I'm done with trying to have it all and ending up with not much at all

Van az úgy, hogy az ember nagyon nem akar valamit, sőt, szinte egész testével tiltakozik ellene, aztán mégis bekövetkezik. Igen, ilyen van, senkinek nem új a helyzet. Na de az, hogy mindent, amit szeretne elkerülni, forgatókönyvírókat megszégyenítő módon vonz be egyszerre, szerintem azért elég ritka. Nyilván nem is én lennék, ha nem velem történne meg ez éppen. Még szerencse, hogy időközben megtanultam gyorsan alkalmazkodni az élet hajtűkanyarjaihoz, különben most nagy bajban lennék.

Az egy dolog, hogy nem akartam kapcsolatot és most van. Ez nálam általában így is működik. Még az is megesik, hogy ez éppenséggel komolyabb, mint aminek ígérkezett az elején. A káoszt viszont az okozza, hogy én ugyebár megfogadtam, hogy senkivel nem fogok összeköltözni egy bizonyos időpontig. Vagy hát eseményig, vagy mi. Mégis valahogy csak úgy fúj a szél, hogy efelé sodorjon minket, persze az sem mellékes, hogy ha az emberhez ennyire ragaszkodik valaki, akkor talán már érdemes fontolóra is venni a dolgot. Kényszerből soha - ezt azért még igyekszem tartani, a bökkenő csupán annyi, hogy lehet, hogy én is akarom. Ennél több részletet nem kívánok a dologgal kapcsolatban megosztani, úgyis minden összefügg.

Úgy nézett ki, hogy nem kell többé külföldön élnem. Találtam egy munkát, amit imádok, megvolt a kis lakás, amit annyira szerettem volna, egy helyen voltam a barátaimmal, és találtam valakit, akivel nyílegyenesen tarthatok előre. Aztán elég volt egyszer bemenni másnaposan dolgozni... A hír igaz, a cég valóban Luxembourgba költözik. És én pedig vele. Vegyes érzelmekkel, de mégis neki vágok, akármennyire is ellene voltam. Van az az ajánlat, amit az ember nem utasít vissza. Már csak pár hét, és költözünk, több részletben, mégis villámgyorsan. Csak hogy véletlenül se telepedjek le sehol huzamosabb ideig.

Van még  néhány hasonló dolog, de az már tényleg túl bizalmas ahhoz, hogy megosszam itt a nagyérdeművel. Lényeg a lényeg, ekkora változások még nem álltak előttem, és én felkötöm a gatyám és állok elébe. Éppen ezért úgy döntöttem, itt az ideje megszabadulni a kis szájbervilágomtól, éppen elég volt ez a másfél év, amit dokumentáltam. Rengeteg dolog lenne még, amit megosztanék, nem is azért, hogy szokásomhoz híven hirdessem az igét, sokkal inkább, hogy könnyítsek a kis lelkem súlyán, meg valamiféle emlékeztetőnek is a saját magam részére a későbbiekhez, de talán pont így jó ez. Ha nem itt zárom le, akkor nem tudom, hol. Eljött az ideje annak, hogy ne csak elemezgessem itt a történéseket, hanem mondjuk úgy, hogy irányítsam is egy kicsit, hiszem csak abból lehet majd valami. És lehet, hogy hosszú idő után újra szeretném, hogy legyen is valami.

Gondoltam blogolok, de aztán úgy voltam vele, hogy minek...

Somebody's Fruzsi

Nem kellett több egy békéscsabai hosszú hétvégénél, hogy megértsem, hogy nincsen semmi rossz a nagy újra-egymásra találásokban. Tulajdonképpen eddig magamnak sem mertem bevallani, hogy lassan kilenc éve várok erre én is. Vagy hát nem várok, de valahol legmélyen azért még mindig bízom benne, hogy így lesz. Tündérmesék márpedig nem léteznek, ugye?

Kilenc éve... Nem is tudom mi történik olyankor, amikor újra meglátom. Valahogy kiesek a világból és darabjaimra hullok. Mindezt miért? Mert köszönt. Mást természetesen ötezerszer körberöhögnék ezért, sőt, amikor elmúlik a sokk, amit a látványa okoz minden egyes alkalommal, akkor saját magamat is kinevetem, hogy igen, ez tök szánalom. És mi történik ezután? Eltelik egy fél év, és ugyanaz. Beégetem magam előtte, ő pedig mosolyog egy hatalmasat, és engem megint kiskanállal kell összeszedni. Az pedig a sors (?) furcsa humorának tudható be, hogy soha nem vagyunk egyszerre egyedül, és soha nem találkozunk olyankor, amikor alkalmas az idő. Valószínűleg soha nem is lesz az. Valószínűleg nem én leszek az a lány, aki elmondhatja magáról, hogy tíz éve nem múlt el benne az érzés egy bizonyos személy iránt, és a másik rájött arra, hogy ő is ugyanúgy érez, majd boldogan éltek, amíg meg nem... Nem, nekem ez nem igazán szokott összejönni, hiszen nem hívnak Fruzsinak. De most már értem a helyzetet, és akár még szép is lehetne a történet, ha nem lenne egy IQ light lelketlen ruhafogas. (Elkanyarodtam a sztoritól, bocsássa meg nekem a világ.)

Nyilván a legfontosabb, hogy saját magamnak beismertem végre azt, hogy ezzel a szituval még mindig nagy gáz van, aztán lehet megint menni tovább az élettel. Egy év múlva pedig újra találkozunk, ő pedig újra megdobogtatja majd a szívemet, ahogyan azt - akkor már - tíz éve teszi.

...and we can learn to love again...

Nem tudom, hogy napszúrás, vagy megvilágosodtam megint, de itt az ötven fokban fetrengve arra jutottam, hogy elég egyértelmű oka van annak, hogy nem működnek a párkapcsolataim. Igen, megint ez a téma, aki akciót vagy thrillert várt, az most kérem ne olvassa tovább. Vagy majd ha elmesélem a tegnapi álmomat. Szóval ja, kemény, máris mondom, csak felforrt közben az agyvizem. Ha nem mondtam volna még, meleg van.

Biztos időről időre mindenkin elhatalmasodik valamennyire a senkinemszeret-érzés. Gondolom ez teljesen normális, általában túllendülünk rajta hamar, van valami, ami kizökkent, vagy egyszerűen csak összekapjuk magunkat és elfelejtjük ezeket a gondolatokat. Ez velem sincs másképp, vannak bizony hullámvölgyek, amiken túlteszem magam, és mehet minden tovább. De van valami ennél mélyebb, régebbi sérelem is bennem, amivel a hosszú hosszú évek alatt megtanultam együttélni. Néha elszomorít, de mivel még mindig annyira kemény vagyok, hogy azt el sem hiszem, igyekszem elterelni a gondolataimat és jól érezni magam. 

A dolog pedig - mindenféle pesszimizmust félretéve, szigorúan realista módon szemlélve a helyzetet - az, hogy minden emberi kapcsolatomra jó alaposan visszagondolva, újra és újra úgy gondolom, hogy senkinek nem vagyok igazán fontos. Nem kell megijedni, sem depressziós nem vagyok, se nem úgy értem, ahogyan az hangzik. Inkább arra akarok kilyukadni, hogy úgy érzem, hogy senkinek nem vagyok a mindene. (Persze az sem biztos, hogy egyáltalán szeretnék az lenni, de attól még fura.) Kivétel nélkül, akármelyik kapcsolatomba nézek jó mélyen bele - mondom, realistán csakis -, nem tudom azt mondani, hogy igen, neki én vagyok a legfontosabb. Mindenkinek van legalább egy olyan ember az életében, aki bőven előttem van a képzeletbeli listán. Aztán az ilyen gondolataim után kicsit felpofozom magam mentálisan, hogy de, igenis volt néhány olyan ember, akit én "pattintottam" le (gyűlölöm ezt a szót), annak ellenére, hogy ők tűzbe tették volna értem a kezüket. Volt már olyan, aki mindennél jobban szeretett, és én nem becsültem meg. Sőt, szinte szégyellem magam azért, hogy még most is úgy gondolok vissza rájuk, hogy az égvilágon semmit nem mozgatnak meg bennem, csak egy "jaj ne" szalag fut non-stop az agyamban, ha róluk van szó. Ez nagyon erős érzés és meg is ijeszt, nem értem, hogy tudok ennyire tiltakozni valami ellen, ami elvileg jó nekem, még így évek múltán is.

Természetesen nem ez a nagy megvilágosodásom, hanem ennek az oka. Soha nem értettem, miért van ez, miért nem tudom elviselni, ha nem szeretek valakit, és miért idegesít, ha ő engem igen. Nem kellett sok teszt-gondolatot futtatnia az agyamnak, hogy azt hozzam ki az egészből, hogy azért nem tudom elviselni, ha szeretve vagyok, mert még nem szerettek. Legszívesebben az egész bejegyzés elé raknék egy nagy kerekítőjelet, mert nagy labdákkal dobálózok jó magasra, nem kis következménnyel, de mégis úgy érzem, hogy ez most tényleg az, amit ki kell adnom. Hozzászoktam ahhoz, hogy nem vagyok "az egyetlen", nem én vagyok az az ember, akiért mindent megtennének, és nem kapok kiemelt figyelmet. Nem, még mindig nem csak párkapcsolatokról beszélek. Mindezek után jön valaki, aki úgy gondolja, hogy akár lehetnék én is a kis mindene (ezt is kerekíteném, általában attól még nem feltétlenül én leszek), érzem, hogy szeret, és megijedek. Nem tudom kezelni a helyzetet, fogalmam sincs, hogy hogy kell. Idiótán viselkedem, gonosz vagyok, nem szentelek neki különösebb figyelmet, a vége pedig kivétel nélkül az, hogy úgy megbántom, ahogy még senki. Felemelő érzés.

Talán jobb volt az az érzés, hogy nem szeretnek az engem körülvevő emberek, mint az, hogy képtelen vagyok azt viszonozni, ha mégis előfordul. Persze a sokféle kapcsolat miatt ez mindig egy kicsit más; más egy barátságban, más egy rokoni kapcsolatban és más a szerelemben. De a végkimenetele mindig ugyanaz, a konklúzió pedig végtelenül egyszerű: ne szeress, hogy szerethesselek.

It's been a while...

Mert hogy nem volt netem. Mert szőke vagyok, és ha mondanak nekem valamit, azt én értelmezem valahogy, nem kérdezek vissza, csak felállítok egy teóriát és elhiszem, hogy az úgy van. A lényeg, hogy meg lehet osztani a netet a telefonomról, csak fél év alatt egyszer sem sikerült megnéznem a beállításokban. Így most már teljes Vivien Első Babaháza.

Szóval történés az van bőven, wonder what, huligánné lettem. Micsoda meglepő fordulat. Persze megy az agyalás ezerrel, mint ahogy mindig is szokott, nem mondom, hogy teljesen tisztában vagyok saját magammal, de azt hiszem ez sem okoz meglepetést senkinek. Épp a napokban kezdtem el agyalni azon, amit drága kedvenc szirupos filmemben hallottam, hogy "néha meg kell tanulnod szeretni azt, ami jó neked". Ezen vagyok. Ő jó nekem. Nagyon is. Arról pedig, hogy tönkre vagyok vágva, nem ő tehet. Jelenleg nem tudok mást, csak hogy nagyon jó így, ahogy van, majd ha nem lesz az, akkor ráérek aggódni, amikor tényleg itt az ideje.

Talán könnyebb így. Ki tudja, talán épp ez a titka egy működő kapcsolatnak. Hogy nem borul el az ember agya feleslegesen. Tisztán látok, józanul döntök és élvezem az együtt töltött időt. Kell ennél több? Kellett. De ez már nem az az időszak, amikor meg kell őrülni. Kedves kolleginám mondta egy közös sörözés alkalmával a következőt: "Vivi, ez már nem a középiskola. Itt már nem arról van szó, hogy szerelmesnek kell lenni, hanem hogy mennyire tudtok kooperálni." A válaszom csak annyi volt, hogy tudunk. De aztán belegondoltam egy kicsit, hogy tulajdonképpen mi is az, hogy "szerelmesnek lenni"... Az, hogy az ember olyan tulajdonságokkal ruházza fel a másikat, amelyekkel az nem rendelkezik? Az, hogy minden egyes percet vele akarsz tölteni és szenvedsz nélküle? Az, hogy nem tudsz tisztán gondolkodni és minden egyes cselekedetedet ő irányítja? Hogy megadod neki az esélyt arra, hogy megbántson és összetörje a szívedet? Ha ez, akkor én nem kérek belőle. Sokkal több értelmét látom annak, amiben most vagyok. Nem kell megrökönyödni, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem szeretjük egymást. Dehogynem. Csak az egész valahogy olyan felnőtt dolog. Nincsenek meg azok a gyerekes dolgok, amik az eddigi kapcsolataimban megvoltak, hála a jó égnek mindkettőnknek megvan a maga kis vacka, eltartjuk magunkat, dolgozunk, tudjuk, hol a helyünk a világban és hogy mit is akarunk egymástól. (Or at least I think I do :) ) Igen, nálam az utóbbival akadnak problémák, de összességében, szerintem teljesen érthető, hogy mire akarok kilyukadni. Elég volt a gyerekekből. Kb. néha még én érzem magam annak mellette, az milyen már... :)

Ennyit a toprongyos szerelmi életemről, egyébként sem beszélek róla valami sokat, ami nálam szintén meglepő. Tiszta kinder surprise vagyok az utóbbi időben. :)

Egyéb téren mondjuk, hogy oké a helyzet. Elnézést, a napokban nem vagyok túl lelkes, a negyedik éjszakás műszakot kezdem ma este, egy icipicit fáradt vagyok. De holnap végre megyek nyaralni pár napra, most igazán rám fér. Szóval tényleg nincs okom panaszra.

Történt még egy - bár csak számomra, de mégis - nagy dolog; elkezdtem almásodni. Emlékszem, amikor a kedves most recent exemnek azt mondtam, hogy annyit szeretnék majd keresni, hogy előbb-utóbb mindenemet le szeretném cserélni almásra. Nem kellett sok hozzá, hogy képen röhögjön - nekem meg, hogy képen töröljem -, de szoldian csak annyit kaptam, hogy ezek a termékek drágák. Ezúton szeretném elővenni a "suck it" fejemet, és csak annyit mondani, hogy az ilyen embereknek fogalmuk sincs róla, hogy mennyire jó érzés az, amikor úgy veszel meg valamit, amit nem is gondoltál volna, hogy nemhogy a közeljövőben, de valaha is meg tudsz vásárolni, hogy megdolgoztál érte. És csak még annyit mindenki másnak is, aki továbbra sem hisz bennem: just watch me.

Vivi voltam, törlesztettem. Duplán. :*

Got bubble wrap around my heart, waiting for my life to start..

Egyelőre zavaróan egyértelmű a helyzet. Szeretve vagyok és én ettől berezeltem. Nem más ez, mint a szokásos egy hónapos parám, ami mindig, minden alkalommal eljön, kivétel  nélkül, függetlenül attól, hogy utána mennyire leszek szerelmes. Szépen megvárjuk, hogy elmúljon, addig pedig nem döntünk semmiben sem, nehogy később jobban fájjon.

Elég nehéz úgy lelkesedni valakiért, hogy pontosan tudod, hogy mennyire nagyon kellesz neki, és úgy érzed, hogy szinte kötelező minél hamarabb beleszeretned. Ez nem így működik. A kötelező dolgoktól pedig még mindig feláll a hátamon a nem létező szőr. Nem könnyű ez így, főleg az én állapotomban, bár az ikrem szerint le kéne állnom azzal, hogy érzelmi nyomoréknak hívom magam, mert nem lesz jó vége. Nem mondtam én egy szóval sem, hogy jó vége lesz, csak azt, hogy vége lesz. Mint mindig, mindennek.

Lehet akármennyire jó ember a másik és még izgalmas is, meg hordozhat a tenyerén, ha nem vagy felkészülve arra, hogy beleszeress valakibe, akkor nem vagy. De mondom, remélem, hogy ez csak a szokásos megőrülésem, és pár napon belül újra izgatott leszek, és annyira akarom  majd ezt az egészet, mint ő. Főleg, hogy ennek szokatlanul csúnya vége lenne, ha mégsem így történne.

Mindenesetre próbálom pozitívan szemlélni a helyzetet, bízni abban, hogy újra szerelmes leszek, még akkor is, ha minden porcikám tiltakozik ellene (neeem, nem dugult be a fülem rögtön, ahogy kimondta az sz betűs szót, dehogyis...), és hinni, hogy nem kell minden kapcsolatnak undorítóan végződnie. Leírva gyönyörű, a kivitelezésbe még belebukhatok.

"Tudod, ez olyan mint egy kismacska. Ha agyonütöd, mikor megszületik, akkor sosem nő meg."

Mit nekem a "bátraké a szerencse" típusú klisémaszlag. Az én barátaim máshogy bátorítanak. De vajon jól teszik? Vajon tényleg itt az ideje újra belevágni valamibe úgy, hogy megint azt érzem, hogy még várnom kéne? Essek ugyanabba a csapdába újra és újra?

Az a legnagyobb problémám, hogy nem tudok nemet mondani. Ami még szánalmasabb, hogy saját magamnak sem. Pedig semmiből nem állna. Szóval a helyzet a következő:

Mikor beköltöztem az Első Babaházamba, az első két este nálam aludt. Ott változott valami. "Szerencsére" nemcsak egyikőnkben, valahogy elkezdtünk máshogy viszonyulni a másikhoz. Látom rajta, hogy akarja, és - nagyobb lelkesedés más okból történő hiányában - nekem sincs ellenemre a dolog. De hogy sülhetne ki belőle bármi jó, amikor én már most azt várom, hogy na, melyikőnk bántja meg a másikat?... Ahhoz viszont egyikőnk sem tűnik elég erősnek, hogy meghagyjuk ezt annyinak, amennyinek indult. Igen, jöhet a volna, volna, volna, de igazából már mindegy. Pár napon belül úgyis eldől minden, abban pedig már most biztos vagyok, hogy a lehető legrosszabb döntést fogom hozni. Hoznám, de ezúttal nem fogom. Hagyom, hogy alakuljon minden, ha már megint nem sikerült tartani a fuckbuddy-státuszt. Működik ez egyáltalán valaha?

Vagy mindig olyanokat fogok ki, akikkel tényleg érdemes komolyabban belemenni a dolgokba? Mondjuk eddig nem sok jó származott egyikből sem. Na de majd most. Majd most minden máshogy lesz. Főleg, ha sikerül eldöntenem, hogy egyáltalán akarom-e. Jól indul...