...és akkor XVII. Marcipán felakasztotta magát.

Hogy a cím honnan, az már ne is érdekeljen.

Ma hazajöttem munkából, mert nem lett volna annyira vicces, ha lehányom a kedves ügyfelet az asztal túloldaláról. Migrén, ja. Szerintem azért, mert annyiféle gondolat és érzelem járt át az elmúlt pár napban, hogy egyszerűen képtelen voltam feldolgozni. Most meg már megint nem akarok belemenni, izgalmasak lesznek így a bejegyzéseim, tudom. A legfontosabb, ami az elmúlt pár napot átjárta, az a következő sortól való rettegés:

Can't say that you've taken your time before the sweet turned sour

Remélem érzitek az iróniát...

Nem mondom, hogy félek, de azt sem, hogy minden a legnagyobb rendben lenne. Látja az ember előre, hogy mi lesz a baj, és nyugodt szívvel belesétál mégis. Aztán ott van még a folyamatos meglepődések sorozata, hogy jéé, én tudok még ilyet?! Hihetetlen dolgokat dob az agyam, nem is értem, hogy hogy csinálja. Szeretem, amikor így elborul és nem ismerek magamra. Ebbe is belegondoltam, hogy tovább fájdítsam a fejemet... Képes vagyok még hülyeségeket beszélni, és a józanésztől totálisan megszabadulva akkora agyatlan f*szságokat mondani és tenni, amelyekre azt hittem már nem leszek képes. Egyrészt örülök neki, mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez most valami más, valami, ami semmi eddigihez nem fogható, valami sokkal több, és talán nem kell amiatt aggódnom, hogy ezúttal is meggondolom magam egy idő után. Viszont ez akkor sajnos azt jelenti, hogy megint hülye leszek. Overly attached psycho b*tch. Ezen igyekszem uralkodni, és ez vezet oda, hogy welcome back, migrén! Nem mondom, hogy csak és kizárólag ez az oka, de ha valamit elfojtunk, akkor annak ki kell jönni valahogyan, úgyis utat tör magának. Egyensúlyozok, mint egy kezdő kötéltáncos és minden erőmmel azon vagyok, hogy ez most működjön. Úgy, ahogy a filmekben - csak sokkal jobban.

Hovatovább azt sem mondom, hogy egyébként nincs minden rendben. Érteed... egyébként. Biztos túlgondolom azt, ami megint semmi, ezt úgyis csak az idő tudja eldönteni, az meg kérés nélkül is megy magától - ha mást nem is, ezt az egyet aztán alaposan megtanultam egy életre. És amíg ilyen durván függünk egymástól-egymáson, addig nincs gond, right? Nehezebb napjaink vannak, lesznek, de nem az számít, hanem az, hogy a végén egymás karjaiban alszunk el, szükségünk van rá, össze kell gabalyodnunk, különben hiányérzetünk van. Végtére is mi másért lennénk egymásnak? Ettől leszünk igazi társak, nem attól, hogy közös a vízszámla... Még jó, hogy "nem hagyom, hogy valakitől függjön a boldogságom" and shit. Carrie is megmondta, hogy felesleges erőltetni ilyenkor a logikát, úgyhogy án inkább már meg sem próbálom. Viselkedj felnőttként, okosan, megfontoltan, amikor valaki totálisan elvette az eszed. Good luck!