Gondoltam blogolok, de aztán úgy voltam vele, hogy minek...

Somebody's Fruzsi

Nem kellett több egy békéscsabai hosszú hétvégénél, hogy megértsem, hogy nincsen semmi rossz a nagy újra-egymásra találásokban. Tulajdonképpen eddig magamnak sem mertem bevallani, hogy lassan kilenc éve várok erre én is. Vagy hát nem várok, de valahol legmélyen azért még mindig bízom benne, hogy így lesz. Tündérmesék márpedig nem léteznek, ugye?

Kilenc éve... Nem is tudom mi történik olyankor, amikor újra meglátom. Valahogy kiesek a világból és darabjaimra hullok. Mindezt miért? Mert köszönt. Mást természetesen ötezerszer körberöhögnék ezért, sőt, amikor elmúlik a sokk, amit a látványa okoz minden egyes alkalommal, akkor saját magamat is kinevetem, hogy igen, ez tök szánalom. És mi történik ezután? Eltelik egy fél év, és ugyanaz. Beégetem magam előtte, ő pedig mosolyog egy hatalmasat, és engem megint kiskanállal kell összeszedni. Az pedig a sors (?) furcsa humorának tudható be, hogy soha nem vagyunk egyszerre egyedül, és soha nem találkozunk olyankor, amikor alkalmas az idő. Valószínűleg soha nem is lesz az. Valószínűleg nem én leszek az a lány, aki elmondhatja magáról, hogy tíz éve nem múlt el benne az érzés egy bizonyos személy iránt, és a másik rájött arra, hogy ő is ugyanúgy érez, majd boldogan éltek, amíg meg nem... Nem, nekem ez nem igazán szokott összejönni, hiszen nem hívnak Fruzsinak. De most már értem a helyzetet, és akár még szép is lehetne a történet, ha nem lenne egy IQ light lelketlen ruhafogas. (Elkanyarodtam a sztoritól, bocsássa meg nekem a világ.)

Nyilván a legfontosabb, hogy saját magamnak beismertem végre azt, hogy ezzel a szituval még mindig nagy gáz van, aztán lehet megint menni tovább az élettel. Egy év múlva pedig újra találkozunk, ő pedig újra megdobogtatja majd a szívemet, ahogyan azt - akkor már - tíz éve teszi.