Csak félve írom le, mert ilyet nem illik mondani, de talán ez az, amit megérdemeltem. Amire mindig is vártam. És eldobtam volna csupán azért, mert azt hittem, hogy még korai...? Be kell ismernem, hogy tévedtem. Mindegy, hogy mikor érzed úgy, hogy készen állsz, ha valami olyan jön, amire egész életedben vágytál, nem fogod elengedni. És éppen ezért nem engedem el. Átölelem és a magaménak érzem, a színeket, a szagokat, a pillanatot úgy érzékelem, mint aki eddig egy barlangba zárva élt és most engedték ki először a napfényre. Ez az én életem jelenleg, és egy ideje biztosan tudom; nem voltam még boldogabb. Talán soha nem akartam még ennyire az újat.

* Barlanghasonlat kopirájt Platón, köszi ELTE.

Oh dear diary, I met a boy, he made my doll heart light up with joy

Úgy döntöttem, az elmúlt hét történéseit a babaház bezárt ajtói mögött tartom, nemcsak azért, mert önző vagyok és nem adok a tortából senkinek, hanem azért is, mert önző vagyok és nem adok a tortából senkinek. Igazából azért, mert az info vagy túl bizalmas ahhoz, hogy megosszam, vagy hiányos. Szóval enyém.

Enyém. Teljesen. Százezerszázalékosan. És nem is lehetnék boldogabb. Valami olyan egyensúlyt érzek az életemben, amilyet még soha. És ijesztő, hogy mennyire nem ijesztő. Gondolom ebből a gyengébbek is rájöttek, hogy nem savanyodott meg a tej... :) És ennyit erről. A többit majd kiugrálom... :)

Közben rohamosan közelít a vizsgaidőszak, ami ha nem lenne elég, azt is jelenti, hogy ideje elkezdeni a szakdogát, ami meg nyöhh :( De ha ezen túl vagyok, nincs más hátra, mint csillagporos álmokért előre! És most úgy érzem, bármire képes vagyok, can't stop me now.

Azt hittem ez egy véget nem érő bejegyzés lesz, de mivel megnyugtattam az összes rajongómat, hogy minden oké, be is fejezném, és inkább élném tovább az életemet, ahelyett, hogy itt pötyögök róla.

Jövök, ha gáz van. :)

:*

...és akkor megveregetem a vállamat, hogy deee, lehetek még ennél is idiótább!

Most akkor Carrie Bradshaw mintájára jöhet az egy hét szavatossági idő, mint a tejtermékeknél. Szép volt, lányom, csak gratulálni tudok!

Note: ha valami őrültség jó ötletnek tűnik, meggyőzni magam, hogy NEM AZ.

És akkor újra...

Békéscsaba nem felejt.

Már meg sem kérdezem, hogy ezek az emberek unatkoznak-e... obviously. Három éve történt az incidens és még mindig piszkálja a csőrét. A pofám leszakad. Három éve. Embeeeer... Azóta nincs élete? De most komolyan... Ha én egyszer hazatolom a képemet, az már ekkora szám? És még ittas is voltam. Jujujj! Ebből születik az igazi szaftos pletyka! Mondjuk kíváncsi lennék, mert legalább megtudnék valamit a szombat estémről... :D

Kiborulásom oka csupán annyi, hogy egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy a Békéscsabán ragadt embereknek ebből áll az életük. Nem az a lényeg, hogy most épp velem foglalkozik/nak, nem is az, hogy én húdeelköltöztem onnan... a lényeg itt nem én vagyok. Ők. Most komolyan elégedettek azzal, hogy ennyiből áll az életük? Van valamilyen munkájuk, hébehóba egy-egy kapcsolatuk, sok sok közös "barátjuk" és hatalmas szájuk. Meg rengeteg idejük, hogy három évvel ezelőtti dolgokkal foglalkozzanak. Basszus HÁROM ÉV! Nem bírom felfogni azzal a csökött agyammal...

Hát esküszöm, hozzá akartam még fűzni valamit... de én már... ahhjjj -.-"

Szóval ha nagyon unatkozol, ne én jussak eszedbe - bár édes tőled, de ne -, hanem dolgozz többet, iratkozz be valami tanfolyamra, vagy egyszerűen csak tervezgesd a saját életedet... hidd el, megéri! Igen, még akkor is, ha Békéscsabán élsz. Még akkor is.

Amúgy meg négy év :D shhhiiiitt.... én most megyek aludni! :D

You're like the definition of negative

Nem jut eszembe, ha nem írja ki. Shame on me, gondolom. Meg azt is, hogy nincs még elég negatív poszt a falán. Aztán elgondolkodtam egy picit ezen az egészen. Az elmúlt egy éven... Nem volt egyszerű. De amikor azt írtam, hogy "majd megint utólag leszek okos", egy percig nem gondoltam, hogy ma a fejemet verem a falba, hogy miért nem léptem le hamarabb.

Visszagondolok Angliára és egy szó jut csupán az eszembe: nyomasztó. Nem volt könnyű velem, aláírom... Egy olyan kapcsolatból repültem ki (figyeled, szóvicc ögen), ami után fogalmam sem volt, hogy ki vagyok, és hagytam meggyőzni magam a következőben, hogy egy szar alak. Hogy semmit sem csinálok jól. Nem, nem szeretném már megint egy volt kapcsolatom miatt sajnáltatni magam, csupán meglep, hogy mennyire befolyásolható voltam. Nem manipulálható, befolyásolható. A különbséget azalatt értem, hogy nem akart ő rávenni semmire. Csak én még nagyon el voltam veszve... És azt hittem, utat mutat majd. Mutatott is. És most látom csak igazán, mi várt volna rám...

Nagyon negatív. Már már ijesztően. Én tudom, hogy próbáltam ezen változtatni, de nem sikerült. Annyira volt elég, hogy visszatekintve én is annak látom az egészet. És ezt nagyon sajnálom, mert nem így kellene lennie. És azt is sajnálom, hogy megkönnyebbülést érzek és boldogságot, amiért nem maradtam. Szép emléknek kellene lennie, de nem tud az lenni. És tudom, hogy ennél nem várt volna több, ha maradok. Megelégeltem a majdot, most akarok élni.

És sajnálom, hogy "varázslatos" volt... Nekem sem... De legalább egy percig nem játszom meg magam.

First world problems - level: ermagherd!

160 Ft-ot szerettem volna kifizetni úgy, hogy nem váltom fel az ezresemet, ezért ez tűnt a legmegfelelőbb alkalomnak megszabadulni a hat darab ötforintosomtól... Meg azt én hogy gondolom?!

"Ne ide hozzák az ötforintosokat, mert én komolyan mondom, hogy következőleg..."

Van, aki nagyon örülne annak az aprónak... Csak úgy mondom...

The perfect timing

Sokat gondolkodtam már ezen. 13 voltam - vagy még annyi sem -, amikor a naplómba gyorsan felkapartam pár sort egy filmből, ami épp a tévében ment, és amire nem is különösebben figyeltem oda. De ez megmaradt:

"Ne az Igazit keresd, hanem valakit, aki most jó. Aztán ki tudja... lehet, hogy egy szép napon valamelyikőjük az lesz."

És igyekeztem eszerint élni a(z akkor még) nemlétező szerelmi életemet. De valahogy az évek során ezt sikerült teljesen elfelejtenem, és az éppen aktuális páromra minden egyes alkalommal azt hinni, hogy ő lesz a férjem. Ami nem akkora hülyeség, mint aminek én utólag tartom, hiszen minek lennék együtt valaki olyannal, akiről nem tudom elképzelni, hogy örökké vele leszek? A gond csupán annyi, hogy én kivétel nélkül, mindegyiknél azon erőlködtem, hogy bebizonyítsam - talán magamnak is -, hogy ez most valami igazán különleges és ilyen még nem volt soha. Aztán mindig ki is derült, hogy nem, nem az. És örülök is neki valahol, hogy egyik sem lett az. Nagyon fiatal voltam még - és még vagyok is, de talán lassan eljön az én időm is -, és butaság lett volna lekötni magam egy életre, még akkor is ha a nagyon nagy Őt, vagy a legIgazibbat találtam volna meg.

Ezen tapasztalataim alapján a következőre jutottam: nem véletlenül írtam én ezt fel 13 évesen. Nagyon igaz és nagyon be kellett volna tartanom, de nem tettem. 19 évesen már készen álltam (legalábbis azt hittem) mindenre. Elterveztem az egész életemet előre, valaki olyan mellett, akivel nem volt jövőm. És ezt már akkor is tudtam. De azért ráhúztunk még 2 évet, csak hogy elmondhassam; ez az az idő, amit már nem kapok vissza. És szentül hittem, hogy ő az.

Mi lett volna, ha nem hiszem? Ha csak megpróbálom jól érezni magam éppen azzal, akivel vagyok? Nem tudom. Lehet, hogy nem lett volna ilyen csúnya vége. De egy biztos: amikor 17 évesen belevágtam egy felnőtt kapcsolatba, még nem álltam készen. Hogyan is állhattam volna olyan fiatalon? Aztán jöttek szépen, sorban, és én mindig azt hittem, hogy na majd most... De nem lett most. És most kicsit idősebb fejjel, kicsit józanabb gondolkodással, úgy vélem, hogy majd tudni fogom, hogy mikor van a most. Amikor eljön az ideje. Amikor legbelül készen állsz rá és tudod, hogy ez most az, aminek történnie kell, mert így van megírva - vagy legalábbis valami nagyon hasonló.

Rájöttem tehát, hogy nem az a fontos, hogy kivel, hanem, hogy mikor. 17 évesen egyszerűen nem lehetett ő az Igazi, de még tavaly sem voltam készen rá. Hiába győzködtem magam, hogy de... egyszerűen még nem az az idő jött el. Hanem a terápia, amin akkor is végig kell vánszorogni, ha épp van melletted valaki. Az előző kapcsolatot ilyen vagy olyan formában, de muszáj meggyászolni. Megy ez úgy is, ha az ember rögtön belecsöppen egy új kapcsolatba, csak abból ritkán lesz happy end. Bár láttunk már rá példát a történelem során.

Szóval aki majd melletted lesz olyan (hasamra ütök, mert nem tudhatom...) 24-25 éves korodban, amikor belül is épp stabil minden, előfordulhat, hogy marad is. Nem vésem kőbe, meg honnan is tudhatnám, de jó pár év tapasztalat után erre jutottam. Aztán mindenki azt kezd ezzel az információval, amit szeretne, de én egyre biztosabb vagyok abban, hogy valamilyen módon, de ez mégis így van.

There's no need to apologize, I've got no time for feeling sorry.

Na most ezt valaki magyarázza el nekem. Lehet, hogy én vagyok hülye, de ha fejre állok sem értem. Ha szeretsz valakit... ha fontos neked valaki... nem bántod meg. Előfordul néha, igen. De... 

Nem sorozatban egymás után, konstans. Szerintem. Mondom, lehet, hogy én fogom fel rosszul a dolgokat, de úgy gondolom, hogy a "majd bocsánatot kérek, miután megcsináltam a bajt, ő meg úgyis megbocsát" hozzáállás nálam nem működik. Ha igazán törődsz velem, nem teszel olyat, amiről közben végig tudod, hogy megbántasz vele vagy kellemetlenséget okozol. Én legalábbis erre törekszem az emberi kapcsolataimban. 

Nem az a lényeg, hogy miután megtetted, haragszik-e a másik, hanem az, hogy te úgy is képes voltál rá, hogy közben végig tudtad, hogy egy olyan dolgot teszel, amitől megromolhat a kapcsolat. És ha sorozatban ilyen történik, akkor nem csupán arra jön rá a másik, hogy tulajdonképpen nem is olyan fontos ő neked, hanem arra is, hogy ilyen emberre nincs szükség az életében. Szomorú dolog ez, de sajnos idővel mindannyian megtanuljuk, hogy kinek melyik polcon van a helye és keserűen oda is helyezzük, ha már eljött az ideje.

Autocorrect: igen, kicsit elragadtattam magam...

Help me come back down from high above the clouds, you know I'm suffocating, but I blame this town..

Mikor jön már haza?? Darabjaimra hullok addig. Két napja olyan migrénem van, hogy nem mozdultam ki az ágyból, mert ha felállok szédülök és visz a fejem. Mondhatni cikázik. :) Nem vicces a fejfájás, de most még ezt is jobban viselem, mint eddig bármikor.

Ma official kijelentettem még valamit, wonder what, de nem írom ám le... :) Viszont azt igen, hogy tényleg nagyon hiányzik. Hihetetlen, hogy ilyen még van. Meg hogy szinte biztos voltam benne, hogy ez a két hét majd meg sem kottyan. Napersze. Merazúgymegy. De van ám még egy bejelenteni valóm!

Tadadadammm... (dopppergés)

Eljegyeztek! Bizony. Ma délelőttől menyasszony vagyok! Nóri gyönyörű gyűrűt vett nekem :D - közben rájöttem, hogy van egy ultramodern fényképezős telefonom, azon pedig kép is róla... -.-"

Természetesen rögtön igent mondtam. Nem is volt kérdés. Meg legalább jó időre megvéd a hisztirohamoktól, íme, legyen e gyűrű egyfajta emlékeztető az alábbi monológra:

"Látod ezt? Az a baj, hogy én sem!"

Többen fogják érteni, mint kellene. :) Na mára ennyi voltam, visszasüppedek magányomba és várom, hogy elteljen az idő... vagy legalább a migrénem múljon el...

If I let you love me, be the one adored... would you go all the way? Be the one I'm looking for...

Téged nem akarlak elveszíteni. Téged most nem.

Being taken as Vivi...

Ettem pár falat origi Petróczy-tiramisut, kifújtam magam és úgy döntöttem, második felvonás. Mert még nem mondtam el mindent. Épp rá várok fb-n, hogy tudjunk beszélni egy picit. Két hétig nem fogom látni, kint van Lengyelországban. Tudom, tudom... tipikus... :)

Megjártuk kora este az Arénát Nórival... olyan zűrzavar volt a fejemben, hogy nem is igazán voltam önmagam... egyre csak az Ő szavai jártak a fejemben, hogy mennyire örülünk egymásnak, akármennyire is korai még ez az egész. És örülök. Tényleg. De közben aggódom is... magam miatt, a környezetem miatt, miatta. Nem tudom kiverni a fejemből annak a gondolatát, hogy valamelyikőnk meg fogja bántani a másikat. Mert ennek ez a rendje. Minden jó dolgot sikerül elrontanom ezzel a hozzáállásommal, nem tudom miért lettem ilyen. Illetve de... Hiába fogadom meg, hogy belevágok teljes gőzzel egy új kapcsolatba, rettegek attól, hogy újra bántani fognak. És újabban attól is, hogy én fogom bántani. Mert kétszer már sikerült padlóra küldenem a lelkes versenyzőket, és ha ezt újra megteszem, szörnyű ember vagyok és nem akarok ilyen lenni. Ha pedig mégis engem hagynak el megint... nos... nem kívánom senkinek, hogy újra végignézze.

Istenem milyen buta gondolataim vannak már megint! Miért nem tudok egyszerűen csak boldog lenni azért, ami most van? ... Mentem az Arénában és nézelődtem... minden egyes ruhadarabra, amit leakasztottam, úgy néztem, hogy vajon neki tetszene-e. Rajtam... hercegnő... :) Megvettem a régóta kiszemelt parfümöt (csak úgy hívom, hogy a szeretőm, mivel az Igazi még francia-honban leledzik) és szaglásztam, hogy tuti odáig lesz érte. És utálom magam ezért. "Maybe once, just put me first." Pixie-nél jobban én sem tudom leírni. Magyarul meg pláne... you're takin' over me...

Összefutottam Csepóval is. Na most vagy hülyének nézett, hogy zavarban vagyok, vagy betudta a múltkori részeg fb csetelés utóhatásának (be akartam szervezni Nórinak... :D ), de én tisztában voltam vele, hogy mi a helyzet. Honnan tudná, hogy van valakim? (Fb, oké, de nem hiszem, hogy az a hobbija, hogy a haverja volt barátnőjének az adatlapját nézegeti.) Mégis úgy éreztem, hogy lebuktam. Pepe előtt, előtte, ország-világ előtt. Szó nincs arról, hogy szégyellném Őt, vagy hogy titok lenne. Dehogyis! Legszívesebben világgá kürtölném, hogy én vagyok a legeslegszerencsésebb lány a Föld kerekén! De van egy olyan sejtésem, hogy néhány embernek ez még fájna. Ha nem, akkor rendben, de ha annyit meg tudok tenni, hogy nem dörgölöm az orra/uk alá, hogy igen, találtam valakit utánad/tok, akkor szerintem ez a minimum.

És még mindig nem azzal vagyok elfoglalva, hogy nekem jó legyen. Pedig illene és bőven ideje is lenne. Várom Őt, mint a Messiást, hogy felvillanjon az a cuki neve a mellettem lévő ablakban és megnyugtasson, hogy igen, ez így van rendjén. Lelkes. Akar. Engem. Ez most még az az időszak, amikor egyformán odáig vagyunk a másikért. Ráérnék majd akkor problémázni mindezen, ha már kirajzolódott, hogy melyikőnk marad alul az odáigvagyokérted-versenyben, de nem... Nekem mindig előre kell keserűt kevernem az édeshez, nehogy már meglepődjek valamin. Előre sajnálom szegényt, nem lesz könnyű dolga velem.

De nem nehezítem meg neki. Megnyílok - már rajta is vagyok gőzerővel - és önmagam leszek. Tudni fogom, mikor mi a helyes lépés, és nem hagyom, hogy bármi befolyásoljon. Szeretném, ha Ő lenne az, akinek majd meg tudom adni azt, amire vágyik. Ha nem kellene selejtnek éreznem magam. Damaged item :D - jaaj Argos... :) Szinte hihetetlen, hogy megint mennyit változott az életem, és most már tudom, hogy soha semmi nem örök. Ha rossz passzban vagyok, el fog múlni, ha boldog vagyok, igyekszem megőrizni boldogságom forrását. Nagy szavak ezek egy ilyen kicsi lánytól...

Minden butaságom ellenére már alig várom, hogy hazajöjjön. Kíváncsi vagyok, hogy alakul majd a kapcsolatunk (jesszuuuus! :))) ) és mi lehet ebből az egészből. Marad-e a tündérmese vagy jobban szereti Ő is, ha horrort csinál az életemből... Csak nem... Azt mondta azoktól fél. Akkor meg mi értelme lenne? :) Csak jönne már... :)

Is this what dreams are made of?

Ijesztően tökéletes. - Ezzel a két szóval írnám le az életemet jelen pillanatban, ha valaki megkérne rá. Még jó, hogy nem kér meg senki. Hogy beszélsz arról valakinek, hogy mennyire rendben van minden veled anélkül, hogy hencegésnek tűnne? Sehogy. Ezért örülök neki, hogy senki nem tesz fel "hogy vagy" kérdéseket. Félek a választól.

Kényszerblogolást hajtok éppen végre, nem ígérem, hogy életem bejegyzése lesz, de amik a napokban történtek velem, muszáj, hogy megmaradjanak nehezebb időkre. Egy kibaszott tündérmese az életem. Well... legalábbis egy modern királylánnyal, aki piros vodás pólóban leltározza a bőrtokokat és a headseteket a raktárban. De ez így van rendjén. Nem változtatnék ezen sem - bár a tegnapi 11 óra elég kemény volt -, örülök neki, hogy van munkám és el tudom tartani magam, immár negyedik éve.

Megpróbálok valami rendszert betartani a sztorizgatásban, szeretném, ha ez az időszak mindig itt lenne egyfajta elsősegélyként, hogy nyuginyugi, mindig minden helyrejön. Aztán persze azt sem felejtem el, hogy ez nem lesz mindig így, de kiélvezem amíg tart. Szóval...

...mióta megismertem Őt, csak kapkodom a fejem, hogy ilyen is lehet együtt? Mozi, vacsi, kávé, meglepi, színház, fények, mosoly, boldogság. Egészen tegnapig nem neveztük nevén a gyereket, de miután be lettem mutatva a szülőknek, már nem is volt kérdés. Vagyishát... nekem nem. De gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Úgyhogy úgy döntöttem, nem félek tovább, beleugrok a dologba, mert ha nem, akkor elég valószínű, hogy nagyon megbánnám, és valami olyan kincset engednék ki a kezeim közül, amit nem találni minden második sarkon. Így hát official bejelentem: kapcsolatban vagyok.

Annak örülök, hogy most nem érzem azt a kezdeti butulást, ami elmúlása után soha nem lett több a semminél. Kísértetiesen emlékeztet ez az egész 2007-re, akkor voltam ilyen szkeptikus. Félreértés ne essék, mellette viszont igazán boldog. De az egyik lábamat egy percre sem emelem el a talajtól, majd megőrülök szépen, ha itt lesz az ideje. Most csak sodródok és hagyom, hogy egy csodálatos ember elvarázsoljon.

Na de egyelőre ennyit róla, mert ha egyszer erre kószál, még azt hiszi, hogy szimpatikus... :)

A munka egész jó, négyszer voltam a héten. Mindenki cuki, jól érzem magam bent, ezért mentem be szombaton is. Ugyanis, ha én valahol a harmadik alkalom után is megjelenek, akkor az már jelent valamit. Ezután három nap lesz a max, amit egy héten vállalok, mert lehet, hogy a sulival sem ártana lassan foglalkozni. Bár a címbejelentőt hétfőn leadom, minden akadály ellenére. Még a végén végzek is idén...

Anyuskám meglátogatott péntek este, elém jött, mire végeztem. Meghívtam vacsorázni, beszélgettünk egy jót, aztán mindenki belehalt a saját ágyába. Jó volt már látni, másfél hónapja nem voltam otthon... De jövőhéten megyek. Két egész napot töltök majd otthon, sietnem kell vissza dolgozni. Nem igazán örülök neki... Ebbe bele kell sűríteni mindent: rokonok, barátok, kvimbik, fodrász. Mert hogy én tegnap este befestettem a hajamat szőkére, ami inkább egy jó két hete kinyomott mustárra hasonlít, úgyhogy riasztom Évikét, ahogy lehet. Ha minden jól megy, akkor egy hét múlva már tényleg szőke leszek.

Nagyon nagyon sok mindent szeretnék még leírni; a Mary Poppinst, a rózsát, a kék telefont, az együtt töltött estéket, mindentmindent, de elkések tesóméktól, azt pedig nagyon nem szeretném. Megint mindent el akartam mondani és megint nem mondtam semmit. Tele van gondolatokkal a fejem... max. még este is jövök egy felvonásra.

Addig is..

XOXO

Vivi

Hey!

I just met you

And she is crazy

Checks your profile

So checked mine maybe...

Just Tamara... :)

"ha még egyszer bocsánatot kérsz azért, mert boldog vagy, lelőlek"

So little time, so much to do, I'd rather spend my day with you...

Blogolni is illene, ezért vagyok itt. De ha mindent leírok, elkések a suliból. Ha pedig nem, akkor érthetetlen lesz az egész. Hmm... Van 2 percem rá.

Tegnap volt az első munkanapom - interrupted, majd folytatom -

Ha az embernek nincs szabadideje, akkor csinál magának. Egy nap csúszással folytatnám a sztorit...

Szóval - immáron - tegnapelőtt kezdtem a vodánál, nem lesz gond, csak bírjam a strapát. Húzós lesz végzősként, de mint már említettem, nem adok lejjebb az életszínvonalból, ha be akarok ülni Tamarával egy kávéra és sütire, egy percig nem fogok azon gondolkodni, hogy megtehetem-e. Ehhez pedig munka szükséges. De amit szerettem volna, és amit ki is fejtettem még a kinti bejegyzéseimben, hogy egy igényesebb életet élhessek, már úgy érzem, hogy sikerült elérni. Minőség. Ez a kulcsszó. (Már csak a lakás hiányzik, azon pedig gőzerővel dolgozok, de hát mint tudjunk - vagy nem -, van még rá két és fél évem :) )

Közben van ám még örömködnivalóóó... Jelentem alássan, hogy rettegek. :)) Igen, igen, megint berezeltem. Megint túl szép, hogy... És már mind tudjuk, hogy az előző sem volt igaz. Na most ugorjunk fejest a sekély vízbe és vállaljuk a nyaktörést megint, vagy inkább húzódjunk meg gyáván egy szomorúfűz árnyékában, miközben majd más megteszi?

Bátornak születtem. Nem érdekel mi lesz holnap, most jó. Most ezt akarom. Azért mint egy fogyatékos ötéves kérdezgetem a lányaimat, hogy ugye jó ez így, ugye szerintetek is nagyon? És igen. Kivéve amelyik nem. De az sem azért nem, mert nagyon nem, hanem azért, mert ennek nem így kellene lennie. Hülyeségre pedig még mindig nem reagálok. Szóval here and now, legyen. Aztán ha megint fájni fog, én majd megint túlélem. Már kisujjból kirázom a folyamatot.

Dzsízösz krájszt! Közben számolgattam, hogy mennyit is fogok keresni ebben a hónapban... hátőőő... lehet, hogy idén elugrok síelni vizsgaidőszak után :D

Visszatérve... tudom ám, hogy megint túlagyalom/aggódom a dolgokat és hogy hagyni kéne, hogy minden menjen magától... csak hát egy idő után az nem olyan egyszerű. És amikor minden ilyen nagyszerű, nem veszi az ember félvállról a dolgokat. Semmit nem változtat viszont azon a tényen, hogy még mindig selejtesnek érzem magam, de abban bízom, hogy majd most derül ki, hogy ez nem így van. Fingers crossed... :)

"...nem is olyan könnyű a gonosznak mindvégig rejtve maradni"

Nagyondark cím ez egy ilyen könnyed bejegyzésnek... de ebben az öt percben, Platónt olvasva ez ütött szíven. Seyda most ment át a szobájába Boruttal beszélni... mintha magamat látnám bő egy éve. Majdnem négy év után elégelte meg az egészet, éppen úgy, mint én anno. És most azt kapja tőlem, amit akkor én is másoktól, hogy idővel jobb lesz, jobbat érdemelsz, meg jobb neked nélküle. Én sem hittem el.

Pedig igaz. Azóta történt egy s más, többnyire már sikerült kialakítanom egy képet erről. Seyda tudja, hogy jobb lesz így neki, ezért már némi előnnyel indul. Én nem tudtam. Vissza akartam csinálni az egészet. Uramisten... Mi lett volna, ha sikerül?

Most nem ülnék itt, nem szürcsölném a narancsszörpit, nem olvasnám Platón magasröptű gondolatait és nem mosolyognék a kacifántos életemen. Sőt... több mint valószínű, hogy inkább sírnék. De szerencsére ez nem így van, és előbb-utóbb ezt mindenki belátja egy szakítás után. Hogy jobb ez így. Aztán jönnek persze az újabb részek, mikor az ember inkább részeg (Tamara! Mit tettél velem!?) kapcsolatok, boldog pillanatok és csalódások. Ezen mindenkinek át kell esnie. Ritka az, hogy az ember elsőre megtalálja az Igazit.

Tesóm gondolatai járnak a fejemben szüntelen, miszerint először megtalálod a Nagy Ő-t (shift+ő :D ), aztán pedig az Igazit. Sosem tettem különbséget a kettő közt, pedig jobban belegondolva igenis van! De még mennyire, hogy van! Nem gondolom ma sem másképp, hogy ő volt AZ, de mára már tudom, hogy ez mit sem számít. Nem vele voltam boldog. Egy darabig esetleg, néha igen, de majd az Igazival többet leszek boldog, mint szomorú. Mert ennek így kell lennie. És én is így fogom ezentúl felfogni. Ő volt, de nem volt elég, aki elég lesz, pedig majd jön.

Aztán ki tudja... lehet, hogy már nem is kell sokáig várni rá... :)

No nem mintha annyira várnám, önző felem még mindig dominál, nem adom oda azt, ami az enyém és amiért ennyit dolgoztam. Majd eljön az az idő is, de egyelőre ez még nem az a film. Az apróbetűs rész voltam, aviszontlátásra.

And that's just the beginning...

Beleremegek. Nem is sejtettem, hogy ilyenre még képes vagyok...

Sok sok sok gondolatom volt napközben, hogy miket fogok megosztani a nagyérdeművel, de estére nagyon eltompultam, hosszú volt a mai nap.

Olyan szép vége lett, hogy nem is gondoltam volna. Nagyon jól éreztem magam - megint, vele. Nem tudom, honnan jött és meddig marad, azt sem még, hogy mi lesz a státusza, de most jó, hogy van.

Délután még szomorkodtam egy picit, mivel minden második embernek német haja van... De aztán derült égből jött egy merci és már azt is elfelejtettem, hogy létezik. Olyan könnyű az egész és jó, hogy nem görcsölök azon, hogy mi lesz... mint eddig mindig. Ugyanis mindig lett valahogy, hát akkor meg minek?!

Még mindig sokan vannak amúgy, csak most ő került a fókuszba, nagyon ő, és ettől félek egy picit. Azok miatt, amiket eddig is írtam, hogy nem szabadna, megfogadtam, de begurult a kocsi a Stefániára és nem volt megállj. Olyan óvatos vagyok, mintha hímestojásokon lépkednék, nem akarom, hogy összetörjön.

Nem akarom, hogy összetörjek. Újra.

De minden félelmemtől és fogadalmamtól függetlenül mosolyogva fogok elaludni ma este - csakazértis. :)

Autocorrect:

Még ezt azért hozzácsapom, hogy feledésbe ne menjen:

M: -Látom, nem tudod, hogy köszönj.. :)
V: -Nem igazán...
(hatásszünet)
V: -De látom, te inkább sehogy :D
M: ... -így jó lesz? :)

Who the hell are you, though? I didn't even ask for your advice...

Megtanultam az évek során, hogy nem az a fontos, hogy milyen és mennyi tanácsot kapsz, hanem az számít, hogy ki mondja. Sokáig vertem a mellem, hogy nézzétek, nekem sikerült! meg nekem ti ne dumáljatok, úgyis kiröhöglek titeket, mivel én vagyok az egyetlen, akinek értékelhető párkapcsolata van. Aztán pofára ejtettek úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Azóta voltam nagyon elveszett, szomorú, magabiztos, boldog, fáradt. Igen, egy idő után belefárad az ember az ilyesmibe. Az agyalásba, hogy mit, hogyan kéne, mikor és jó-e az úgy. Na ez az, amit nem csinálok többet. Azt teszem, amit jónak látok, csak az érdekel, hogy én hogyan érzem magam. És ami jólesik, azt megteszem. Természetesen bizonyos határokon belül. De a lényeg az, hogy innentől kezdve nem vagyok kíváncsi mások véleményére. A barátnőimmel nagyon szívesen beszélek meg mindent, igénylem is, nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha nem hallgatnának meg. De...

Senkitől nem kérek pontos tervet arról, hogy mit és hogyan csináljak. Ez az én életem, tudtommal felnőtt vagyok, és eddig is elboldogultam valahogy. Igen, kaptam pofonokat és sírtam is már eleget, de túléltem. Az is benne van, hogy még fogok is. De vállalom, azért, hogy egyszer majd boldog lehessek. Lehet, hogy nem most, de még nem is jövőhéten. Addig még valószínűleg sokkal hosszabb az út, meg rögös, meg minden, amit ilyenkor mondani szoktak. De kockázat nélkül nincs győzelem.

Nem kell félteni, a túlzott, színpadias aggódok-érted-jeleneteket pedig egyenesen ki nem állhatom. Csak annyit érnek, hogy azt hiszem, hogy fogyatékosnak gondolnak, aki nem lát tovább az orra hegyénél. Látok. Tovább és élesebben, mint gondolnátok. Mondjuk én nem erőlködök, majdcsak rájön mindenki, hogy nem vagyok nyomi. Attól, hogy egyszer láttak padlón, még felálltam, ugyanúgy, ahogy bármikor máskor is. Nem úgy, mint mások...

Szóval let mi bí end sztáff, ha meg megint elbotolnék, magamnak köszönhetem, oszt viszont látásra!

Hát én ezt így most nem értem...

"Honnan jösztök ilyen sokan?"

De most komolyan... valaki elárulná, hogy mi történik? Kicsit lemaradtam. Pedig állítólag benne vagyok a sztoriban én is. Olyan ez, mint amikor az unalmas részeknél kicsit elbóbiskolsz és csak a nagy hepajra ébredsz fel, mert akkor hangosabb a film. Totál kiesett a kettő közti rész. Nem panaszkodom, legalább történik

valami. És ahogy az előző mondatot elkezdtem írni, már villogott is a fb cset... :) Olyan jó érzés :) Viszont az elég fura és most van ilyen életemben először, hogy nem tudom rögtön, hogy ki az... (Igen, látom a nevet, de hirtelen a fene tudja, amúgy is vak vagyok, hagyjál. Meg mondjuk sms-nél... na mindegy :D ) Nem is szaporítanám tovább a szót, úgysem tudok semmi érdemlegeset felmutatni, amit meg igen, arra nem vagyok büszke. :D

Megígérem, írok majd összeszedettebben is, ha nem leszek ilyen ütődött... :)

It's raining men, halleluja!

Miért nem csináltam én ilyet többször? Tök poén :)

Vigyorog, beszáll, kiszáll, mit kérsz, úristen meghalok, beszélget, nevet, meglepődik, mosolyog, elpirul, beszáll, puszipuszi, kiszáll, hazaér, feldolgozza. Ennyire egyszerű. Amennyire nem akartam menni, olyan jó volt végül. Egyelőre legyen elég ennyi. :)

Hazaértem, ránéztem a telefonomra... nem fogadott hívás tőle. Én nem tudom, hogy hogy csinálja. Tavaly, amikor Pepénél voltam Debrecenben, hosszú hallgatás után küldött egy mailt. Idén, Siófokon épp aznap este, amikor megbeszélt találkozóm volt a némettel, küldött egy fb üzit. Most meg ez... hihetetlen!
Na de itt még nincs vége... elmentünk Schönherz Mátrixra ( <3 ) és tanúi voltunk egy lánykérésnek. Nem akartam elhinni... az orrunk előtt! Persze bőgtünk, ahogy azt illik. Hazaértem, üzenet Pepétől, aztán cset vki mással... wtf? Jó reggelt!

És ez pontosan annyi, amennyit Szonja is leírt. Pár apró visszajelzés, ami semmit nem jelent, de mégis nagyon sokat. Nem is kell ennél több, már éppen jól éreztem magam a bőrömben, amikor megnyitották a csapot és elkezdtek áramlani a férfiak. És már egyáltalán nem az a lényeg, hogy valamelyik miatt is én többnek érezzem magam. Hanem, hogy én úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Egyedül. Így is kerek egész. És mindenki azt mondta, hogy majd ha így fogom érezni, akkor mások is észreveszik rajtam. És tényleg. Jó nekem. :) Most kifizetődő Vivinek lenni! :)

Tartom az állapotot, ígérem. Ja igen... ennél jobban nem szeretném átalakítani a blogot, mert szükségem van ilyen bejegyzésekre is. Rosalinda visszatért :)

Xti - kincseim, amik boldoggá tesznek

Most pedig megosztanám Önökkel a vásárlási szokásaimat. Az is elmondom majd, hogy miért. Ígérem érdekes lesz, de aki a tyúkszaros szerelmi életemre lenne esetleg kíváncsi, az kérem most kapcsoljon át a Rosalindára.

Sosem volt pénzem úgy öltözködni, ahogy igazán szeretnék. Vadászom az akciókat, megveszem, amire szükségem van, de ha tehetném, lecserélném az egész ruhatáramat, bármikor. Kivéve egy-két darabot. Ők az én kis kincseim.

Az jellemző rájuk, hogy olyankor vettem meg őket, amikor nagyon nem volt pénzem. Tudtam, hogy nem futja ezekre a darabokra, ezért mindig otthagytam őket a boltban. Aztán egy vagy több velük álmodott éjszaka után mosolyogva pakolom az ezreseket a pénztáros kezébe. Beléjük szeretek. Tudom, tudom, ez is olyan buta vivis dolog. De tényleg képes vagyok beleszeretni néhány ruhadarabba. Folyton rájuk gondolok, nem érdekel semmi, csak hogy az enyémek legyenek végre. Aztán hazaviszem őket, kibontom, csodálom, tisztelem, szeretem. Nagyon vigyázok rájuk és évek múlva is éppen annyira odáig vagyok értük, mint az első napon, amikor még újszagúak voltak.

Amikor 17 évesen járni kezdtem vele, kinevetett, mert iwiw-en már kapcsolatban voltam azelőtt, hogy megismerkedtünk volna. Akkor kaptam anyáéktól a fekete koponyás Conversemet, ami az első szerelmem volt. Persze még tizenéves fejjel hirtelen felindulásból úgy gondoltam, hogy ezt világgá kell kürtölnöm és a legjobb módja ennek, ha egy közösségi oldalon teszem. Azóta a ruhatáram és én is rengeteget változtunk, többek közt megtanultam magassarkúban járni. Ennek örömére dobtam a tornacipőket, már csak akkor hordom őket, ha elszaladok valahova vagy épp nincs zárt cipő a közelben.

Így jutottam el odáig, hogy nem is tudok már ellenállni nekik. Legutóbbi szerzeményem történetét nyomon követhettétek, viszont lenne még egy gyönyörűség, amiről szólni kívánok.
Utolsó angliai napjaimon vásárolgattam még, mert miért ne. Többnyire ajándékokat, de betévedtünk a TK Maxx-be is, ahol mindig találni akciós kincseket. A kint eltöltött majd' egy évem alatt nekem nem sikerült beszereznem onnan semmi említésre méltót, bezzeg az utsó héten... mikor máskor...

Xti magassarkú £16.99-re leárazva, utolsó pár, 36-os. Nem hagyhattam ott! Bőr, bézs, platformos, cuki. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. És hogy miért is írok most róla? Mert ma boldoggá tett. Tudtam én, hogy el kell hoznom magammal.

Vízilabda meccsen voltam ma este, de mivel tegnap éjjel buliztunk, nem éreztem az energiát ahhoz, hogy különösebben kiöltözzek. És akkor az atléta + farmer kombóhoz felvettem ezt a tüneményt. És jól éreztem magam. Elég egy pár dögös cipő ahhoz, hogy mínuszból pluszba forduljon az ember lelki ph-ja. Tipegtem, kopogtam, kényelmes volt és feldobta az összképet. Ilyenkor elfelejtem minden búmat-bajomat és örülök annak, hogy vagyok és hogy az vagyok, aki vagyok. Igaz-e?!

Holnap valami olyasmit fogok csinálni, amit már régen nem. Illetve nem is tudom, hogy csináltam-e már ilyet valaha. De mikor, ha nem most? Részletekbe majd utána mennék bele, mindenesetre érdekes lesz, az tuti. És már tudom, hogy melyik pár kincsem fog dobni az önbizalmamon pár órán keresztül. :)

I'm under construction, everyone! So you have to mind the mess, I'm under some construction..

Ile d'amour illatú...

Most pedig megmutatom, milyen az, amikor a környezetem kiakad: ilyen.

Abszolút egyetértek vele, minden egyes szavával. Bár én nem kapcsolatot keresek, hanem valami teljesen mást, a függőség mégis igaz. Elhiszem, hogy Szonja besokallt tőlünk, ő nagyon élvezi az egyedüllétet. Én is élveztem, egészen mostanáig.

Mi történt?

Nem tudom. Nem egy kapcsolat hiányzik, csak pont az a része, amit ő is leírt, hogy kellenek a bókok, kalandok, stb. Visszajelzések, hogy dagadjon a mellünk, ha már ránk nézhetnek, nézzenek is ránk!

Na de... kedd este jól éreztem magam. Nőnek. Igazi nőnek. Pedig farmerban voltam, pulcsiban, piros bőrdzsekivel. Két dolog mégis akkorát dobott a komfortérzetemen, hogy magam is alig akartam elhinni.

Emlékeztek a cipőre? Megvettem. Olyankor veszem fel, amikor tudom, hogy csak rövid időre szaladok el valahova. Ebből általában az lesz, hogy egész nap abban járom a várost. Nem baj, ideje átszokni a magassarkúra, nagyon régen hordtam már. Ez egy nőnek alap. Szerintem.

Szóval ő volt az egyik segítség. Felveszem és a legjobb nőnek érzem magam a városban. Varázserővel rendelkezik.

A másik pedig... A parfüm. Szerintem az ember örökké keresi a tökéletesen hozzá illő illatot. Legalább olyan nehéz rátalálni, mint a másik felünkre, az Igazira (ami szerintem ugyanúgy városi legenda). Jelentem, megtaláltam! Ile d'amour - Fragonard. Ez vagyok én. Teljes egészében.

Gondolom nem lep meg senkit, hogy nem tudom beszerezni. Tamarának van egy pici mintája Franciaországból, amit akárhogy kuncsorogtam, nem kaptam meg. :D Amit sajnos száz százalékig megértek. Ez kincs. Ma rákerestem ebay-en, 20 fontért lehet vásárolni egy hatalmas 8 milis kiszerelést. Nincs 20 fontom. Várom az adóvisszatérítést kitartóan, bár van egy sanda gyanúm, hogy feleslegesen.

De a lényeg, hogy ahogy tudom, beszerzem. Az illatától igazi nőnek éreztem magam egész este. Nem számított, hogy rám fért volna egy hajmosás is (bár a szárazsampon a barátunk), hogy nem voltam kicsípve, hogy nem voltak pasik - jól éreztem magam a bőrömben. És Tamarával. :) Még mindig rengeteget jelent a barátsága, nem is tudom mihez kezdenék nélküle.

Időről időre elszomorodok, amikor eszembe jut a dolog... de érzem, hogy nemsoká jobb lesz. Azt mondják, hogy a kapcsolat idejének a fele kell ahhoz, hogy túltegyük magunkat a szakításon. Gondolom ez is Szex és New York... :) Na most az vagy másfél nap ( :D ), vagy 1 hónap. Én még azzal is kiegyezek, bár nem hinném, hogy addig fog tartani. Mosolygok, nevetek a lányokkal, nevetek a fiúkon. Az élet szép és a miénk. Kezd beállni az egyensúly is, úgyhogy tényleg nem történt itt most tragédia.

"...holnaptól új csodára vár, de ma még fáj."

De pár óra és holnap.. ;)

End credits

Minden darabjaira hullott. Állok a romok közt, meredten tekintek előre, keresem a kiutat. A rendet. A fényt. Hívjuk akárhogy.

Reménytelen.

Talán ekkora még sosem volt a káosz.

Egy újabb vége. Szóltam előre. Fáj. Tompán zavaros a fejem. El akarom felejteni. A szép emlék sem kell. Semmi nem kell. Fáj.

A többi szénám is kusza. Nem tudom, van-e erőm rendbe rakni. Minden sötét.

Semmi nem segít. Erőlködök. Keresem a megoldást, de csak húz le a mélység.

És megígérem, hogy ez az utolsó ilyen sötét bejegyzés.

Úgy tűnik itt leszek még, tumblr-re tervezzük a divatblogot.

De nem nyomasztok tovább senkit.

Minden szép lesz majd. Minden jó lesz. Egyszer véget ér ez az időszak.

És én már nagyon várom.

Vallomásaim...

 Tudom, hogy régen írtam, és hogy el vagyok maradva egy-két dologgal, de mindennek megvan a maga nyomós oka. Most szépen, sorban bevallok mindent, elolvassa, hazamegy és onnantól kezdve tudja. Na kezdjük...

 

Bográcsparty..

Kedd este történt az incidens. A DB főzött nekünk, én pedig mint fogadott gyermekük, ott segítettem, ahol tudtam (na jó, azon kívül, hogy egyszer elmentünk Nórival bort és hagymát venni, nem sok mindent csináltam, leginkább cigiztem és kortyolgattam az áfonyalikőrt). Elkezdtek szállingózni az emberek, és nagyon jó hangulat teremtődött, jól éreztem magam én is. Sikerült tisztá(bb)ra mosnom magam valaki előtt, akinek okkal lehetett volna meg a véleménye rólam... de nem volt, szerencsére, onnan kezdtük, hogy "szia Vivi vagyok", mert jobbnak láttam.

Viktorunk nagyon finomat főzött, viszont volt, akinek nem jutott. Na az nem én voltam, természetesen. Még a szomszédomét is megettem, bocsi! :D Aztán mulaccság hajnalig, szappanopera és after a konyhában Alex és Kriszti drágaságom társaságában. Mert a pattikuki kecsappal és sárgarépával jó, a törött cigit műkörmös sablonnal kell megragasztani, a talált sör pedig kincs!

...és akkor a baj elkezdődött...

When it all falls apart...

Határozottan kedd este kezdődött. Furcsa dolgok elegye okozta, nem tudnék kiemelni egy olyat sem, hogy na ezért történt... Az i-re a pont viszont biztos, hogy a keddi egórombolással került fel. Nem részletezném, de a csúnyavagyok időszakot kitolta egy pöppet, az fix. Nincs annál rosszabb, mint amikor azt érzed, hogy nem kellesz senkinek. És most egyáltalán nem (csak) a pasikról van szó, bár tény, hogy ők sem tekeregnek kígyósorban kegyeimért.

Szóval elpityeredtem magam együltő helyemben, még jó, hogy Alex és Kriszti ott volt, így nem tartott tovább pár másodpercnél. Persze jöttek a vad tippek, hogy ki miatt, de nem ki és ne gondoljátok már, hogy ha csak ennyi lenne, akkor ejtenék egyetlen könnycseppet is...

Így hát elfojtottam megint, ami másnap reggel csudásan kifakadt. Órákig nem tudtam abbahagyni a sírást, nem is emlékszem mindenre pontosan, csak arra, hogy nem kaptam levegőt. Pánikoltam és olyan mélységekbe zuhantam, amiből még most sem egészen vagyok kint.

Egy telefonhívás segített, bár félve tettem meg, mégis két dologra volt jó: lenyugodtam és már nem gondolom, hogy ilyen helyzetekben őt kell hívni. Segített, az igaz, de pontosan az a dolog múlt el, ami miatt ezt régen párkapcsolatnak neveztük. De azért a célját elérte a hívás, jobban lettem annyira, hogy el tudjam intézni a napi teendőimet. Persze a sulit kihagytam, de hát az már részletkérdés.

Most minden erőmmel azon vagyok, hogy kilábaljak ebből, azt már sikerült elérni, hogy most tényleg nem kell senki. Elszórakozgatok, de hogy én egy percig is komolyan gondoljak bármit is valakivel - a-a.. ki van csukva. Gyere vissza holnap, ma nem hagyom, hogy szórakozz velem!

...és aztán még egy pofon...

Shieße!

Vége van. Már csak azon gondolkodom, hogy kivárjam-e az előre eltervezett október elejét, vagy inkább mondjam ki, mielőtt ő teszi meg. Fúj ez szakításnak hangzik, de mind tudjuk, hogy nem az. Az lehetetlen, sosem volt ez több 3 gyönyörű napnál.

Az egész onnan jött - mondanám, hogy így hirtelen, de ezt csak a vak nem látta előre -, hogy "lesérült" és ezért "térdrögzítőt kell hordania", majd "visszamenni az orvoshoz jövőhéten", hogy megmondja, "szükség van-e műtétre". Jogosan merül fel a kérdés, hogy én ezt miért nem hiszem el. Elhiszem. Sőt.. biztos is vagyok benne, hogy ez így van. De amikor azt mondja, hogy azért nem jön a hétvégén, mert nem tud vezetni, és kocsiba ül és elmegy Münchenbe, valamint amikor jajdefájatérdem, gyere és szeress meg főzz nekem után pénteken és szombaton is elmegy bulizni, akkor az már köszi. Nem arról van szó, hogy póráz. Istenem, dehogy van! Ezt én mind leszarnám, ha az ígéreteit, amiket nekem tett - és amiket nem kértem... ne felejtsük el megemlíteni, hogy ez az egész nem az én ötletem volt - betartaná.

A héten alig írt, amikor pedig megtette, akkor közölte, hogy szeptemberben nem fog tudni jönni a fent említettek miatt. Ezzel sincs semmi probléma, előfordul. Roppant megértő tudok lenni, ha akarok. De jelen helyzetben nem akarok. Józan akarok maradni és letudni az egészet. Ki ő, hogy rosszul érezzem magam miatta? Szóval a gond az, hogy helyette nem ajánlott semmit. Így pedig már annyi okom sincs rá várni, mint eddig. Tudtam, hogy ez lesz, de mégis meglepődöm rajta, hogy mennyire megszakad a szívem...

...majd lépni kellett...

Girls night out

A pénteki egy rózsaszín nap volt. Úgy döntöttem a kedd-szerda-csütörtöki sokk után, hogy ez így nem mehet tovább. Délelőtt Esztivel találkoztam, és ómájgád. Csak úgy dől belőle a pozitív energia! Régen én tanítottam őt, hogy fogadja el magát és örüljön az életnek, azt hiszem ideje visszakérni az órákat. :)

Elkísért a Deákra, ahol megvártuk Nórit. Eszti haza, mi pedig Starbucks, majd New Yorker. Az esti bulira kerestünk valamit, kevés sikerrel. Hazafelé magunkhoz vettünk egy üveg bort, majd elkészültünk. Jött Tamara és Seyda, és mikor már nem voltunk szomjasak, elindultunk a Peaches 'n' Cream-be. Taxival, biztos, ami biztos. Seyda miatt (török) angolul beszéltünk, és úgy döntöttünk, hogy akkor már nem is vagyunk magyarok. Nem is szólaltam meg magyarul egész este.

Táncoltunk, pezsgőztünk, nagyon nagyon jó volt! Aztán megnéztük a Dobozt, ott is hasonlóképp. Ez lett volna a tökéletes csajos este, ha egy bunkó állat nem szól be valami olyat, ami a héten történtek után eléggé kikészített... Megráztam magam, és táncoltunk tovább, de azért bennem maradt a tüske. Rohaggyonmeg...

Jövőhéten mindenképp ismétlünk, ezekért az éjszakákért érdemes élni, méghozzá szingliként élni! :)

Look at all the toys I collected!

Ezt még leírni is szégyellem... regisztráltam tegnap másnaposan egy oldalra... én ennyit még életemben nem röhögtem! Most játszok, bármi jó, ami eltereli a figyelmemet. Egoboost, másra nem is jó, meg minden csoda három napig tart... én ezt már ma meguntam. De nagyon vicces, jó, hogy nem maradt ki az életemből egy ilyen fantasztikus élmény.. :D

Délután pedig kézimeccsre megyek Tamarával, ő dolgozni, én nézelődni. Ezt a hetet úgy, ahogy van el kell felejteni, méghozzá minél hamarabb.

Amira

A csillaggal jelölt rész, amit hétfőre ígértem.

Nagyon sok év után újra találkoztam a nővéremmel. Féltesók vagyunk, de nem kívánok többé ilyen megkülönböztetést tenni. Írt facebookon és úgy döntöttem, hogy ideje találkozni. Ez régen elmaradt, de már mindketten felnőttek vagyunk, úgy voltam vele, hogy miért ne. Így hát felülkerekedtem és irány Kőbánya-Kispest.

Nem volt fura vele találkozni. Olyan, mintha mindig is az életem része lett volna. És megismertem a világ legtündéribb kisbabáját is, Amirát. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen, de szerintem megérezte, hogy ki vagyok, amikor meglátott. Bár tényleg hihetetlenül barátságos baba, de valahogy szeretném azt hinni, hogy tényleg tudta, hogy ez most egy nagy pillanat.

Nekem mindenképpen az. 22 év után hirtelen van egy nővérem. Akit utána másnap is meglátogattam, valamint most hétfőn is. Szeretném minél többször látni őket, ha már ennyi évet kell bepótolnunk. Hétfőn például epres tiramisut csináltunk, az is annyira ilyen tesós dolog volt, bár csak sejtem, hogy ez valami ilyesmi lehet.

Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ezután, remélem az életem részei maradnak és ez nem csak egy ilyen gyorsan jött, gyorsan ment dolog. :)

You can change your life, you can change your clothes if you change your mind, well that's the way it goes...

Átalakítom a blogot és az életemet is. Marad minden, de innentől kezdve nem koncentrálok többet a pasikra. Mást állítok a fókuszba, októbertől kezdve ez a divat lesz. Természetesen ha történik valami, azt leírom, maradok én, de nem akarok minden bejegyzésben arról sírni, hogy éppen melyik vert át. És ilyen nem is fog történni, így nem lesz mit leírni.

Egyetlen fiú lehet most az életemben, az pedig Alex. Iiiigen, drágaságom, terveim vannak veled! :) Szeretném bevonni ebbe a divatvonalba, aminek szerintem rendkívül fog örülni. :)

Szerintem nincs is más hátra, mint előre ;)

Barátok..

..mert létezik az a nap, amit nélkülük nem tudnánk átvészelni. :)

Eközben a felhők felett 3 méterrel...

Négy szó. Ennyi kell ahhoz, hogy egy lányt boldoggá tegyél. Akármennyire utált is eddig, hirtelen elmúlik és minden édes emlék a felszínre tör. Akármennyire is bántottad meg, nem fog rá emlékezni, mert ahogy kimondod ezt a néhány szót, hirtelen újra rázuhan a rózsaszín köd. Hiába gondolt hazugnak, ennél őszintébb még sosem voltál. És az ő szemében is ott ragyog: én is téged.

Boots & boys

Üzenet... 

 

Néha előre látjuk, hogy valaki milyen úton jár és hogy mi lesz ennek a vége. Sajnos nem mindig vagyunk képesek megállítani az illetőt, nehogy hülyeséget csináljon. Főleg úgy kínos, hogy nincs jogunk beleszólni és furán jönne ki, ha mégis megtennénk. Ezért ha még olvasod, csak ennyit szeretnéd mondani: előre nézz, ne fordulj vissza az úton soha! Ott már voltál, átélted, mert át kellett, de mindig csak egyenesen előre haladj és megtalálod a boldogságot.

Nagy szavak ezek így ébredés után fél órával, de mivel neki nem mondhatom el, próbálom itt eljuttatni az üzenetet. Mert azt mondja, hogy nem olvassa, de tudom, hogy igen. Én is olvasnám, mert érdekel. Igen, neked szól.. :)

 

Amúgy meg...

 

Rengeteg tennivalóm van ma, időm meg nem sok, de beosztom, max megint úgy döntök, hogy az egyik fele tulajdonképpen ráér. Inkább teret engedek a világot megváltó reggeli gondolataimnak, hátha jutok valamire. Azért itt meglátszik az esztétika szak, ha máshol nem is :D

Ja igen... nem kaptam üzit, tenk gáád! Legalább egy letudva. A többi még mindig szóra sem érdemes, úgyhogy nem is szólnék most róluk. Viszont tegnap hívott tesóm*, hogy lehet, hogy lenne munka, úgyhogy még az is lehet, hogy nagy magányomat nem egy hímneművel, hanem a másik szenvedélyemmel fogom csillapítani... :) 

Meet my new love:

Élőben még sokkal sokkal szebb. Valami kell, aminek örülhetek, mert most kb csak a suli van, ami sok örömet nem szerez. Elég numb lettem a napokban, a nagy magányos reggel óta nem sok olyan dolog történt velem, ami miatt jobban érezhetném magam. Voltunk a Szimplában (na pl. már oda is szívesen felvettem volna ezt a cipőt...) Szonjával meg Csabával (Bogi barátja), jól éreztem magam, de a nagyon egyedül vagyok érzés csak felerősödött, amikor láttam, hogy az összes jónak mondható pasi mellett egy nőtársam ékeskedik. Így megy ez mostanában... ugye... Pont erről beszéltünk Zitával kint, hogy lassan eljön az, hogy vagy mind foglalt, vagy valami gebasz van velük...

Úgyhogy most megint elkezdek tatarozni, októberben ruhatárat újítok, mert ahogy kinyitom nap mint nap a szekrényt, mindig szomorúan állapítom meg, hogy ráfér. Meg fogok dolgozni a pénzemért keményen, akármi is legyen, mert tudom, hogy a szükségleteimből nem tudok és nem is akarok leadni. Egy kis változás kell most, eljött az idei "csúnyavagyok" korszakom is, de most már tudom, hogy túl lehet élni, el fog múlni nemsoká'. Csak egy picit oda kell figyelnem magamra, hogy ne érezzem úgy, hogy igaza van az agyamnak, amikor ezt traktálja a tükör előtt.

Ez megint egy egyveleg lett, éppen ezért a csillaggal jelöl résznek hagynék egy külön bejegyzést, legkésőbb hétfőig. Megérdemli, hogy újat nyissak, valamint már így sem tudom milyen címet adjak ennek :D