I know you won't kiss my foot so fuck you. pt. II.

Na meg még mit nem. Én nem tudom, hogy egyes emberek fejében mi játszódik le, de leginkább úgy tudom elképzelni, hogy mi van odabent, mint amikor a tévében nincs adás. Hangyafoci. Csak öreg volt osztályfőnököm naponta ismételt bölcselkedése jut eszembe a helyzet(ek)ről, kérem jól jegyezzék meg:

Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

Ha ezt nem sikerül értelmezni, akkor az életben sem látok valami sok sikerlehetőséget számotokra. Lesz itt még nemulass, csak én abból már sajnos ki fogok maradni. Micsoda veszteség.

At the same time I wanna hug you, I wanna wrap my hands around your neck.. You're an asshole but I love you and you make me so mad I ask myself why I'm still here, or where could I go? You're the only love I've ever known, but I hate you, I really hate you so much, I think it must be true love

Miért e pofátlanul hosszú cím?

Kb. ekkorát sóhajtottam ma reggel. Ma reggel, amikor a káosz folytatódott, de én mosolyogva vettem az akadályokat, még a Móriczon is, ahol csak kekszet tudtam felajánlani a kéregetőknek.

Tudom, hogy egy nap alatt még nem változhat meg gyökeresen minden, de megfújt végre a tavaszi szél (és immáron valóban!), látok valami kiutat végre. Virágos réteket és illatos felsőtesteket magam előtt. Vagyis csak egyet. Az az illat...

Mint a rossz drogos. De nincs mit tenni, csupán talán annyi, hogy legjobb lesz nyitva tartani a szememet, amíg nagyokat szippantok a tavasz illatából. Csodásan fogalmazok. Szánalom. :)

Platónt olvasva...

"Majd mellére csapott s a szivét korholta szavával:

Türj sziv, tűrtél már hajdan te kutyábbat is ennél!"

Blow me one last kiss

Party van a fejemben. A meghívottak listáján szerepel a düh, a zavar, a szomorúság és a szerelem is. Nem jönnek ki valami jól egymással, többen már összetűzésbe is keveredtek. A végkimenetele várhatóan valami project x-szerű lesz, ami egy hatalmas system error-t eredményezhet.

Komolyra fordítva a szót, ma beszélgettem. Valakivel a másik oldalról, aki talán többet tudhat nálam a helyzetről. A vége az lett, hogy mindketten arra jutottunk, hogy minden kapcsolat szenvedés, és hogy nem ezt érdemeljük. Felemelő.

Ennél többet már nem lehet agyalni. Ez totál káosz, senki más nem fogja megoldani helyettem, de még csak tanácsot is teljesen feleslegesen adnak. Erre nem lehet. Fel kellene kötnöm a jégeralsót és mosolyogva továbblibbenni a tavaszi széllel. Már ha tavasz lenne. Azt hiszem most annak jött el az ideje, hogy beletemetkezzek hű barátom, Platón műveibe és végre a kötelességeimmel foglalkozzak. Talán annak több haszna lesz a jövőben.

Surrounded by uncertainty, I'm so unsure

Vannak az életben bizonytalan időszakok, amikor az ember döntésképtelensége határait feszegeti. Bár most is erről lenne szó. Már-már vicces a szituáció. A változékony szó itt most annyit ér, mint a zsenge lepkefing. Egyáltalán nem túlzok azzal, hogy ha azt állítom, jelenlegi helyzetem ötpercenként változik. De - értsd jól - minden.

Azzal szerencsére nincs baj, hogy erős tudok-e maradni - hiába próbál ledönteni egy csúnya név nélküli betegség -, viszont azzal, hogy olyan dolgok befolyásolnak, amiket nem én irányítok, már inkább. Próbálom kézben tartani a dolgokat, ami olyannyira lehetetlen, hogy a legjobb zsonglőr is megirigyelhetné, amit éppen művelek. Csodálkozom, hogy az agyam még nem adta fel a szolgálatot - a laptopom már igen.

Tudom én jól, hogy ideje lenne elhatároznom magam valami mellett, és ki is tartanom, de ez a valami olyannyira nem akar megfogalmazódni bennem, hogy lassacskán már arra jutok, hogy ideje lenne leszokni a gondolkodásról. Úgy egyáltalán. Minden egyes nap, amikor a kérdésekre úgy felelek, hogy "majd idővel eldől", egyre rosszabbul érzem magam. Nem akarok már várni. Tenni pedig mit sem tudok. Csak jól akarom magam érezni, de úgy látszik, most nem ennek van itt az ideje.

Amúgy elvagyok. Tényleg. Nincs semmi baj, csak kicsit belefáradtam mindenbe, mint ahogy azt már említettem is. Szeretném, ha egycsapásra megváltozna minden, és olyan lenne, mint októberben. Amikor még minden ijesztően tökéletes volt. Vagy csak fele olyan. Már azért is elmondanék egy imát.

I'm gonna bang bang, fuck you up, twist you out inside of my head

Minden emberi kapcsolatnak befellegzik, amikor valamelyik félben felébred a harag. Ha pedig egyértelmű, hogy csillapodni nem szándékozik, akkor már nem is lehet kérdés, hogy van-e értelme erőltetni egy ilyen kapcsolatot.

A harag néha jó. Képes erőt adni még akkor is, amikor az embernek ahhoz sincs ereje, hogy reggelente kinyissa a szemét. Ahogy megteszi, végigfuttatja agyában az előző napok adatbázisát, ráébred, hogy haragszik, és máris lendületet kapott egy újabb naphoz. Hihetetlenül nagy energiabomba, rendkívül magas áron. Ugyanis minden egyes haraggal elöltött nappal egyre csak keseredünk. De még mindig könnyebb így. Valamit valamiért...

"My hands are stained from the dirty black hair, my heart is cursed, 'cause you were never there...

Another crime that you left behind, I'm just a name that fear of the time."

Ahogy teret engedünk a szomorkodásnak és az önsajnálatnak, a tehetetlenség vermébe zuhanunk, és képtelenek vagyunk mindennapi teendőinket ellátni. Persze az elkerülhetetlen, hogy eljöjjön az az időszak, amikor a harag elmúlik és csak a szomorúság marad, de én még mindig azt mondom, hogy jobb egy egészséges kurvaanyázás, mint egy keserves sírás - főleg akkor, ha minden okunk megvan rá. Ha pedig már kellőképpen felspanoltuk magunkat, és változni nem látszik a helyzet, akkor ideje kidobni a kapcsolatot a szemétbe, hogy megkíméljük magunkat a további stressztől és a haszontalan, rossz emberek társaságától.

Közeleg a tavasz, rügyeznek a fürjek...

Na. Nálam mától hivatalosan is vége a télnek. Úgy döntöttem, hogy elég volt ebből az egészből. Az időjárás, a hangulatom, a jelenlegi életem, a tél monnyonle!

Közben tubicáim újra szárnyra kaptak, de nem hibáztatom őket, félév eleje van. Ilyenkor mindenki fellélegzik egy picit, és eszükbe jut ugyanaz: én. Én még mindig itt vagyok. Ahogy mostanában alakulnak a dolgaim, nem is néz ki úgy, hogy egyhamar máshol lennék.

Továbbá azt a döntést is sikerült meghoznom az elmúlt mesés hetek után, hogy mindenki bekaphatja. Soha semmi nem változik, egyetlen dolog tud javítani azon, hogy hogyan érzem magam: hogy elhatározom. Én pedig elhatároztam, hogy jókedvem lesz. Mivel senkinek nem mondhatom meg, hogy hogy viselkedjen, milyen legyen velem és mennyire szeressen, ezért majd odafigyelek én magamra helyettük.

If you act like an ass, I'm gonna treat you like an ass.

Igen, most betelt a pohár. Lelkizni majd talán máskor, de talán soha többet. Felkapom a bőrdzsekim, rágyújtok egy roppantós marcira és belemosolygok a világba; engem ugyan nem fog összetörni semmi. Nem hagyom.

Your best is not enough..

Tegnap rájöttem. Ez az egész nem rajtam múlik. Ha olyan barátnő vagyok, amilyet minden pasi szeretne, megadok neki mindent, amire szüksége van, anélkül, hogy erőlködésnek érezném, még mindig van egy dolog, amit ha beleszakadok sem tudok neki megadni. És akkor - mivel más nem maradt - majd azt fog kelleni neki. A többi nő. Én egyszerre csak egy tudok lenni... Szégyen!

Then I see you standing there, wanting more from me...

Mindig eljön az a pillanat, amikor rájössz arra, hogy ez még nem az a pillanat. Az összes fogadalom mehet a kukába a józaneszeddel együtt. Valaki elvette. Hiába kéred vissza, csillogó szemekkel, nem akarja odaadni. Neki kell. Neki kellesz.

Mit lehet ilyenkor tenni? Átgondolni? Mit? Azt, hogy vajon megéri-e? De hát azt honnan tudnád előre? Amikor az időre van bízva a sorsod, a szíved pedig egy másik embernél van, akkor a te dolgod itt véget ért. Csak akkor kaphatod vissza, ha ő végre úgy dönt, hogy utánad dobja.

Ha ragaszkodik, ragaszkodj? Vagy kérd szépen? De te nem is akarod. Azt akarod, hogy tartsa meg. Hogy tartson meg téged, az összes szerveddel együtt, amit éppen ő birtokol. Az övé vagy.

... all I can do is try.

Just another manic Monday...

Nagy nap lesz a holnapi. Utolsó félévemet kezdem az egyetemen. Ha hagyják. Lassan a Neptun miatti rohangálós ügyintézés olyan természetessé válik, mint a vizelés. Míg a többiek értünk tüntetnek, én magamért állok ki. Újra és újra. Nem hagyom, hogy marasztaljanak, akármennyire is szívesen lát az egyetem fura ura. Ideje lenne végezni, és belevágni a nagybetűsbe - megint.

Megígértem Bárány tanár úrnak, hogy hétvégére kiolvasom az Államot. Ez még viccnek is rossz, a körülmények pedig csak rontanak a helyzeten. Amíg úgy érzem, hogy időm, mint a tenger, képtelen vagyok belevágni a teendőkbe. Pedig konzultálni kéne, meg kutatni szaporán. A szakdolgozatom jelenlegi helyzete mégis biztatóbb, mint a szerelmi életemé; míg utóbbi romokban, előbbi szimplán csak nem létezik.

Ha mindez nem lenne elég egy napra, még egy nagy beszélgetés is vár rám. Megkoronázva eme elkövetkezendő csodás hétfőt, el kell döntenem, vajon lesz-e a kutyából szalonna. Köthetem fel újra a gatyót, és keménykedhetek is akár; az eredmény mégis mindig ugyanaz. Nagy nap lesz a holnapi.

...to tell me why, why and how you had the heart to fuck up my whole life

Merül az elem. Itt is, ott is. Még egy utolsó erőtlen próbálkozás, hogy megbizonyosodjak róla, ez nem az, ami nekem jár.

Miért?

Abban a világban, amit mi ketten teremtettünk, nincs helye rossznak. Csoda voltunk. Olyan csoda, amit nem minden nap talál az ember. Mi voltunk minden, amit mások keresnek: boldogság voltunk. Miért kellett eldobnod az egészet? Miért nem maradhattunk csoda?

Nem tudom felfogni, sem feldolgozni azt, hogy ez már nem így van. Azt, hogy képes voltál megtenni velem azt, amit mélységesen elítélsz. Tudod. Tudom. Igen, nem így kellene, de ez az utolsó próbálkozásom, erőn felül ahhoz, hogy meghalld a segélykiáltást. Csinálj valamit! Bizonyítsd be, hogy nem rohadt meg ez a kapcsolat, hogy lehetünk még mi mi. Az a mi, akik voltunk. Akit a környezete csodálva szemlélt, hogy ilyen a világon nincs. Csodálva. Mert csoda voltunk.

Elég volt a hazugságból. Elég volt a játékból. Én most feladtam. Nem szokásom, de képtelen vagyok már bármit is tenni érte. Értünk. Miért jöttél? Miért akartad, hogy olyan szerelmes legyek, amilyen még soha nem voltam? És ha már sikerült elérned? Belenyugszol és eldobod. Kicsinyes dolgokért, olyanokért, amik semmit nem érnek. Ha mennünk kell, menjünk. De ne toporogjunk egy helyben, hazugságok pöcegödrében, mert azt nem bírom.

Nem bírom tovább. Pontosan azzal bántottál meg, amivel tudtad, hogy a legnagyobb sebet ejtheted rajtam. Egyébként sem voltam jól. Tudtad, hogy félek. Rettegtem belevágni egy új kapcsolatba, nem akartam beléd szeretni. Nem akartam, de megtörtént, mert érdemesnek tartottalak rá. És te bebizonyítottad, hogy ez nem így van. Lépjek tovább?

Hova? Egy újabb hazugságba? Higgyem el megint, hogy majd valakivel minden szép és jó lehet? Nem akarom. Téged akartalak. Megismertelek és megszerettelek. Egy percig nem gondoltam azt, hogy valaki mással egy percig is jó lehet. Te igen. 

Nem vagy rossz ember. Te is félsz. Félsz attól, hogy már nem lesz olyan, hogy nélkülem. Hogy nem tudod megtenni azokat a dolgokat, amiket egy fiatalnak meg kell tennie élete során. Én meg akartam tenni ezeket. Ezért engedtelek be nehezen az életembe. De azzal, hogy ezt megtettem, a többi opciót végleg elvetettem. Nem időszakosan, végleg. Mert tudtam, hogy mit akarok.

És most is tudom. Semmi mást, csak azt a csodát, ami a miénk volt. Egészen addig, amíg nem rondítottál bele. Tisztellek. Mindenért. Én tudom mit akarok, de vannak dolgok, amik nem férnek bele. Nemcsak téged tisztellek; magamat is. Én ezt tanultam meg az évek során. Ha elveszett a csoda, menni kell tovább...

Amikor már kora reggel ez jut eszedbe, lehet, hogy baj van...

Az előző bejegyzések konklúziójaként:

A fogkrémes tubust is addig nyomod, amíg ki nem sajtoltál belőle minden használhatót...

Say hello to my middle finger

I swear to God, nem a bizonyítványomat akarom magyarázni - pedig lenne rajta mit, de legalább az ötösökért ingyen feles jár. Eszmefuttatásom relatív, én mégis megpróbálkozom a lehetetlennel. Megérteni.

Tapasztalataim szerint senki nem képes kilépni egy kapcsolatból addig, amíg nem érzi úgy, hogy mindent megtett érte, és nem rajta múlt az, hogy vége lett. Ezalól én sem vagyok kivétel. És hogy mi az a minden, amit épp megteszek azért, hogy ezt elmondhassam - hát mondjuk úgy, hogy elég tágan értelmeztem ezt az egészet.

Néha egy nőnek meg kell tennie, amit egy nőnek meg kell tennie. Láttam én már kutyából szalonnát, bár be kell valljam, nem is igazán hittem a szememnek. Semmi más dolgunk nincs ilyenkor, mint folytatni a "megtevést" és várni. Aztán majd ha megbizonyosodtunk arról, hogy bizony ebből a korcsból szalonna ugyan nem lesz, akkor lehet integetni a középső ujjunkkal, és egy széles mosollyal annyit mondani: Fuck you, I'm out.

Közben mérlegelni sem árt. Ilyenkor elég jól jön, ha jóban vagyunk édesanyánkkal, aki egy másik generáció szemszögéből világít meg dolgokat. Így kaptam ma azt a roppant elszomorító vigasztalást, hogy "kislányom, nincs az a nő, akit nem csalnak meg". Tudom... biztató. De sajnos be kell lássam lassan tíz év karrier után, hogy ez bizony így van. És addig, amíg nem csalnak meg, csak megy az egoboost? Addig örülünk magunknak, hogy dejóó, még csak megaláztak! Igen. Szánalom, de jelen pillanatban nem tudok jobbat. Nem, én sem vagyok az a lány, aki mindet kipróbálta, de elég sok minden van már mögöttem, és van tucatnyi barátnőm, akik példával szolgálhatnak. Igen, mind egyforma. Ha elmeséled neki, hogy az előző kapcsolataidban milyen pofonokat kaptál... szörnyülködik, együttérez, szidja az exedet, esküszik, hogy ő soha nem tenne veled ilyet... majd megteszi. Nagy cucc, túléltem az éjszakai műszakokat egy hűtőben, ez már meg sem kottyan. Szóval rövidre zárva: ne várj mást az újtól sem.

Nos akkor mérlegeljünk: mivel ad ő többet, mint az eddigiek? Semmivel? Futás. Van néhány dolog, amiben sokkal jobb náluk? Megfontolandó. Azon kívül, hogy pasiból van, tulajdonképpen másban nem hibás? Legyen. Ha nem tudod elengedni, ne engedd el, de vállald a következményeket - minden rajtad múlik.

Hadd ékeljek be ide egy példát, ami nem a képzelet szüleménye:

L. lassan harminc éve házas. Az Isten tudja mit meg nem engedett magának ezalatt a harminc év alatt. Környezete nem győzött csodálkozni, hogy ez a nő ugyan még hogy bírja mellette. Mikor megszületett a kislánya, szíve örömmel telt el, a legjobb apa lett belőle, akit csak egy gyermek kívánhat, de csak nem tudott felhagyni a kalandjaival. Ahogy a kislányából szépen lassan nagylány lett, és ahogy napról napra több örömöt okozott L-nek, lassacskán - nagyon lassan, de mégis - kezdte elhagyni ezeket a dolgait. Majd' harminc év után, egy esős őszi napon hangzott el L. szájából a következő: "Tudod Kicsim, sok mindent megtettem anyáddal, amire nem vagyok büszke, ő mégis kitartott mellettem. Nem is lehetnék szerencsésebb, hogy ti itt vagytok nekem." Az őszinteség és a megbánás egyszerre sugárzott a szeméből...

 Persze, erre lehet azt mondani, hogy kinek van erre harminc éve?! Nekem sincs. És ne is legyen. Csak annyit mondok, hogy mielőtt elkezdenénk különböző ujjakat mutogatni, nem árt még egy kört futni a biztonság és a sport kedvéért, nehogy aztán nagyobb legyen a baj, mint amíg mellettünk volt valaki, akit szeretünk.

És azzal sem vitatkozom továbbra sem, hogy egyedül lenni jó. Tényleg jó. Csak nehéz újra így gondolni, ha már beleszerettél valakibe.

Hercegnőből lábtörlő

Minden kapcsolatban eljön az az időszak, amikor teljesen világossá válik, hogy melyik fél az, aki szenvedni fog. Ő az, aki halál szerelmes, mindent megtenne a másikért és vele képzeli el a jövőjét. A másik fél pedig... hát mondjuk úgy, hogy van. Belenyugszik abba, hogy éppen azzal van együtt akivel, valamilyen szinten biztos szereti, de ez nem az a nem-tudok-élni-nélküled-féle lángolás, de még csak meg sem közelíti azt. Közben arról ne is beszéljünk, hogy mik azok a dolgok, amiket megenged magának az illető, a másikkal szemben...

Általában kell egy pár hónap ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Hiszen az elején minden szép és jó, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán az egyik elkezdi komolyan gondolni, mire a másik egy how about no mozdulattal visszaveszi a szívét a játékból. És innentől kezdve a szenvedő fél törheti kezét-lábát, nem fog változni semmi. Eldőlt.

Bizonyos női hisztik azért ezt eléggé fel szokták gyorsítani. Gondolok itt az (eleinte még) ok nélküli féltékenykedésre, nyávogásra, tapadásra, stb. (Esküszöm nem direkt volt, hogy egyből a nőre osztottam az "elnyomott" szerepét, de gondolom nyilvánvaló, hogy miért.) Ezeket az értelmesebbek el tudják kerülni, amikor tényleg egy kiegyensúlyozott felnőtt kapcsolatban vannak. Meg lehet tanulni azt, hogy attól, hogy Marika küldött egy üzenetet a mi hőn szeretett Józsinknak, még nem feltétlenül azt jelenti, hogy van köztük valami. Az is kifejleszthető, hogy mielőtt elkezdenénk cirkuszolni valami miatt, elszámoljunk háromig, és átgondoljuk, hogy vajon van-e értelme - erre 99%-ban az a válaszom, hogy nem; csak a kislányok hisztiznek, a felnőtt nők nem. És ha ezeket kontrollálni tudjuk, érzelmeinket pedig 0-24-es felügyelet alatt tartani (persze úgy, hogy közben megmaradjon természetességünk), akkor majd a párunk nagyon hálás lesz érte. Fárasztónak hangzik? Az is.

Az ember nem arra született, hogy állandóan féken tartsa indulatait, és lenyeljen mindig minden keserű szót, ami ott van a nyelve hegyén. Néha igenis ki kell mondanunk ha bánt valami, hisz ha nem hozzuk a másik tudtára, honnan fogja tudni? De nagyon könnyen hozzá lehet szokni ahhoz, hogy "én ebben a kapcsolatban jó fej vagyok, nem nyaggatom a páromat semmivel", ami aztán azon kívül, hogy mennyire fárasztó, azért megteszi a várt hatását.

Hamis. Ha mindezeket betartjuk, és közben rettentően odafigyelünk minden másra is - törődjünk a másikkal, érezze, hogy szeretjük, de ne fojtsuk meg, és ha lehet, akkor nézzünk ki mindig úgy, mint egy divatmagazin címlapjáról épp leugrott modell -, az eredmény semmiben sem fog különbözni attól, mintha igazi hárpiák lennénk. A csúf igazság az, hogy ha megközelítjük a tökéletes partner ideálját, ugyanúgy lábtörlőt csinál belőlünk a másik egy bizonyos idő után. Lehetünk akármennyire is jó fejek, vagy büszkék magunkra, hogy ebben a kapcsolatban eddig milyen derekasan helyt álltunk, sajnos semmit sem fog számítani.

Hogy hogyan kell megtartani valakit, akit nagyon szeretünk? Nem tudom. Eddig azt hittem, hogy így, de nyilvánvalóan tévedtem. Nincs annál mocskosabb érzés, mint amikor úgy érzed, hogy párod csak azért van veled, mert jelenleg nincs jobb. Az önbizalom romokban, te a padlón, és nem mondja ki. Ez az egyetlen dolog, amit nem értek. Hogy miért. Miért nem lehet ilyenkor csak hagyni a másikat, hadd menjen? Miért nem lehet megmondani, ha a másik kétszer rákérdez, hogy igen, baj van. És amíg ő naivan azt hiszi, hogy csupán arról van szó, hogy stresszes vagy a munka/sport/egészség miatt, rajta kívül mindenki nagyon jól tudja, hogy belőle lett észrevétlenül szenvedő fél. Innentől kezdve pedig halálra van ítélve a dolog, mert a másik menni fog. Ha nem is rögtön, de úgyis jönni fog valaki, aki felkelti az érdeklődését annyira, hogy úgy döntsön, ideje lecserélni a lábtörlőjét valakire, aki megint lehet mellette hercegnő pár hónapig. Aztán pedig... a forgatókönyvet már jól ismerjük.