Már meg sem kérdezem, hogy ezek az emberek unatkoznak-e... obviously. Három éve történt az incidens és még mindig piszkálja a csőrét. A pofám leszakad.Hároméve. Embeeeer... Azóta nincs élete? De most komolyan... Ha én egyszer hazatolom a képemet, az már ekkora szám? És még ittas is voltam. Jujujj! Ebből születik az igazi szaftos pletyka! Mondjuk kíváncsi lennék, mert legalább megtudnék valamit a szombat estémről... :D
Kiborulásom oka csupán annyi, hogy egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy a Békéscsabán ragadt embereknek ebből áll az életük. Nem az a lényeg, hogy most épp velem foglalkozik/nak, nem is az, hogy én húdeelköltöztem onnan... a lényeg itt nem én vagyok. Ők. Most komolyan elégedettek azzal, hogy ennyiből áll az életük? Van valamilyen munkájuk, hébehóba egy-egy kapcsolatuk, sok sok közös "barátjuk" és hatalmas szájuk. Meg rengeteg idejük, hogy három évvel ezelőtti dolgokkal foglalkozzanak. Basszus HÁROM ÉV! Nem bírom felfogni azzal a csökött agyammal...
Hát esküszöm, hozzá akartam még fűzni valamit... de én már... ahhjjj -.-"
Szóval ha nagyon unatkozol, ne én jussak eszedbe - bár édes tőled, de ne -, hanem dolgozz többet, iratkozz be valami tanfolyamra, vagy egyszerűen csak tervezgesd a saját életedet... hidd el, megéri! Igen, még akkor is, ha Békéscsabán élsz. Még akkor is.
Amúgy meg négy év :D shhhiiiitt.... én most megyek aludni! :D
Nem jut eszembe, ha nem írja ki. Shame on me, gondolom. Meg azt is, hogy nincs még elég negatív poszt a falán. Aztán elgondolkodtam egy picit ezen az egészen. Az elmúlt egy éven... Nem volt egyszerű. De amikor azt írtam, hogy "majd megint utólag leszek okos", egy percig nem gondoltam, hogy ma a fejemet verem a falba, hogy miért nem léptem le hamarabb.
Visszagondolok Angliára és egy szó jut csupán az eszembe: nyomasztó. Nem volt könnyű velem, aláírom... Egy olyan kapcsolatból repültem ki (figyeled, szóvicc ögen), ami után fogalmam sem volt, hogy ki vagyok, és hagytam meggyőzni magam a következőben, hogy egy szar alak. Hogy semmit sem csinálok jól. Nem, nem szeretném már megint egy volt kapcsolatom miatt sajnáltatni magam, csupán meglep, hogy mennyire befolyásolható voltam. Nem manipulálható, befolyásolható. A különbséget azalatt értem, hogy nem akart ő rávenni semmire. Csak én még nagyon el voltam veszve... És azt hittem, utat mutat majd. Mutatott is. És most látom csak igazán, mi várt volna rám...
Nagyon negatív. Már már ijesztően. Én tudom, hogy próbáltam ezen változtatni, de nem sikerült. Annyira volt elég, hogy visszatekintve én is annak látom az egészet. És ezt nagyon sajnálom, mert nem így kellene lennie. És azt is sajnálom, hogy megkönnyebbülést érzek és boldogságot, amiért nem maradtam. Szép emléknek kellene lennie, de nem tud az lenni. És tudom, hogy ennél nem várt volna több, ha maradok. Megelégeltem a majdot, most akarok élni.
És sajnálom, hogy "varázslatos" volt... Nekem sem... De legalább egy percig nem játszom meg magam.
160 Ft-ot szerettem volna kifizetni úgy, hogy nem váltom fel az ezresemet, ezért ez tűnt a legmegfelelőbb alkalomnak megszabadulni a hat darab ötforintosomtól... Meg azt én hogy gondolom?!
"Ne ide hozzák az ötforintosokat, mert én komolyan mondom, hogy következőleg..."
Van, aki nagyon örülne annak az aprónak... Csak úgy mondom...
Sokat gondolkodtam már ezen. 13 voltam - vagy még annyi sem -, amikor a naplómba gyorsan felkapartam pár sort egy filmből, ami épp a tévében ment, és amire nem is különösebben figyeltem oda. De ez megmaradt:
"Ne az Igazit keresd, hanem valakit, aki most jó. Aztán ki tudja... lehet, hogy egy szép napon valamelyikőjük az lesz."
És igyekeztem eszerint élni a(z akkor még) nemlétező szerelmi életemet. De valahogy az évek során ezt sikerült teljesen elfelejtenem, és az éppen aktuális páromra minden egyes alkalommal azt hinni, hogy ő lesz a férjem. Ami nem akkora hülyeség, mint aminek én utólag tartom, hiszen minek lennék együtt valaki olyannal, akiről nem tudom elképzelni, hogy örökké vele leszek? A gond csupán annyi, hogy én kivétel nélkül, mindegyiknél azon erőlködtem, hogy bebizonyítsam - talán magamnak is -, hogy ez most valami igazán különleges és ilyen még nem volt soha. Aztán mindig ki is derült, hogy nem, nem az. És örülök is neki valahol, hogy egyik sem lett az. Nagyon fiatal voltam még - és még vagyok is, de talán lassan eljön az én időm is -, és butaság lett volna lekötni magam egy életre, még akkor is ha a nagyon nagy Őt, vagy a legIgazibbat találtam volna meg.
Ezen tapasztalataim alapján a következőre jutottam: nem véletlenül írtam én ezt fel 13 évesen. Nagyon igaz és nagyon be kellett volna tartanom, de nem tettem. 19 évesen már készen álltam (legalábbis azt hittem) mindenre. Elterveztem az egész életemet előre, valaki olyan mellett, akivel nem volt jövőm. És ezt már akkor is tudtam. De azért ráhúztunk még 2 évet, csak hogy elmondhassam; ez az az idő, amit már nem kapok vissza. És szentül hittem, hogy ő az.
Mi lett volna, ha nem hiszem? Ha csak megpróbálom jól érezni magam éppen azzal, akivel vagyok? Nem tudom. Lehet, hogy nem lett volna ilyen csúnya vége. De egy biztos: amikor 17 évesen belevágtam egy felnőtt kapcsolatba, még nem álltam készen. Hogyan is állhattam volna olyan fiatalon? Aztán jöttek szépen, sorban, és én mindig azt hittem, hogy na majd most... De nem lett most. És most kicsit idősebb fejjel, kicsit józanabb gondolkodással, úgy vélem, hogy majd tudni fogom, hogy mikor van a most. Amikor eljön az ideje. Amikor legbelül készen állsz rá és tudod, hogy ez most az, aminek történnie kell, mert így van megírva - vagy legalábbis valami nagyon hasonló.
Rájöttem tehát, hogy nem az a fontos, hogy kivel, hanem, hogy mikor. 17 évesen egyszerűen nem lehetett ő az Igazi, de még tavaly sem voltam készen rá. Hiába győzködtem magam, hogy de... egyszerűen még nem az az idő jött el. Hanem a terápia, amin akkor is végig kell vánszorogni, ha épp van melletted valaki. Az előző kapcsolatot ilyen vagy olyan formában, de muszáj meggyászolni. Megy ez úgy is, ha az ember rögtön belecsöppen egy új kapcsolatba, csak abból ritkán lesz happy end. Bár láttunk már rá példát a történelem során.
Szóval aki majd melletted lesz olyan (hasamra ütök, mert nem tudhatom...) 24-25 éves korodban, amikor belül is épp stabil minden, előfordulhat, hogy marad is. Nem vésem kőbe, meg honnan is tudhatnám, de jó pár év tapasztalat után erre jutottam. Aztán mindenki azt kezd ezzel az információval, amit szeretne, de én egyre biztosabb vagyok abban, hogy valamilyen módon, de ez mégis így van.
Na most ezt valaki magyarázza el nekem. Lehet, hogy én vagyok hülye, de ha fejre állok sem értem.
Ha szeretsz valakit... ha fontos neked valaki... nem bántod meg. Előfordul néha, igen. De...
Nem sorozatban egymás után, konstans. Szerintem. Mondom, lehet, hogy én fogom fel rosszul a dolgokat, de úgy gondolom, hogy a "majd bocsánatot kérek, miután megcsináltam a bajt, ő meg úgyis megbocsát" hozzáállás nálam nem működik. Ha igazán törődsz velem, nem teszel olyat, amiről közben végig tudod, hogy megbántasz vele vagy kellemetlenséget okozol. Én legalábbis erre törekszem az emberi kapcsolataimban.
Nem az a lényeg, hogy miután megtetted, haragszik-e a másik, hanem az, hogy te úgy is képes voltál rá, hogy közben végig tudtad, hogy egy olyan dolgot teszel, amitől megromolhat a kapcsolat. És ha sorozatban ilyen történik, akkor nem csupán arra jön rá a másik, hogy tulajdonképpen nem is olyan fontos ő neked, hanem arra is, hogy ilyen emberre nincs szükség az életében.
Szomorú dolog ez, de sajnos idővel mindannyian megtanuljuk, hogy kinek melyik polcon van a helye és keserűen oda is helyezzük, ha már eljött az ideje.
Mikor jön már haza?? Darabjaimra hullok addig. Két napja olyan migrénem van, hogy nem mozdultam ki az ágyból, mert ha felállok szédülök és visz a fejem. Mondhatni cikázik. :) Nem vicces a fejfájás, de most még ezt is jobban viselem, mint eddig bármikor.
Ma official kijelentettem még valamit, wonder what, de nem írom ám le... :) Viszont azt igen, hogy tényleg nagyon hiányzik. Hihetetlen, hogy ilyen még van. Meg hogy szinte biztos voltam benne, hogy ez a két hét majd meg sem kottyan. Napersze. Merazúgymegy. De van ám még egy bejelenteni valóm!
Tadadadammm... (dopppergés)
Eljegyeztek! Bizony. Ma délelőttől menyasszony vagyok! Nóri gyönyörű gyűrűt vett nekem :D - közben rájöttem, hogy van egy ultramodern fényképezős telefonom, azon pedig kép is róla... -.-"
Természetesen rögtön igent mondtam. Nem is volt kérdés. Meg legalább jó időre megvéd a hisztirohamoktól, íme, legyen e gyűrű egyfajta emlékeztető az alábbi monológra:
"Látod ezt? Az a baj, hogy én sem!"
Többen fogják érteni, mint kellene. :) Na mára ennyi voltam, visszasüppedek magányomba és várom, hogy elteljen az idő... vagy legalább a migrénem múljon el...
Ettem pár falat origi Petróczy-tiramisut, kifújtam magam és úgy döntöttem, második felvonás. Mert még nem mondtam el mindent. Épp rá várok fb-n, hogy tudjunk beszélni egy picit. Két hétig nem fogom látni, kint van Lengyelországban. Tudom, tudom... tipikus... :)
Megjártuk kora este az Arénát Nórival... olyan zűrzavar volt a fejemben, hogy nem is igazán voltam önmagam... egyre csak az Ő szavai jártak a fejemben, hogy mennyire örülünk egymásnak, akármennyire is korai még ez az egész. És örülök. Tényleg. De közben aggódom is... magam miatt, a környezetem miatt, miatta. Nem tudom kiverni a fejemből annak a gondolatát, hogy valamelyikőnk meg fogja bántani a másikat. Mert ennek ez a rendje. Minden jó dolgot sikerül elrontanom ezzel a hozzáállásommal, nem tudom miért lettem ilyen. Illetve de... Hiába fogadom meg, hogy belevágok teljes gőzzel egy új kapcsolatba, rettegek attól, hogy újra bántani fognak. És újabban attól is, hogy én fogom bántani. Mert kétszer már sikerült padlóra küldenem a lelkes versenyzőket, és ha ezt újra megteszem, szörnyű ember vagyok és nem akarok ilyen lenni. Ha pedig mégis engem hagynak el megint... nos... nem kívánom senkinek, hogy újra végignézze.
Istenem milyen buta gondolataim vannak már megint! Miért nem tudok egyszerűen csak boldog lenni azért, ami most van? ... Mentem az Arénában és nézelődtem... minden egyes ruhadarabra, amit leakasztottam, úgy néztem, hogy vajon neki tetszene-e. Rajtam... hercegnő... :) Megvettem a régóta kiszemelt parfümöt (csak úgy hívom, hogy a szeretőm, mivel az Igazi még francia-honban leledzik) és szaglásztam, hogy tuti odáig lesz érte. És utálom magam ezért. "Maybe once, just put me first." Pixie-nél jobban én sem tudom leírni. Magyarul meg pláne... you're takin' over me...
Összefutottam Csepóval is. Na most vagy hülyének nézett, hogy zavarban vagyok, vagy betudta a múltkori részeg fb csetelés utóhatásának (be akartam szervezni Nórinak... :D ), de én tisztában voltam vele, hogy mi a helyzet. Honnan tudná, hogy van valakim? (Fb, oké, de nem hiszem, hogy az a hobbija, hogy a haverja volt barátnőjének az adatlapját nézegeti.) Mégis úgy éreztem, hogy lebuktam. Pepe előtt, előtte, ország-világ előtt. Szó nincs arról, hogy szégyellném Őt, vagy hogy titok lenne. Dehogyis! Legszívesebben világgá kürtölném, hogy én vagyok a legeslegszerencsésebb lány a Föld kerekén! De van egy olyan sejtésem, hogy néhány embernek ez még fájna. Ha nem, akkor rendben, de ha annyit meg tudok tenni, hogy nem dörgölöm az orra/uk alá, hogy igen, találtam valakit utánad/tok, akkor szerintem ez a minimum.
És még mindig nem azzal vagyok elfoglalva, hogy nekem jó legyen. Pedig illene és bőven ideje is lenne. Várom Őt, mint a Messiást, hogy felvillanjon az a cuki neve a mellettem lévő ablakban és megnyugtasson, hogy igen, ez így van rendjén. Lelkes. Akar. Engem. Ez most még az az időszak, amikor egyformán odáig vagyunk a másikért. Ráérnék majd akkor problémázni mindezen, ha már kirajzolódott, hogy melyikőnk marad alul az odáigvagyokérted-versenyben, de nem... Nekem mindig előre kell keserűt kevernem az édeshez, nehogy már meglepődjek valamin. Előre sajnálom szegényt, nem lesz könnyű dolga velem.
De nem nehezítem meg neki. Megnyílok - már rajta is vagyok gőzerővel - és önmagam leszek. Tudni fogom, mikor mi a helyes lépés, és nem hagyom, hogy bármi befolyásoljon. Szeretném, ha Ő lenne az, akinek majd meg tudom adni azt, amire vágyik. Ha nem kellene selejtnek éreznem magam. Damaged item :D - jaaj Argos... :) Szinte hihetetlen, hogy megint mennyit változott az életem, és most már tudom, hogy soha semmi nem örök. Ha rossz passzban vagyok, el fog múlni, ha boldog vagyok, igyekszem megőrizni boldogságom forrását. Nagy szavak ezek egy ilyen kicsi lánytól...
Minden butaságom ellenére már alig várom, hogy hazajöjjön. Kíváncsi vagyok, hogy alakul majd a kapcsolatunk (jesszuuuus! :))) ) és mi lehet ebből az egészből. Marad-e a tündérmese vagy jobban szereti Ő is, ha horrort csinál az életemből... Csak nem... Azt mondta azoktól fél. Akkor meg mi értelme lenne? :) Csak jönne már... :)
Ijesztően tökéletes. - Ezzel a két szóval írnám le az életemet jelen pillanatban, ha valaki megkérne rá. Még jó, hogy nem kér meg senki. Hogy beszélsz arról valakinek, hogy mennyire rendben van minden veled anélkül, hogy hencegésnek tűnne? Sehogy. Ezért örülök neki, hogy senki nem tesz fel "hogy vagy" kérdéseket. Félek a választól.
Kényszerblogolást hajtok éppen végre, nem ígérem, hogy életem bejegyzése lesz, de amik a napokban történtek velem, muszáj, hogy megmaradjanak nehezebb időkre. Egy kibaszott tündérmese az életem. Well... legalábbis egy modern királylánnyal, aki piros vodás pólóban leltározza a bőrtokokat és a headseteket a raktárban. De ez így van rendjén. Nem változtatnék ezen sem - bár a tegnapi 11 óra elég kemény volt -, örülök neki, hogy van munkám és el tudom tartani magam, immár negyedik éve.
Megpróbálok valami rendszert betartani a sztorizgatásban, szeretném, ha ez az időszak mindig itt lenne egyfajta elsősegélyként, hogy nyuginyugi, mindig minden helyrejön. Aztán persze azt sem felejtem el, hogy ez nem lesz mindig így, de kiélvezem amíg tart. Szóval...
...mióta megismertem Őt, csak kapkodom a fejem, hogy ilyen is lehet együtt? Mozi, vacsi, kávé, meglepi, színház, fények, mosoly, boldogság. Egészen tegnapig nem neveztük nevén a gyereket, de miután be lettem mutatva a szülőknek, már nem is volt kérdés. Vagyishát... nekem nem. De gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Úgyhogy úgy döntöttem, nem félek tovább, beleugrok a dologba, mert ha nem, akkor elég valószínű, hogy nagyon megbánnám, és valami olyan kincset engednék ki a kezeim közül, amit nem találni minden második sarkon. Így hát official bejelentem: kapcsolatban vagyok.
Annak örülök, hogy most nem érzem azt a kezdeti butulást, ami elmúlása után soha nem lett több a semminél. Kísértetiesen emlékeztet ez az egész 2007-re, akkor voltam ilyen szkeptikus. Félreértés ne essék, mellette viszont igazán boldog. De az egyik lábamat egy percre sem emelem el a talajtól, majd megőrülök szépen, ha itt lesz az ideje. Most csak sodródok és hagyom, hogy egy csodálatos ember elvarázsoljon.
Na de egyelőre ennyit róla, mert ha egyszer erre kószál, még azt hiszi, hogy szimpatikus... :)
A munka egész jó, négyszer voltam a héten. Mindenki cuki, jól érzem magam bent, ezért mentem be szombaton is. Ugyanis, ha én valahol a harmadik alkalom után is megjelenek, akkor az már jelent valamit. Ezután három nap lesz a max, amit egy héten vállalok, mert lehet, hogy a sulival sem ártana lassan foglalkozni. Bár a címbejelentőt hétfőn leadom, minden akadály ellenére. Még a végén végzek is idén...
Anyuskám meglátogatott péntek este, elém jött, mire végeztem. Meghívtam vacsorázni, beszélgettünk egy jót, aztán mindenki belehalt a saját ágyába. Jó volt már látni, másfél hónapja nem voltam otthon... De jövőhéten megyek. Két egész napot töltök majd otthon, sietnem kell vissza dolgozni. Nem igazán örülök neki... Ebbe bele kell sűríteni mindent: rokonok, barátok, kvimbik, fodrász. Mert hogy én tegnap este befestettem a hajamat szőkére, ami inkább egy jó két hete kinyomott mustárra hasonlít, úgyhogy riasztom Évikét, ahogy lehet. Ha minden jól megy, akkor egy hét múlva már tényleg szőke leszek.
Nagyon nagyon sok mindent szeretnék még leírni; a Mary Poppinst, a rózsát, a kék telefont, az együtt töltött estéket, mindentmindent, de elkések tesóméktól, azt pedig nagyon nem szeretném. Megint mindent el akartam mondani és megint nem mondtam semmit. Tele van gondolatokkal a fejem... max. még este is jövök egy felvonásra.
Blogolni is illene, ezért vagyok itt. De ha mindent leírok, elkések a suliból. Ha pedig nem, akkor érthetetlen lesz az egész. Hmm... Van 2 percem rá.
Tegnap volt az első munkanapom - interrupted, majd folytatom -
Ha az embernek nincs szabadideje, akkor csinál magának. Egy nap csúszással folytatnám a sztorit...
Szóval - immáron - tegnapelőtt kezdtem a vodánál, nem lesz gond, csak bírjam a strapát. Húzós lesz végzősként, de mint már említettem, nem adok lejjebb az életszínvonalból, ha be akarok ülni Tamarával egy kávéra és sütire, egy percig nem fogok azon gondolkodni, hogy megtehetem-e. Ehhez pedig munka szükséges. De amit szerettem volna, és amit ki is fejtettem még a kinti bejegyzéseimben, hogy egy igényesebb életet élhessek, már úgy érzem, hogy sikerült elérni. Minőség. Ez a kulcsszó. (Már csak a lakás hiányzik, azon pedig gőzerővel dolgozok, de hát mint tudjunk - vagy nem -, van még rá két és fél évem :) )
Közben van ám még örömködnivalóóó... Jelentem alássan, hogy rettegek. :)) Igen, igen, megint berezeltem. Megint túl szép, hogy... És már mind tudjuk, hogy az előző sem volt igaz. Na most ugorjunk fejest a sekély vízbe és vállaljuk a nyaktörést megint, vagy inkább húzódjunk meg gyáván egy szomorúfűz árnyékában, miközben majd más megteszi?
Bátornak születtem. Nem érdekel mi lesz holnap, most jó. Most ezt akarom. Azért mint egy fogyatékos ötéves kérdezgetem a lányaimat, hogy ugye jó ez így, ugye szerintetek is nagyon? És igen. Kivéve amelyik nem. De az sem azért nem, mert nagyon nem, hanem azért, mert ennek nem így kellene lennie. Hülyeségre pedig még mindig nem reagálok. Szóval here and now, legyen. Aztán ha megint fájni fog, én majd megint túlélem. Már kisujjból kirázom a folyamatot.
Dzsízösz krájszt! Közben számolgattam, hogy mennyit is fogok keresni ebben a hónapban... hátőőő... lehet, hogy idén elugrok síelni vizsgaidőszak után :D
Visszatérve... tudom ám, hogy megint túlagyalom/aggódom a dolgokat és hogy hagyni kéne, hogy minden menjen magától... csak hát egy idő után az nem olyan egyszerű. És amikor minden ilyen nagyszerű, nem veszi az ember félvállról a dolgokat. Semmit nem változtat viszont azon a tényen, hogy még mindig selejtesnek érzem magam, de abban bízom, hogy majd most derül ki, hogy ez nem így van. Fingers crossed... :)
Nagyondark cím ez egy ilyen könnyed bejegyzésnek... de ebben az öt percben, Platónt olvasva ez ütött szíven. Seyda most ment át a szobájába Boruttal beszélni... mintha magamat látnám bő egy éve. Majdnem négy év után elégelte meg az egészet, éppen úgy, mint én anno. És most azt kapja tőlem, amit akkor én is másoktól, hogy idővel jobb lesz, jobbat érdemelsz, meg jobb neked nélküle. Én sem hittem el.
Pedig igaz. Azóta történt egy s más, többnyire már sikerült kialakítanom egy képet erről. Seyda tudja, hogy jobb lesz így neki, ezért már némi előnnyel indul. Én nem tudtam. Vissza akartam csinálni az egészet. Uramisten... Mi lett volna, ha sikerül?
Most nem ülnék itt, nem szürcsölném a narancsszörpit, nem olvasnám Platón magasröptű gondolatait és nem mosolyognék a kacifántos életemen. Sőt... több mint valószínű, hogy inkább sírnék. De szerencsére ez nem így van, és előbb-utóbb ezt mindenki belátja egy szakítás után. Hogy jobb ez így. Aztán jönnek persze az újabb részek, mikor az ember inkább részeg (Tamara! Mit tettél velem!?) kapcsolatok, boldog pillanatok és csalódások. Ezen mindenkinek át kell esnie. Ritka az, hogy az ember elsőre megtalálja az Igazit.
Tesóm gondolatai járnak a fejemben szüntelen, miszerint először megtalálod a Nagy Ő-t (shift+ő :D ), aztán pedig az Igazit. Sosem tettem különbséget a kettő közt, pedig jobban belegondolva igenis van! De még mennyire, hogy van! Nem gondolom ma sem másképp, hogy ő volt AZ, de mára már tudom, hogy ez mit sem számít. Nem vele voltam boldog. Egy darabig esetleg, néha igen, de majd az Igazival többet leszek boldog, mint szomorú. Mert ennek így kell lennie. És én is így fogom ezentúl felfogni. Ő volt, de nem volt elég, aki elég lesz, pedig majd jön.
Aztán ki tudja... lehet, hogy már nem is kell sokáig várni rá... :)
No nem mintha annyira várnám, önző felem még mindig dominál, nem adom oda azt, ami az enyém és amiért ennyit dolgoztam. Majd eljön az az idő is, de egyelőre ez még nem az a film. Az apróbetűs rész voltam, aviszontlátásra.
Beleremegek. Nem is sejtettem, hogy ilyenre még képes vagyok...
Sok sok sok gondolatom volt napközben, hogy miket fogok megosztani a nagyérdeművel, de estére nagyon eltompultam, hosszú volt a mai nap.
Olyan szép vége lett, hogy nem is gondoltam volna. Nagyon jól éreztem magam - megint, vele. Nem tudom, honnan jött és meddig marad, azt sem még, hogy mi lesz a státusza, de most jó, hogy van.
Délután még szomorkodtam egy picit, mivel minden második embernek német haja van... De aztán derült égből jött egy merci és már azt is elfelejtettem, hogy létezik. Olyan könnyű az egész és jó, hogy nem görcsölök azon, hogy mi lesz... mint eddig mindig. Ugyanis mindig lett valahogy, hát akkor meg minek?!
Még mindig sokan vannak amúgy, csak most ő került a fókuszba, nagyon ő, és ettől félek egy picit. Azok miatt, amiket eddig is írtam, hogy nem szabadna, megfogadtam, de begurult a kocsi a Stefániára és nem volt megállj. Olyan óvatos vagyok, mintha hímestojásokon lépkednék, nem akarom, hogy összetörjön.
Nem akarom, hogy összetörjek. Újra.
De minden félelmemtől és fogadalmamtól függetlenül mosolyogva fogok elaludni ma este - csakazértis. :)
Autocorrect:
Még ezt azért hozzácsapom, hogy feledésbe ne menjen:
M: -Látom, nem tudod, hogy köszönj.. :) V: -Nem igazán...
(hatásszünet) V: -De látom, te inkább sehogy :D M: ... -így jó lesz? :)
Megtanultam az évek során, hogy nem az a fontos, hogy milyen és mennyi tanácsot kapsz, hanem az számít, hogy ki mondja. Sokáig vertem a mellem, hogy nézzétek, nekem sikerült! meg nekem ti ne dumáljatok, úgyis kiröhöglek titeket, mivel én vagyok az egyetlen, akinek értékelhető párkapcsolata van. Aztán pofára ejtettek úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Azóta voltam nagyon elveszett, szomorú, magabiztos, boldog, fáradt. Igen, egy idő után belefárad az ember az ilyesmibe. Az agyalásba, hogy mit, hogyan kéne, mikor és jó-e az úgy. Na ez az, amit nem csinálok többet. Azt teszem, amit jónak látok, csak az érdekel, hogy én hogyan érzem magam. És ami jólesik, azt megteszem. Természetesen bizonyos határokon belül. De a lényeg az, hogy innentől kezdve nem vagyok kíváncsi mások véleményére. A barátnőimmel nagyon szívesen beszélek meg mindent, igénylem is, nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha nem hallgatnának meg. De...
Senkitől nem kérek pontos tervet arról, hogy mit és hogyan csináljak. Ez az én életem, tudtommal felnőtt vagyok, és eddig is elboldogultam valahogy. Igen, kaptam pofonokat és sírtam is már eleget, de túléltem. Az is benne van, hogy még fogok is. De vállalom, azért, hogy egyszer majd boldog lehessek. Lehet, hogy nem most, de még nem is jövőhéten. Addig még valószínűleg sokkal hosszabb az út, meg rögös, meg minden, amit ilyenkor mondani szoktak. De kockázat nélkül nincs győzelem.
Nem kell félteni, a túlzott, színpadias aggódok-érted-jeleneteket pedig egyenesen ki nem állhatom. Csak annyit érnek, hogy azt hiszem, hogy fogyatékosnak gondolnak, aki nem lát tovább az orra hegyénél. Látok. Tovább és élesebben, mint gondolnátok. Mondjuk én nem erőlködök, majdcsak rájön mindenki, hogy nem vagyok nyomi. Attól, hogy egyszer láttak padlón, még felálltam, ugyanúgy, ahogy bármikor máskor is. Nem úgy, mint mások...
Szóval let mi bí end sztáff, ha meg megint elbotolnék, magamnak köszönhetem, oszt viszont látásra!
De most komolyan... valaki elárulná, hogy mi történik? Kicsit lemaradtam. Pedig állítólag benne vagyok a sztoriban én is. Olyan ez, mint amikor az unalmas részeknél kicsit elbóbiskolsz és csak a nagy hepajra ébredsz fel, mert akkor hangosabb a film. Totál kiesett a kettő közti rész. Nem panaszkodom, legalább történik
valami. És ahogy az előző mondatot elkezdtem írni, már villogott is a fb cset... :) Olyan jó érzés :) Viszont az elég fura és most van ilyen életemben először, hogy nem tudom rögtön, hogy ki az... (Igen, látom a nevet, de hirtelen a fene tudja, amúgy is vak vagyok, hagyjál. Meg mondjuk sms-nél... na mindegy :D ) Nem is szaporítanám tovább a szót, úgysem tudok semmi érdemlegeset felmutatni, amit meg igen, arra nem vagyok büszke. :D
Megígérem, írok majd összeszedettebben is, ha nem leszek ilyen ütődött... :)
Miért nem csináltam én ilyet többször? Tök poén :)
Vigyorog, beszáll, kiszáll, mit kérsz, úristen meghalok, beszélget, nevet, meglepődik, mosolyog, elpirul, beszáll, puszipuszi, kiszáll, hazaér, feldolgozza. Ennyire egyszerű. Amennyire nem akartam menni, olyan jó volt végül. Egyelőre legyen elég ennyi. :)
Hazaértem, ránéztem a telefonomra... nem fogadott hívás tőle. Én nem tudom, hogy hogy csinálja. Tavaly, amikor Pepénél voltam Debrecenben, hosszú hallgatás után küldött egy mailt. Idén, Siófokon épp aznap este, amikor megbeszélt találkozóm volt a némettel, küldött egy fb üzit. Most meg ez... hihetetlen! Na de itt még nincs vége... elmentünk Schönherz Mátrixra ( <3 ) és tanúi voltunk egy lánykérésnek. Nem akartam elhinni... az orrunk előtt! Persze bőgtünk, ahogy azt illik. Hazaértem, üzenet Pepétől, aztán cset vki mással... wtf? Jó reggelt!
És ez pontosan annyi, amennyit Szonja is leírt. Pár apró visszajelzés, ami semmit nem jelent, de mégis nagyon sokat. Nem is kell ennél több, már éppen jól éreztem magam a bőrömben, amikor megnyitották a csapot és elkezdtek áramlani a férfiak. És már egyáltalán nem az a lényeg, hogy valamelyik miatt is én többnek érezzem magam. Hanem, hogy én úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Egyedül. Így is kerek egész. És mindenki azt mondta, hogy majd ha így fogom érezni, akkor mások is észreveszik rajtam. És tényleg. Jó nekem. :) Most kifizetődő Vivinek lenni! :)
Tartom az állapotot, ígérem. Ja igen... ennél jobban nem szeretném átalakítani a blogot, mert szükségem van ilyen bejegyzésekre is. Rosalinda visszatért :)
Eljegyeztek! Bizony. Ma délelőttől menyasszony vagyok! Nóri gyönyörű gyűrűt vett nekem :D - közben rájöttem, hogy van egy ultramodern fényképezős telefonom, azon pedig kép is róla... -.-"
Kényszerblogolást hajtok éppen végre, nem ígérem, hogy életem bejegyzése lesz, de amik a napokban történtek velem, muszáj, hogy megmaradjanak nehezebb időkre. Egy kibaszott tündérmese az életem. Well... legalábbis egy modern királylánnyal, aki piros vodás pólóban leltározza a bőrtokokat és a headseteket a raktárban. De ez így van rendjén. Nem változtatnék ezen sem - bár a tegnapi 11 óra elég kemény volt -, örülök neki, hogy van munkám és el tudom tartani magam, immár negyedik éve.
Közben van ám még örömködnivalóóó... Jelentem alássan, hogy rettegek. :)) Igen, igen, megint berezeltem. Megint túl szép, hogy... És már mind tudjuk, hogy az előző sem volt igaz. Na most ugorjunk fejest a sekély vízbe és vállaljuk a nyaktörést megint, vagy inkább húzódjunk meg gyáván egy szomorúfűz árnyékában, miközben majd más megteszi?
Olyan szép vége lett, hogy nem is gondoltam volna. Nagyon jól éreztem magam - megint, vele. Nem tudom, honnan jött és meddig marad, azt sem még, hogy mi lesz a státusza, de most jó, hogy van.
Miért nem csináltam én ilyet többször? Tök poén :)