You say that I've been changin', that I'm not just simply agin'

A "the worst idea that I have ever had" évem utolsó napjait taposom a héten. Bizony. Csütörtökön jön a várva várt 23. Várja a fene. Ezzel hivatalosan is vége lesz annak az időszaknak, amikor még megengedtem magamnak a felelőtlenkedést. Nem mintha időközben ez nem változott volna magától, de mégis eléggé ijesztő, hogy nem jutnak eszembe többé olyan gondolatok, hogy van még x jó évem. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nincsen, de egy kicsit akkor is változni fog az életem, ha kézzel lábbal kapálózok, hogy ne. Nem mondom, hogy ellenemre van ez, és azt sem, hogy nem várom izgatottan, hogy mit hoz az official felnőttkor - de azért mégis jó lenne néha újra 16-nak lenni. Amikor még nem kellett olyasmi miatt aggódnom, hogy hogyan osszam be a fizetésemet, hogy jusson is - maradjon is. Ezt egyrészt élvezem, mert akkor meg még azt számolgattam, hogy meddig kell még várnom erre, másrészt viszont kénytelen vagyok beismerni; felnőni nem poén. Imádom, hogy én irányítom az életemet, és senkinek nem kell elszámolnom a tetteimmel, csakis magamnak, azt is imádom, hogy nagyjából mindent sikerül úgy alakítanom, hogy az jó legyen, és azt imádom a legjobban, hogy ezt megoszthatom valakivel, aki imád. De. De mindig van egy de. Akaratlanul is elgondolkodom azon, hogy mi van ha... mi van ha ez most tényleg valaminek a végét jelenti, mint ahogyan azt tizenévesként is gondoltam? Ha ez most tényleg az az időszak, amikor már komolyan kell venni bizonyos dolgokat. Például, hogy nem viccből dolgozok valahol. Hogy nem véletlenül vannak terveim - ideje megvalósítani őket! Hogy ha érkezik egy számla, azt fogom és befizetem, nincs olyan, hogy ráér még, vagy majd anya ad kölcsön. Hogy aki most mellettem van, az lehet, hogy marad is. Jó, tudom, ez már megint más téma, általában így gondolja az ember, hogy akivel éppen jár, az lesz a férjefelesége. De ami a legfurább ebben az öregedésféleségben, hogy ezek a dolgok már egyáltalán nem ijesztőek. Ezek most normálisak. Ha megtartanak a vodánál, amíg nincs meg álmaim munkája, akkor az A munkahelyem és kész. Ha sikerül megszereznem az álommelót, akkor onnantól kezdve ott dolgozok, nincs többé olyan, hogy majd ha... Megérkezett a számla? Remek. Jönni fog még hozzá ezer másik is, senki nem fogja befizetni helyettem. És Ő. Ha Ő marad, én leszek a legboldogabb a világon. És ha jobban belegondolok, ez a normális, már senki nem botránkozna meg azon, hogy mikor ismerkedtünk meg, meddig leszünk együtt, mi sül ki belőle. Ez a dolgok természetes rendje.

Kénytelen vagyok elgondolkodni: ez vajon azt jelenti, hogy innentől kezdve minden a szürke hétköznapokból és a döglős hétvégékből fog állni? Elmegyek dolgozni, hazamegyek, hétvégén meg pihenek a párommal? Ennyi az egész? De a válaszom továbbra is az, hogy nem. Sem én, sem a jól megválogatott környezetem nem vagyunk olyanok, hogy ebbe bármikor is belenyugodjunk. Legyünk 15, 25 vagy 75 évesek. Igénylem a pörgést, és tudom, hogy ez nem fog változni attól, hogy már nem tizenéves vagyok. Mindig kitalálok valamit, amivel feldobhatom ezeket a dolgozós napokat, akkor is, ha hullafáradtan egyensúlyozok a négyesvilin egy átdolgozott nap után. Mert szükségem van rá. Majd pihenek, ha eljön az ideje. Ezért is döntöttem úgy, hogy szülihetet tartok. Lehetetlen összehozni egy olyan estét, amikor mindenki ráér, nincs kötelezettség és kedv is van. Így hát minden estére kitaláltam valamit, hogy méltóképp elköszönhessek az elmúlt évtől, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy milyen volt. Talán szakadékból hegytetőre. Talán így tudnám leírni... ha akarnám. :)

And now you're just somebody that I'll probably never meet again.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed pedig lusta megmozdulni, akkor hogyan találkoznak? Marad a facebook chat és továbbra is úgy tesznek, mintha hatalmas barátok lennének? I don't think so...

Taste it and tell me what it's like

Vasárnap esti korai agyömlés. A hétvége csodás volt, de nem erről szeretném most kifejteni szerény, de határozott véleményemet. Bár annyiban összekapcsolódik a két dolog, hogy ott, a szálloda asztalánál ülve, reggeli közben jutott eszembe a következő gondolatsor.

Először egy világmegváltó kijelentéssel kezdeném: az élet olyan, mint a svédasztal. Azt is elmondom, hogy miért. Nem lehet minden a tiéd, hiába szeretnéd. Mindenki csak annyit kaphat tőle, amennyi fér belé. Választasz valamit, esetleg valamiket, de ezer más dolog is van még az asztalon, amit nem próbáltál, vagy épp igen, és pontosan ezért tudod, hogy azt is szereted, de egyszerűen már nincs rá kapacitásod. És mennyire így van ez más élethelyzetekben is. Egy egyszerű ruhavásárlástól kezdve a pálya- és párválasztáson át, mindennel, amin egy ember keresztülmegy élete során. Nem véletlenül választunk valami(ke)t / valaki(ke)t, de ez azt is jelenti, hogy ezzel egyidejűleg a többiről lemondunk. Félreértés ne essék, ez a lemondás egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez szomorúságot okoz valakinek, vagy hogy rosszul érzi magát miatta. Éppen ellenkezőleg. Ha tudjuk, hogy már választottunk, és tisztában vagyunk azzal is, hogy miről maradunk le döntésünk miatt, mégis teljes elégedettséggel tartunk ki mellette, az igazi boldogsággal tölt el.

Kipróbálunk több dolgot is, különböző vacsorák során; megtanuljuk, hogy mihez nyúljunk, amikor a következő svédasztalos alkalom eljön, és hogy mi az, amit semmiképpen nem hagyunk ki. Lehet, hogy a lehető legjobbat választjuk, de még akkor is lemondással jár. Aztán azon múlik, hogy milyen szájízzel távozunk a vacsiról, hogy a lemondást mennyire érte meg. Teccikérteni?

Szóval csak azt mondom, hogy egy jó választáson múlik az egésznek az az utóérzete, hogy mennyire vagyunk elégedettek azzal, amit kaptunk a döntésünkkel, és hogy mennyire leszünk ettől boldogok - vagy épp megüli-e a gyomrunkat az étel. Igen, igen, valami olyasmit próbálok itt most fejtegetni, hogy senki máson nem múlik a boldogságunk, csakis rajtunk.

Jó étvágyat!

#2

Ha megérzik, hogy félsz, mint vad a prédájára vetik rád magukat. Csak mondom.

...és akkor XVII. Marcipán felakasztotta magát.

Hogy a cím honnan, az már ne is érdekeljen.

Ma hazajöttem munkából, mert nem lett volna annyira vicces, ha lehányom a kedves ügyfelet az asztal túloldaláról. Migrén, ja. Szerintem azért, mert annyiféle gondolat és érzelem járt át az elmúlt pár napban, hogy egyszerűen képtelen voltam feldolgozni. Most meg már megint nem akarok belemenni, izgalmasak lesznek így a bejegyzéseim, tudom. A legfontosabb, ami az elmúlt pár napot átjárta, az a következő sortól való rettegés:

Can't say that you've taken your time before the sweet turned sour

Remélem érzitek az iróniát...

Nem mondom, hogy félek, de azt sem, hogy minden a legnagyobb rendben lenne. Látja az ember előre, hogy mi lesz a baj, és nyugodt szívvel belesétál mégis. Aztán ott van még a folyamatos meglepődések sorozata, hogy jéé, én tudok még ilyet?! Hihetetlen dolgokat dob az agyam, nem is értem, hogy hogy csinálja. Szeretem, amikor így elborul és nem ismerek magamra. Ebbe is belegondoltam, hogy tovább fájdítsam a fejemet... Képes vagyok még hülyeségeket beszélni, és a józanésztől totálisan megszabadulva akkora agyatlan f*szságokat mondani és tenni, amelyekre azt hittem már nem leszek képes. Egyrészt örülök neki, mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez most valami más, valami, ami semmi eddigihez nem fogható, valami sokkal több, és talán nem kell amiatt aggódnom, hogy ezúttal is meggondolom magam egy idő után. Viszont ez akkor sajnos azt jelenti, hogy megint hülye leszek. Overly attached psycho b*tch. Ezen igyekszem uralkodni, és ez vezet oda, hogy welcome back, migrén! Nem mondom, hogy csak és kizárólag ez az oka, de ha valamit elfojtunk, akkor annak ki kell jönni valahogyan, úgyis utat tör magának. Egyensúlyozok, mint egy kezdő kötéltáncos és minden erőmmel azon vagyok, hogy ez most működjön. Úgy, ahogy a filmekben - csak sokkal jobban.

Hovatovább azt sem mondom, hogy egyébként nincs minden rendben. Érteed... egyébként. Biztos túlgondolom azt, ami megint semmi, ezt úgyis csak az idő tudja eldönteni, az meg kérés nélkül is megy magától - ha mást nem is, ezt az egyet aztán alaposan megtanultam egy életre. És amíg ilyen durván függünk egymástól-egymáson, addig nincs gond, right? Nehezebb napjaink vannak, lesznek, de nem az számít, hanem az, hogy a végén egymás karjaiban alszunk el, szükségünk van rá, össze kell gabalyodnunk, különben hiányérzetünk van. Végtére is mi másért lennénk egymásnak? Ettől leszünk igazi társak, nem attól, hogy közös a vízszámla... Még jó, hogy "nem hagyom, hogy valakitől függjön a boldogságom" and shit. Carrie is megmondta, hogy felesleges erőltetni ilyenkor a logikát, úgyhogy án inkább már meg sem próbálom. Viselkedj felnőttként, okosan, megfontoltan, amikor valaki totálisan elvette az eszed. Good luck!

..and all of my first loves are dead.

Or dying.

Kicsit megrémített ez a mondat, mikor felbukkant kósza gondolataim közt. Mégis annyira igaz. Egyik nagy első szerelmem sem mondhatja el magáról, hogy rajta nem fog az idő vasfoga. Szomorú ez, hiszen illene belegondolnom abba is, hogy akkor ezzel egyenesen arányosan én is öregszem. De nem. Én nem. Én szívvel-lélekkel élek, azt pedig mind tudjuk, hogy a lelkünk nem öregszik. Legalábbis nem a szó hétköznapi értelmében.

Szóval arra jutottam, miközben sorban dobálom ki őket - koponyás Converse, bab, laptop, telefon, stb -, hogy igazam van. Na már nem csak most. Amikor megfogalmazódott bennem anno 2007-ben a következő mondat, miszerint minél inkább hangoztatunk valamit, annál inkább igyekszünk saját magunkat is meggyőzni róla, szóval már akkor is mennyire igazam volt!? Csak truelove for dummies, nem gondoltam bele, hogy talán ez akkor is igaz, ha én épp világgá kürtölöm, hogy mennyire nem állok készen egy kapcsolatra. Itt vagyok, sorban szabadulok meg mindentől, ami régi és elavult, és talán még sosem álltam ennyire készen az újra.

Még mindig hiszem ama No Doubt remekmű csodás két sorában, ami egész életemen át végigkísért - eddig, és fog is, tudom -, hogy:

"I believe for everything there is a reason
And everything always in time will come"

Ennyi véletlen ugyanis nem létezik. Minden apró jel arra utal, hogy okkal alakultak így a dolgaim, és ennek igenis így kellett történnie. Én pedig az égnek emelem a két kezem és megköszönöm, jobban belegondolva... megérte. Már egy percig nem bánok semmit, és akárhogyan is lesz ezután, tudom, hogy minden úgy lesz, ahogyan annak lennie kell és a maga idejében el is fog jönni. Nem akkor, amikor azt hiszem, hogy készen állok rá - valószínűleg akkor már rég késő.

Ideje temetni a múltat, mosolyogva búcsút inteni mindennek, ami már nem működik, és beengedni az újat. Átélni minden egyes másodpercét annak, ami a jelen, és örülni, hogy vagyok, hogy így vagyok itt és hogy ezt (részben) magamnak köszönhetem. Csak félve írom le, mert ilyet nem illik mondani, de talán ez az, amit megérdemeltem. Amire mindig is vártam. És eldobtam volna csupán azért, mert azt hittem, hogy még korai...? Be kell ismernem, hogy tévedtem. Mindegy, hogy mikor érzed úgy, hogy készen állsz, ha valami olyan jön, amire egész életedben vágytál, nem fogod elengedni. És éppen ezért nem engedem el. Átölelem és a magaménak érzem, a színeket, a szagokat, a pillanatot úgy érzékelem, mint aki eddig egy barlangba zárva élt és most engedték ki először a napfényre. Ez az én életem jelenleg, és egy ideje biztosan tudom; nem voltam még boldogabb. Talán soha nem akartam még ennyire az újat.

* Barlanghasonlat kopirájt Platón, köszi ELTE.

Oh dear diary, I met a boy, he made my doll heart light up with joy

Úgy döntöttem, az elmúlt hét történéseit a babaház bezárt ajtói mögött tartom, nemcsak azért, mert önző vagyok és nem adok a tortából senkinek, hanem azért is, mert önző vagyok és nem adok a tortából senkinek. Igazából azért, mert az info vagy túl bizalmas ahhoz, hogy megosszam, vagy hiányos. Szóval enyém.

Enyém. Teljesen. Százezerszázalékosan. És nem is lehetnék boldogabb. Valami olyan egyensúlyt érzek az életemben, amilyet még soha. És ijesztő, hogy mennyire nem ijesztő. Gondolom ebből a gyengébbek is rájöttek, hogy nem savanyodott meg a tej... :) És ennyit erről. A többit majd kiugrálom... :)

Közben rohamosan közelít a vizsgaidőszak, ami ha nem lenne elég, azt is jelenti, hogy ideje elkezdeni a szakdogát, ami meg nyöhh :( De ha ezen túl vagyok, nincs más hátra, mint csillagporos álmokért előre! És most úgy érzem, bármire képes vagyok, can't stop me now.

Azt hittem ez egy véget nem érő bejegyzés lesz, de mivel megnyugtattam az összes rajongómat, hogy minden oké, be is fejezném, és inkább élném tovább az életemet, ahelyett, hogy itt pötyögök róla.

Jövök, ha gáz van. :)

:*