A "the worst idea that I have ever had" évem utolsó napjait taposom a héten. Bizony. Csütörtökön jön a várva várt 23. Várja a fene. Ezzel hivatalosan is vége lesz annak az időszaknak, amikor még megengedtem magamnak a felelőtlenkedést. Nem mintha időközben ez nem változott volna magától, de mégis eléggé ijesztő, hogy nem jutnak eszembe többé olyan gondolatok, hogy van még x jó évem. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nincsen, de egy kicsit akkor is változni fog az életem, ha kézzel lábbal kapálózok, hogy ne. Nem mondom, hogy ellenemre van ez, és azt sem, hogy nem várom izgatottan, hogy mit hoz az official felnőttkor - de azért mégis jó lenne néha újra 16-nak lenni. Amikor még nem kellett olyasmi miatt aggódnom, hogy hogyan osszam be a fizetésemet, hogy jusson is - maradjon is. Ezt egyrészt élvezem, mert akkor meg még azt számolgattam, hogy meddig kell még várnom erre, másrészt viszont kénytelen vagyok beismerni; felnőni nem poén. Imádom, hogy én irányítom az életemet, és senkinek nem kell elszámolnom a tetteimmel, csakis magamnak, azt is imádom, hogy nagyjából mindent sikerül úgy alakítanom, hogy az jó legyen, és azt imádom a legjobban, hogy ezt megoszthatom valakivel, aki imád. De. De mindig van egy de. Akaratlanul is elgondolkodom azon, hogy mi van ha... mi van ha ez most tényleg valaminek a végét jelenti, mint ahogyan azt tizenévesként is gondoltam? Ha ez most tényleg az az időszak, amikor már komolyan kell venni bizonyos dolgokat. Például, hogy nem viccből dolgozok valahol. Hogy nem véletlenül vannak terveim - ideje megvalósítani őket! Hogy ha érkezik egy számla, azt fogom és befizetem, nincs olyan, hogy ráér még, vagy majd anya ad kölcsön. Hogy aki most mellettem van, az lehet, hogy marad is. Jó, tudom, ez már megint más téma, általában így gondolja az ember, hogy akivel éppen jár, az lesz a férjefelesége. De ami a legfurább ebben az öregedésféleségben, hogy ezek a dolgok már egyáltalán nem ijesztőek. Ezek most normálisak. Ha megtartanak a vodánál, amíg nincs meg álmaim munkája, akkor az A munkahelyem és kész. Ha sikerül megszereznem az álommelót, akkor onnantól kezdve ott dolgozok, nincs többé olyan, hogy majd ha... Megérkezett a számla? Remek. Jönni fog még hozzá ezer másik is, senki nem fogja befizetni helyettem. És Ő. Ha Ő marad, én leszek a legboldogabb a világon. És ha jobban belegondolok, ez a normális, már senki nem botránkozna meg azon, hogy mikor ismerkedtünk meg, meddig leszünk együtt, mi sül ki belőle. Ez a dolgok természetes rendje.
Kénytelen vagyok elgondolkodni: ez vajon azt jelenti, hogy innentől kezdve minden a szürke hétköznapokból és a döglős hétvégékből fog állni? Elmegyek dolgozni, hazamegyek, hétvégén meg pihenek a párommal? Ennyi az egész? De a válaszom továbbra is az, hogy nem. Sem én, sem a jól megválogatott környezetem nem vagyunk olyanok, hogy ebbe bármikor is belenyugodjunk. Legyünk 15, 25 vagy 75 évesek. Igénylem a pörgést, és tudom, hogy ez nem fog változni attól, hogy már nem tizenéves vagyok. Mindig kitalálok valamit, amivel feldobhatom ezeket a dolgozós napokat, akkor is, ha hullafáradtan egyensúlyozok a négyesvilin egy átdolgozott nap után. Mert szükségem van rá. Majd pihenek, ha eljön az ideje. Ezért is döntöttem úgy, hogy szülihetet tartok. Lehetetlen összehozni egy olyan estét, amikor mindenki ráér, nincs kötelezettség és kedv is van. Így hát minden estére kitaláltam valamit, hogy méltóképp elköszönhessek az elmúlt évtől, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy milyen volt. Talán szakadékból hegytetőre. Talán így tudnám leírni... ha akarnám. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése