A bejegyzés címe

Blogolnom kéne, gondolom. Így tehát ez most egy bejegyzés. Itthon vagyok. Fura. Legyen most ennyi elég.

What lies beneath...

Van, amire nem lehet válaszolni. És olyan is van, hogy még a fejemben sem találok épkézláb mondatot. Mit is mondhatnék... Vagy minek... Értelmetlen, felesleges és veszélyes. Lehet, hogy sokkot is kaptam. Bár ne érkezett volna válasz. Bár meghagyta volna nekem azt édes haragot, ami azt súgta a fülembe, hogy "nalátod". Most mit tudok tenni? Azon kívül, hogy hatodszor is rányomok az "elvetés" gombra... Semmit. Van, amire nem szabad válaszolni.

Get mine, get yours

Minden okkal történik. Aki nem így gondolja, az hülye. Erről nem nyitok vitát. És amikor rájövök az okra, akkor nincs más hátra, mint küldeni egy szívhez szóló üzenetet:













Puszi, Vivi. <3

Second time around

Megint elszaladt velem a ló. Szokása, hogy a fene vigye el... De már jelentkeztem rehabra, igyekszem összeszedni magam... megint. Itt a körülmények nem könnyítik meg a helyzetemet, minden egyes nap olyan, mintha smirglivel dörzsölnék az agyamat.

Nem tudok leszokni erről a bekezdés-tárgyalás-befejezés stílusról, bocs. :D
Szóval smirgli. Pepe hozzámállása elég szélsőséges. Persze biztos miattam van, mert "paraszt, faszfej, geci" vagyok, meg még "felelősségmentes" is, meg ilyenek, de remélem majd ahogy telik az idő, ő is rájön, hogy mi miért volt, hogy miért döntöttem úgy, hogy hazamegyek, és hogy hogyan kell beszélni, bánni egy nővel - még ha az adott helyzetben nem is érdemli meg az illető. Az sem elképzelhetetlen, hogy közben már tényleg túl tette magát a dolgon, hiszen most már mindent szabad, amit ki is élvez nap mint nap.

És ezek azok a körülmények, amelyek a visszaesésemhez vezetnek szépen lassan. Kemény dolog, már egész jól haladt a gyógyulásom... nem sok híja volt, már az egészséges élet peremén kapaszkodtam fel, de zuhanok. Nincs megállj, de szerencsére a talaj még messze van. A lényeg, hogy most ne engedjem senkinek, hogy elkapjon. Nem, nem... ezt most magamnak kell megoldanom.
Igen, butaságot csináltam megint. Talán mégsem úgy kell felelősséget vállalni, ahogy most csináltam. Talán már eddig is vállaltam éppen eleget, csak megint hagytam, hogy meggyőzzenek arról, hogy "rosszul élek". Mert vannak ezek az emberek, akiknek csak és kizárólag negatív gondolataik vannak rólam. Tudják, hogy mit csinálok rosszul, és hogy azt hogyan is kéne másképp, hogy mik a rossz tulajdonságaim, hogy nincsenek jók, mert ha kiderül, hogy esetleg mégis vannak, akkor meglepődnek, amit elérek az életben, az nem elég, vagy megmagyarázzák valami külső tényezővel, és leginkább bírálnak. Soha nem leszek elég jó nekik. Na most egy ilyen ember már konstans van az életemben. És Pepe is ilyen. Még egyre pedig nincs szükségem. Aztán ott vannak még a barátaim között is az ilyenek, persze a felsoroltakat amolyan light kiadásban reprodukálják, ami sokkal inkább emészthető - sőt még jó is néha, hogy ott vannak ők, akikhez fordulhatok egy verbális pofonért, ha kezdenék nagyon elszállni magamtól (megjegyzem, azért ez elég ritka).
Szóval csak nagyon félve-suttogva talán, ismétlem, talán már kijelenthetem, hogy jól döntöttem.

Na most az, amit ezek az emberek is maximum csak sejtenek - méghozzá az, hogy milyen mértékű is a függőségem valójában -, már végképp az én dolgom. Hiszem én ismerem magam. Jobban, mint hinnék. Nagyon régen dolgozom már azon, hogy akármi történik kívül, mindig, minden rendben legyen belül. Tudom, hogy ki vagyok, hogy mit, mikor csinálok jól vagy rosszul, és hogy kivel és miért tartok fent kapcsolatot. Ez az, amit már említettem, amin még dolgozni szeretnék egyedül. Ugyanis a jelenlegi (volt) kapcsolatom hosszú hónapokig tartott torz tükröt az énképem elé. Az meg már kimondottan vicces, hogy bárki jobban ismerhetne engem pár hónap után, mint ahogyan én saját magamat lassan 23 év elteltével.
Visszakanyarodva a függőségemhez... ők ezt nem tudják. Félnek tőle, óvnak tőle, még beszélni is csak halkan mernek róla. Mert amin keresztülmentem, azt sem ők, sem én nem tudnám újra elviselni... nem valószínű, hogy ép elmével úsznám meg. Közben leverek egy tockost; felejteni kell, Vivi, nem emlékezni, baszki!

De most zuhanok, és már csak egy hetem van, mielőtt sebességem a duplájára nő, két hetem, mielőtt a triplájára. Talán ha azt kibírom, hogy szántszándékkal nem csinálok több ilyen elmebeteg dolgot, még megmenekülhetek. A nagy esés közepette valahogy rá kell jönnöm, hogyan növesszem vissza a szárnyaimat...

"Meztelen seggel, úgy, ahogy jöttünk, menjünk innen a francba!"

"Múld felül a tegnapot. Ne ragaszkodj semmihez, dobd ki a régit. Ne adj teret az ellened kezdeményezőknek, ne engedd át a terepet nekik. Az idő a te kezedben legyen. Soha ne szidd előző önmagad, a tetteid. Ez nem a megbánás, az önbírálat helye. Te már jó voltál tegnap is, de most fantasztikus leszel. Csak annyit mondj, hogy most valami igazán jóval állsz elő, hogy amit most fogsz mutatni, az mindennél nagyobb ötlet és mindenki felejtse el a régit. De ne tagadd meg őket! Lépj tovább. Egy mozgó célpontot nehéz eltalálni. Tedd elavulttá a már meglévőket, aki habozik, az előbb-utóbb kiszolgáltatott lesz mások támadásának és veszít."

P.S.: I Love You

Tudtam, hogy nem szabad, de megtettem. Nagy árat fogok érte fizetni, de vállalom a következményeket. A könnyeket, az álmatlan éjszakákat, a fájdalmat. Csak rövid ideig tartott, mégis minden bűnös perce megérte. Ez kellett. Erre volt most szükségem. Hogy emlékezzek. Hogy tudjam mi miért történt. Nem most hibáztam, hanem egy éve, amikor kimaradtak a szórásból. És most itt vigyorognak rám szépen, sorban, egymás alatt. Nem bántam meg. Nem is fogom. Melegséggel töltik el a szívem, hiszen már teljesen megfeledkeztem róluk. És nem. Most sem törlöm ki őket. Részeim. Részeink.

Tamarának

The killer queen inside me's coming to say hello

Nagyon pici és nagyon zöld. Betotyogott az usziba, aztán a Corby Cube-ba, közben integetett, pacsizott és mosolygott. Iszonyat cuki. Fülöp nélkül érkezett, aki állítólag beteg, de szerintem mégis elment arra a BBQ partyra, amit "lemondott". Hát szép volt az idő, na. :)

De inkább megmutatom, mert ezt az élményt szavakkal leírni nem lehet...

A kép természetesen csupán a fantázia szüleménye. (Captain Obvious...)

Gotcha!

Ha kinézek valamit az aktuális divatból, az tuti, hogy előbb lesz meg a fél Facebook ismerőslistámnak, mint nekem. De ma... ma... megvettem. A cipőt. Szerintem készítés közben arra gondoltak, hogy "hmm ez Vivinek pont jó lesz". Hidden Heels-es, tökéletes. Újabb szerelem ez, szegény 2007-es koponyás Conversemet lassan temethetem. De inkább megmutatom ezt is. :)

Hát komolyan könnybe lábad a szemem :')

Egyébként meg már "vágom a centit". Vagy, hogy jobban passzoljon a bejegyzéshez, fél lábbal már otthon vagyok. Fura ez, még mindig nem tudom, mit kéne éreznem, most leginkább várom. Aztán majd 5 perc múlva megint nem. De kíváncsi vagyok, mi lesz, mihez kezdek majd, mit tudok elérni. Persze tervezgetek folyamatosan, de nem táplálok hiú reményeket, megpróbálom kihozni a kis életemből a legtöbbet. A bármireképesvagyok érzés eléggé hatalmába kerített az elmúlt napokban, bár semmi okom nincs rá. De még mindig bízom magamban. Más nem fog, már nem is várom. Soha többet. Lehetek a saját életem királynője, Erzsi mellé sem kellett király. Amíg ők kertipartiznak, mi uraljuk a világot - mert ez már csak így megy nálunk, csajoknál. ;)

Minden olyan minek

Alakul ez, mint az időjárás. De tényleg. Kinézek, és kedvem lenne felfordulni. Hiába van meg megint a tervem, hogy mikor és mennyi pénzzel megyek haza, mit fogok csinálni, stb, olyan, mintha nem csak fent az égen gyűlnének a felhők. Kezd elég árnyékossá válni a hazautazásom gondolata.

Ma elintéztem a Council Taxot, nagyon mosolygott a nénike, amikor közölte, hogy majd kapunk egy final bill-t, mielőtt kiköltözünk. Remélem az is lesz vagy 500 font... Pesszimizmus - jól csinálod! De nem várok sok jót. Ugyanezt fogjuk eljátszani még három számlával, ha azok szépen egyszerre megérkeznek, lehet, hogy senki nem megy sehova, max. a szomszéd utcáig. Úgyis kiraktak egy kanapét pár napja. Meg tusolhatunk az esőben minden nap.
Ahogy megcsillan némi plusz pénz reménye, már meg is van a helye. Itt sem könnyebb az élet, csak jobb a PR-ja. El is képzeltem már párszor, hogy hazamegyek, találkozok pár ismerőssel, és "úú most jöttél Angliából, biztos egy csomó pénzed van". Hát hogyne. Örülök, ha kihúzom a nyarat valahogy, meg esetleg még a szeptembert, aztán kérdőjel. Szerencsére a munka gondolata már egyáltalán nem idegen.

A másik, ami aggaszt, hogy már megteremtődött pár konfliktushelyzet, aminek egyenesen a közepébe repülök hónap végén. Ma kétszer kaptam azt a választ, hogy "majd ha hazajössz, beszélünk róla". Na most ennek köszönhetően nem csak Pepe és a repülés miatt leszek rosszul az úton, hanem még gyomoridegem is lehet hozzá. Szeretnék pihenni egy kicsit, de a baj folyton megtalál.

Hogy valami jót is írjak... szerdán jön Erzsi Corbyba. Már építik neki a fesztiválhelyszínt, tuti nagy buli lesz. Ördögi ravaszságomnak köszönhetően mindhárman szabadnaposak leszünk, úgyhogy semmi nem állíthat meg, hogy találkozzak Őfelségével. Holnap veszem meg az angol kalapot, ami létszükség lesz azon a napon, mivel mindhárman Angliás cuccokban leszünk. Négyen. Gülüke is :)

Közben kaptam egy üzenetet Facebookon - just in time :) - : "az élet megy tovább, menj vele te is", úgyhogy megyek, kiteregetek. Megpróbálom visszazökkenteni az agyam abba a pozitívkodós állapotába, amiben az elmúlt napokban volt. Végülis... az eső is eláll egyszer, nem?

Like a teardrop hittin' the ground...

Akkor sírtam utoljára, amikor két döntés közt álltam. Amióta tudom, hogy hazamegyek, semmi. Pepével ellentétben. Ironikus, hogy pont most néztük meg a Holiday-t, amiben Ms Diaz küszködött a könnyeivel - Pepe erre azt fogja mondani, hogy azt képzelem, hogy ő vagyok... :) Nem vagyok. Szerencsére.

Pár napja megbeszéltük, hogy nem csinálunk úgy, mintha idegenek lennénk, elvégre közös jövőt terveztünk, meg minden. Azóta lejárkálunk cigizni is együtt, ő beszél, én hallgatok. Néha helyeslek, vagy megcsóválom a fejem, de nagyrészt abból állnak együtt töltött óráink, hogy beszél. Úgy érzi, hogy mindent el kell mondania, hiszen véges az ideje, én pedig nem hibáztatom ezért. Hogyan is tehetném, amikor én vagyok az oka? Csak abban bízom, hogy idővel jobban lesz, összeszedi magát és olyan élete lesz, amilyet megérdemel. Csodás, kalandos, hosszú, boldog.

Abban maradtunk, hogy ha hazamegyek ne keressem többet. Vagy igen. Ebben maradtunk. De egyben biztos vagyok; ha rájövök, hogy én vagyok a legnagyobb hülye a világon, és, hogy tévedtem... mindent meg fogok tenni azért, hogy lehessen még közös életünk. Persze ez egy rendkívül önző dolog, de azt mindketten beláttuk, hogy mennem kell.

Kivisz a reptérre június 27-én és könnyes búcsút veszünk. És ez most eléggé aggaszt. Mi van, ha még akkor sem tudok sírni? Vagy a legjobb döntést hoztam, vagy elapadtak a könnycsatornáim. Végül is... nem kíméltem őket az évek alatt, beleadtam apait-anyait... tulajdonképpen miért is csodálkozok? Mindenesetre elég hülyén jönne ki, ha mindazok után, amin együtt keresztül mentünk, és amekkora (volt?) ez a szerelem, még arra sem lennék képes, hogy együtt sírjak vele a reptéren.

Aztán pár nap múlva jön utánam. Így indult, így is fejezzük be. Hazaköltözik Csepo is, Pepe pedig leteszi a kocsit, majd visszarepül Londonba. Ott fog lakni, dolgozni ezután. Én meg... koptatom a padokat még egy évig, és reméljük a legjobbakat. Na meg, hogy nem lettem egy érzéketlen tuskó.

Nem tudom, hogy hány csillag van az égen - nem tudom, hogy mennyi lenne jó...

Mindenféle dolog kószált ma a fejemben. Persze estére visszaállt alaphelyzetbe, üres. Többször egymásra köszöntünk azon gondolatmenettel, amit Pepe ékelt az agyamba pár napja, miután elolvasta ezt a két és fél bejegyzést, amivel büszkélkedhetek. Azt mondta, a vasárnapi olyan, mintha egy az egyben az ő véleménye lenne. Ez nem hagyott nyugodni akkor sem és még most sem.

Most, amikor már mindegy. Talán azért somfordál mindig vissza-vissza, és azért irritál ennyire, mert igaz. De már mindegy. Mert megszegtem az egyetlen szabályomat, amit tavaly nyáron hoztam. Hogy soha, semmilyen körülmények között és senki kedvéért nem veszítem el magam újra. Sikerült, megint, de nem volt elég. Nem tudom, hogy tudok-e még elég lenni majd valakinek. Vagy akarok-e. De már mindegy.

Nincs mentség arra, amit tettem. Se bocsánat. Mindig sikerül megbántanom azokat, akik a legkevésbé érdemlik meg. Mindent, amit mondtam, abban a pillanatban úgy is gondoltam. Hogy maradok. Hogy megyek. Hogy nem tudom. Igen, igen... itt az a nagy bökkenő, hogy abban a pillanatban. Azt még mindig nem hiszem, hogy el kell veszítsünk valakit ahhoz, hogy tudjuk milyen fontos nekünk, mert aki igazán fontos, az nem kell elmenjen, és azt mi sem engedjük el. Azonban arról megbizonyosodtam, hogy ahogy döntünk, igazán, komolyan, rájövünk, hogy mit is akartunk valójában. És én is rájöttem.

Kérdés - és mindig az is marad -, hogy mennyire kell önzőnek lennünk és melyik az a pont, amelyen túl már egoistának, önteltnek, beképzeltnek tartanak? Vagy mind azok vagyunk, vagy egyetlen helyes lépés miatt válunk azzá mások szemében. Nem mindegy. Mindenen túl mégis egyetlen emberi kapcsolatot tekinthetünk igazán sajátunknak: a saját magunkkal fenntartottat. És nekem ezen kell most dolgoznom. Ez az egyetlen oka annak, hogy most mennem kell. Nem adtam elég időt magamnak, és most iszom meg a levét. Nem finom.

Szóval ezentúl azon leszek, hogy újra felépítsem a saját kis világomat, hogy tudjam, mit akarok és küzdjek érte. Hogy megálljak a saját lábamon, és meg tudjam hozni a saját döntéseimet. Hogy kitartsak amellett, amit egyszer elhatározok. Hogy ne tegyek ilyet soha, de soha többet senkivel.

Kiadtam. Nem járnak már erre gondolatok, késő van. Csak egy pár ördögszekeret fújdogál a vihar utáni szél. Megint üres.