Nem tudom, hogy napszúrás, vagy megvilágosodtam megint, de itt az ötven fokban fetrengve arra jutottam, hogy elég egyértelmű oka van annak, hogy nem működnek a párkapcsolataim. Igen, megint ez a téma, aki akciót vagy thrillert várt, az most kérem ne olvassa tovább. Vagy majd ha elmesélem a tegnapi álmomat. Szóval ja, kemény, máris mondom, csak felforrt közben az agyvizem. Ha nem mondtam volna még, meleg van.
Biztos időről időre mindenkin elhatalmasodik valamennyire a senkinemszeret-érzés. Gondolom ez teljesen normális, általában túllendülünk rajta hamar, van valami, ami kizökkent, vagy egyszerűen csak összekapjuk magunkat és elfelejtjük ezeket a gondolatokat. Ez velem sincs másképp, vannak bizony hullámvölgyek, amiken túlteszem magam, és mehet minden tovább. De van valami ennél mélyebb, régebbi sérelem is bennem, amivel a hosszú hosszú évek alatt megtanultam együttélni. Néha elszomorít, de mivel még mindig annyira kemény vagyok, hogy azt el sem hiszem, igyekszem elterelni a gondolataimat és jól érezni magam.
A dolog pedig - mindenféle pesszimizmust félretéve, szigorúan realista módon szemlélve a helyzetet - az, hogy minden emberi kapcsolatomra jó alaposan visszagondolva, újra és újra úgy gondolom, hogy senkinek nem vagyok igazán fontos. Nem kell megijedni, sem depressziós nem vagyok, se nem úgy értem, ahogyan az hangzik. Inkább arra akarok kilyukadni, hogy úgy érzem, hogy senkinek nem vagyok a mindene. (Persze az sem biztos, hogy egyáltalán szeretnék az lenni, de attól még fura.) Kivétel nélkül, akármelyik kapcsolatomba nézek jó mélyen bele - mondom, realistán csakis -, nem tudom azt mondani, hogy igen, neki én vagyok a legfontosabb. Mindenkinek van legalább egy olyan ember az életében, aki bőven előttem van a képzeletbeli listán. Aztán az ilyen gondolataim után kicsit felpofozom magam mentálisan, hogy de, igenis volt néhány olyan ember, akit én "pattintottam" le (gyűlölöm ezt a szót), annak ellenére, hogy ők tűzbe tették volna értem a kezüket. Volt már olyan, aki mindennél jobban szeretett, és én nem becsültem meg. Sőt, szinte szégyellem magam azért, hogy még most is úgy gondolok vissza rájuk, hogy az égvilágon semmit nem mozgatnak meg bennem, csak egy "jaj ne" szalag fut non-stop az agyamban, ha róluk van szó. Ez nagyon erős érzés és meg is ijeszt, nem értem, hogy tudok ennyire tiltakozni valami ellen, ami elvileg jó nekem, még így évek múltán is.
Természetesen nem ez a nagy megvilágosodásom, hanem ennek az oka. Soha nem értettem, miért van ez, miért nem tudom elviselni, ha nem szeretek valakit, és miért idegesít, ha ő engem igen. Nem kellett sok teszt-gondolatot futtatnia az agyamnak, hogy azt hozzam ki az egészből, hogy azért nem tudom elviselni, ha szeretve vagyok, mert még nem szerettek. Legszívesebben az egész bejegyzés elé raknék egy nagy kerekítőjelet, mert nagy labdákkal dobálózok jó magasra, nem kis következménnyel, de mégis úgy érzem, hogy ez most tényleg az, amit ki kell adnom. Hozzászoktam ahhoz, hogy nem vagyok "az egyetlen", nem én vagyok az az ember, akiért mindent megtennének, és nem kapok kiemelt figyelmet. Nem, még mindig nem csak párkapcsolatokról beszélek. Mindezek után jön valaki, aki úgy gondolja, hogy akár lehetnék én is a kis mindene (ezt is kerekíteném, általában attól még nem feltétlenül én leszek), érzem, hogy szeret, és megijedek. Nem tudom kezelni a helyzetet, fogalmam sincs, hogy hogy kell. Idiótán viselkedem, gonosz vagyok, nem szentelek neki különösebb figyelmet, a vége pedig kivétel nélkül az, hogy úgy megbántom, ahogy még senki. Felemelő érzés.
Talán jobb volt az az érzés, hogy nem szeretnek az engem körülvevő emberek, mint az, hogy képtelen vagyok azt viszonozni, ha mégis előfordul. Persze a sokféle kapcsolat miatt ez mindig egy kicsit más; más egy barátságban, más egy rokoni kapcsolatban és más a szerelemben. De a végkimenetele mindig ugyanaz, a konklúzió pedig végtelenül egyszerű: ne szeress, hogy szerethesselek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése