I'm done with trying to have it all and ending up with not much at all

Van az úgy, hogy az ember nagyon nem akar valamit, sőt, szinte egész testével tiltakozik ellene, aztán mégis bekövetkezik. Igen, ilyen van, senkinek nem új a helyzet. Na de az, hogy mindent, amit szeretne elkerülni, forgatókönyvírókat megszégyenítő módon vonz be egyszerre, szerintem azért elég ritka. Nyilván nem is én lennék, ha nem velem történne meg ez éppen. Még szerencse, hogy időközben megtanultam gyorsan alkalmazkodni az élet hajtűkanyarjaihoz, különben most nagy bajban lennék.

Az egy dolog, hogy nem akartam kapcsolatot és most van. Ez nálam általában így is működik. Még az is megesik, hogy ez éppenséggel komolyabb, mint aminek ígérkezett az elején. A káoszt viszont az okozza, hogy én ugyebár megfogadtam, hogy senkivel nem fogok összeköltözni egy bizonyos időpontig. Vagy hát eseményig, vagy mi. Mégis valahogy csak úgy fúj a szél, hogy efelé sodorjon minket, persze az sem mellékes, hogy ha az emberhez ennyire ragaszkodik valaki, akkor talán már érdemes fontolóra is venni a dolgot. Kényszerből soha - ezt azért még igyekszem tartani, a bökkenő csupán annyi, hogy lehet, hogy én is akarom. Ennél több részletet nem kívánok a dologgal kapcsolatban megosztani, úgyis minden összefügg.

Úgy nézett ki, hogy nem kell többé külföldön élnem. Találtam egy munkát, amit imádok, megvolt a kis lakás, amit annyira szerettem volna, egy helyen voltam a barátaimmal, és találtam valakit, akivel nyílegyenesen tarthatok előre. Aztán elég volt egyszer bemenni másnaposan dolgozni... A hír igaz, a cég valóban Luxembourgba költözik. És én pedig vele. Vegyes érzelmekkel, de mégis neki vágok, akármennyire is ellene voltam. Van az az ajánlat, amit az ember nem utasít vissza. Már csak pár hét, és költözünk, több részletben, mégis villámgyorsan. Csak hogy véletlenül se telepedjek le sehol huzamosabb ideig.

Van még  néhány hasonló dolog, de az már tényleg túl bizalmas ahhoz, hogy megosszam itt a nagyérdeművel. Lényeg a lényeg, ekkora változások még nem álltak előttem, és én felkötöm a gatyám és állok elébe. Éppen ezért úgy döntöttem, itt az ideje megszabadulni a kis szájbervilágomtól, éppen elég volt ez a másfél év, amit dokumentáltam. Rengeteg dolog lenne még, amit megosztanék, nem is azért, hogy szokásomhoz híven hirdessem az igét, sokkal inkább, hogy könnyítsek a kis lelkem súlyán, meg valamiféle emlékeztetőnek is a saját magam részére a későbbiekhez, de talán pont így jó ez. Ha nem itt zárom le, akkor nem tudom, hol. Eljött az ideje annak, hogy ne csak elemezgessem itt a történéseket, hanem mondjuk úgy, hogy irányítsam is egy kicsit, hiszem csak abból lehet majd valami. És lehet, hogy hosszú idő után újra szeretném, hogy legyen is valami.

Gondoltam blogolok, de aztán úgy voltam vele, hogy minek...

Somebody's Fruzsi

Nem kellett több egy békéscsabai hosszú hétvégénél, hogy megértsem, hogy nincsen semmi rossz a nagy újra-egymásra találásokban. Tulajdonképpen eddig magamnak sem mertem bevallani, hogy lassan kilenc éve várok erre én is. Vagy hát nem várok, de valahol legmélyen azért még mindig bízom benne, hogy így lesz. Tündérmesék márpedig nem léteznek, ugye?

Kilenc éve... Nem is tudom mi történik olyankor, amikor újra meglátom. Valahogy kiesek a világból és darabjaimra hullok. Mindezt miért? Mert köszönt. Mást természetesen ötezerszer körberöhögnék ezért, sőt, amikor elmúlik a sokk, amit a látványa okoz minden egyes alkalommal, akkor saját magamat is kinevetem, hogy igen, ez tök szánalom. És mi történik ezután? Eltelik egy fél év, és ugyanaz. Beégetem magam előtte, ő pedig mosolyog egy hatalmasat, és engem megint kiskanállal kell összeszedni. Az pedig a sors (?) furcsa humorának tudható be, hogy soha nem vagyunk egyszerre egyedül, és soha nem találkozunk olyankor, amikor alkalmas az idő. Valószínűleg soha nem is lesz az. Valószínűleg nem én leszek az a lány, aki elmondhatja magáról, hogy tíz éve nem múlt el benne az érzés egy bizonyos személy iránt, és a másik rájött arra, hogy ő is ugyanúgy érez, majd boldogan éltek, amíg meg nem... Nem, nekem ez nem igazán szokott összejönni, hiszen nem hívnak Fruzsinak. De most már értem a helyzetet, és akár még szép is lehetne a történet, ha nem lenne egy IQ light lelketlen ruhafogas. (Elkanyarodtam a sztoritól, bocsássa meg nekem a világ.)

Nyilván a legfontosabb, hogy saját magamnak beismertem végre azt, hogy ezzel a szituval még mindig nagy gáz van, aztán lehet megint menni tovább az élettel. Egy év múlva pedig újra találkozunk, ő pedig újra megdobogtatja majd a szívemet, ahogyan azt - akkor már - tíz éve teszi.

...and we can learn to love again...

Nem tudom, hogy napszúrás, vagy megvilágosodtam megint, de itt az ötven fokban fetrengve arra jutottam, hogy elég egyértelmű oka van annak, hogy nem működnek a párkapcsolataim. Igen, megint ez a téma, aki akciót vagy thrillert várt, az most kérem ne olvassa tovább. Vagy majd ha elmesélem a tegnapi álmomat. Szóval ja, kemény, máris mondom, csak felforrt közben az agyvizem. Ha nem mondtam volna még, meleg van.

Biztos időről időre mindenkin elhatalmasodik valamennyire a senkinemszeret-érzés. Gondolom ez teljesen normális, általában túllendülünk rajta hamar, van valami, ami kizökkent, vagy egyszerűen csak összekapjuk magunkat és elfelejtjük ezeket a gondolatokat. Ez velem sincs másképp, vannak bizony hullámvölgyek, amiken túlteszem magam, és mehet minden tovább. De van valami ennél mélyebb, régebbi sérelem is bennem, amivel a hosszú hosszú évek alatt megtanultam együttélni. Néha elszomorít, de mivel még mindig annyira kemény vagyok, hogy azt el sem hiszem, igyekszem elterelni a gondolataimat és jól érezni magam. 

A dolog pedig - mindenféle pesszimizmust félretéve, szigorúan realista módon szemlélve a helyzetet - az, hogy minden emberi kapcsolatomra jó alaposan visszagondolva, újra és újra úgy gondolom, hogy senkinek nem vagyok igazán fontos. Nem kell megijedni, sem depressziós nem vagyok, se nem úgy értem, ahogyan az hangzik. Inkább arra akarok kilyukadni, hogy úgy érzem, hogy senkinek nem vagyok a mindene. (Persze az sem biztos, hogy egyáltalán szeretnék az lenni, de attól még fura.) Kivétel nélkül, akármelyik kapcsolatomba nézek jó mélyen bele - mondom, realistán csakis -, nem tudom azt mondani, hogy igen, neki én vagyok a legfontosabb. Mindenkinek van legalább egy olyan ember az életében, aki bőven előttem van a képzeletbeli listán. Aztán az ilyen gondolataim után kicsit felpofozom magam mentálisan, hogy de, igenis volt néhány olyan ember, akit én "pattintottam" le (gyűlölöm ezt a szót), annak ellenére, hogy ők tűzbe tették volna értem a kezüket. Volt már olyan, aki mindennél jobban szeretett, és én nem becsültem meg. Sőt, szinte szégyellem magam azért, hogy még most is úgy gondolok vissza rájuk, hogy az égvilágon semmit nem mozgatnak meg bennem, csak egy "jaj ne" szalag fut non-stop az agyamban, ha róluk van szó. Ez nagyon erős érzés és meg is ijeszt, nem értem, hogy tudok ennyire tiltakozni valami ellen, ami elvileg jó nekem, még így évek múltán is.

Természetesen nem ez a nagy megvilágosodásom, hanem ennek az oka. Soha nem értettem, miért van ez, miért nem tudom elviselni, ha nem szeretek valakit, és miért idegesít, ha ő engem igen. Nem kellett sok teszt-gondolatot futtatnia az agyamnak, hogy azt hozzam ki az egészből, hogy azért nem tudom elviselni, ha szeretve vagyok, mert még nem szerettek. Legszívesebben az egész bejegyzés elé raknék egy nagy kerekítőjelet, mert nagy labdákkal dobálózok jó magasra, nem kis következménnyel, de mégis úgy érzem, hogy ez most tényleg az, amit ki kell adnom. Hozzászoktam ahhoz, hogy nem vagyok "az egyetlen", nem én vagyok az az ember, akiért mindent megtennének, és nem kapok kiemelt figyelmet. Nem, még mindig nem csak párkapcsolatokról beszélek. Mindezek után jön valaki, aki úgy gondolja, hogy akár lehetnék én is a kis mindene (ezt is kerekíteném, általában attól még nem feltétlenül én leszek), érzem, hogy szeret, és megijedek. Nem tudom kezelni a helyzetet, fogalmam sincs, hogy hogy kell. Idiótán viselkedem, gonosz vagyok, nem szentelek neki különösebb figyelmet, a vége pedig kivétel nélkül az, hogy úgy megbántom, ahogy még senki. Felemelő érzés.

Talán jobb volt az az érzés, hogy nem szeretnek az engem körülvevő emberek, mint az, hogy képtelen vagyok azt viszonozni, ha mégis előfordul. Persze a sokféle kapcsolat miatt ez mindig egy kicsit más; más egy barátságban, más egy rokoni kapcsolatban és más a szerelemben. De a végkimenetele mindig ugyanaz, a konklúzió pedig végtelenül egyszerű: ne szeress, hogy szerethesselek.

It's been a while...

Mert hogy nem volt netem. Mert szőke vagyok, és ha mondanak nekem valamit, azt én értelmezem valahogy, nem kérdezek vissza, csak felállítok egy teóriát és elhiszem, hogy az úgy van. A lényeg, hogy meg lehet osztani a netet a telefonomról, csak fél év alatt egyszer sem sikerült megnéznem a beállításokban. Így most már teljes Vivien Első Babaháza.

Szóval történés az van bőven, wonder what, huligánné lettem. Micsoda meglepő fordulat. Persze megy az agyalás ezerrel, mint ahogy mindig is szokott, nem mondom, hogy teljesen tisztában vagyok saját magammal, de azt hiszem ez sem okoz meglepetést senkinek. Épp a napokban kezdtem el agyalni azon, amit drága kedvenc szirupos filmemben hallottam, hogy "néha meg kell tanulnod szeretni azt, ami jó neked". Ezen vagyok. Ő jó nekem. Nagyon is. Arról pedig, hogy tönkre vagyok vágva, nem ő tehet. Jelenleg nem tudok mást, csak hogy nagyon jó így, ahogy van, majd ha nem lesz az, akkor ráérek aggódni, amikor tényleg itt az ideje.

Talán könnyebb így. Ki tudja, talán épp ez a titka egy működő kapcsolatnak. Hogy nem borul el az ember agya feleslegesen. Tisztán látok, józanul döntök és élvezem az együtt töltött időt. Kell ennél több? Kellett. De ez már nem az az időszak, amikor meg kell őrülni. Kedves kolleginám mondta egy közös sörözés alkalmával a következőt: "Vivi, ez már nem a középiskola. Itt már nem arról van szó, hogy szerelmesnek kell lenni, hanem hogy mennyire tudtok kooperálni." A válaszom csak annyi volt, hogy tudunk. De aztán belegondoltam egy kicsit, hogy tulajdonképpen mi is az, hogy "szerelmesnek lenni"... Az, hogy az ember olyan tulajdonságokkal ruházza fel a másikat, amelyekkel az nem rendelkezik? Az, hogy minden egyes percet vele akarsz tölteni és szenvedsz nélküle? Az, hogy nem tudsz tisztán gondolkodni és minden egyes cselekedetedet ő irányítja? Hogy megadod neki az esélyt arra, hogy megbántson és összetörje a szívedet? Ha ez, akkor én nem kérek belőle. Sokkal több értelmét látom annak, amiben most vagyok. Nem kell megrökönyödni, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem szeretjük egymást. Dehogynem. Csak az egész valahogy olyan felnőtt dolog. Nincsenek meg azok a gyerekes dolgok, amik az eddigi kapcsolataimban megvoltak, hála a jó égnek mindkettőnknek megvan a maga kis vacka, eltartjuk magunkat, dolgozunk, tudjuk, hol a helyünk a világban és hogy mit is akarunk egymástól. (Or at least I think I do :) ) Igen, nálam az utóbbival akadnak problémák, de összességében, szerintem teljesen érthető, hogy mire akarok kilyukadni. Elég volt a gyerekekből. Kb. néha még én érzem magam annak mellette, az milyen már... :)

Ennyit a toprongyos szerelmi életemről, egyébként sem beszélek róla valami sokat, ami nálam szintén meglepő. Tiszta kinder surprise vagyok az utóbbi időben. :)

Egyéb téren mondjuk, hogy oké a helyzet. Elnézést, a napokban nem vagyok túl lelkes, a negyedik éjszakás műszakot kezdem ma este, egy icipicit fáradt vagyok. De holnap végre megyek nyaralni pár napra, most igazán rám fér. Szóval tényleg nincs okom panaszra.

Történt még egy - bár csak számomra, de mégis - nagy dolog; elkezdtem almásodni. Emlékszem, amikor a kedves most recent exemnek azt mondtam, hogy annyit szeretnék majd keresni, hogy előbb-utóbb mindenemet le szeretném cserélni almásra. Nem kellett sok hozzá, hogy képen röhögjön - nekem meg, hogy képen töröljem -, de szoldian csak annyit kaptam, hogy ezek a termékek drágák. Ezúton szeretném elővenni a "suck it" fejemet, és csak annyit mondani, hogy az ilyen embereknek fogalmuk sincs róla, hogy mennyire jó érzés az, amikor úgy veszel meg valamit, amit nem is gondoltál volna, hogy nemhogy a közeljövőben, de valaha is meg tudsz vásárolni, hogy megdolgoztál érte. És csak még annyit mindenki másnak is, aki továbbra sem hisz bennem: just watch me.

Vivi voltam, törlesztettem. Duplán. :*

Got bubble wrap around my heart, waiting for my life to start..

Egyelőre zavaróan egyértelmű a helyzet. Szeretve vagyok és én ettől berezeltem. Nem más ez, mint a szokásos egy hónapos parám, ami mindig, minden alkalommal eljön, kivétel  nélkül, függetlenül attól, hogy utána mennyire leszek szerelmes. Szépen megvárjuk, hogy elmúljon, addig pedig nem döntünk semmiben sem, nehogy később jobban fájjon.

Elég nehéz úgy lelkesedni valakiért, hogy pontosan tudod, hogy mennyire nagyon kellesz neki, és úgy érzed, hogy szinte kötelező minél hamarabb beleszeretned. Ez nem így működik. A kötelező dolgoktól pedig még mindig feláll a hátamon a nem létező szőr. Nem könnyű ez így, főleg az én állapotomban, bár az ikrem szerint le kéne állnom azzal, hogy érzelmi nyomoréknak hívom magam, mert nem lesz jó vége. Nem mondtam én egy szóval sem, hogy jó vége lesz, csak azt, hogy vége lesz. Mint mindig, mindennek.

Lehet akármennyire jó ember a másik és még izgalmas is, meg hordozhat a tenyerén, ha nem vagy felkészülve arra, hogy beleszeress valakibe, akkor nem vagy. De mondom, remélem, hogy ez csak a szokásos megőrülésem, és pár napon belül újra izgatott leszek, és annyira akarom  majd ezt az egészet, mint ő. Főleg, hogy ennek szokatlanul csúnya vége lenne, ha mégsem így történne.

Mindenesetre próbálom pozitívan szemlélni a helyzetet, bízni abban, hogy újra szerelmes leszek, még akkor is, ha minden porcikám tiltakozik ellene (neeem, nem dugult be a fülem rögtön, ahogy kimondta az sz betűs szót, dehogyis...), és hinni, hogy nem kell minden kapcsolatnak undorítóan végződnie. Leírva gyönyörű, a kivitelezésbe még belebukhatok.

"Tudod, ez olyan mint egy kismacska. Ha agyonütöd, mikor megszületik, akkor sosem nő meg."

Mit nekem a "bátraké a szerencse" típusú klisémaszlag. Az én barátaim máshogy bátorítanak. De vajon jól teszik? Vajon tényleg itt az ideje újra belevágni valamibe úgy, hogy megint azt érzem, hogy még várnom kéne? Essek ugyanabba a csapdába újra és újra?

Az a legnagyobb problémám, hogy nem tudok nemet mondani. Ami még szánalmasabb, hogy saját magamnak sem. Pedig semmiből nem állna. Szóval a helyzet a következő:

Mikor beköltöztem az Első Babaházamba, az első két este nálam aludt. Ott változott valami. "Szerencsére" nemcsak egyikőnkben, valahogy elkezdtünk máshogy viszonyulni a másikhoz. Látom rajta, hogy akarja, és - nagyobb lelkesedés más okból történő hiányában - nekem sincs ellenemre a dolog. De hogy sülhetne ki belőle bármi jó, amikor én már most azt várom, hogy na, melyikőnk bántja meg a másikat?... Ahhoz viszont egyikőnk sem tűnik elég erősnek, hogy meghagyjuk ezt annyinak, amennyinek indult. Igen, jöhet a volna, volna, volna, de igazából már mindegy. Pár napon belül úgyis eldől minden, abban pedig már most biztos vagyok, hogy a lehető legrosszabb döntést fogom hozni. Hoznám, de ezúttal nem fogom. Hagyom, hogy alakuljon minden, ha már megint nem sikerült tartani a fuckbuddy-státuszt. Működik ez egyáltalán valaha?

Vagy mindig olyanokat fogok ki, akikkel tényleg érdemes komolyabban belemenni a dolgokba? Mondjuk eddig nem sok jó származott egyikből sem. Na de majd most. Majd most minden máshogy lesz. Főleg, ha sikerül eldöntenem, hogy egyáltalán akarom-e. Jól indul...

I told you sad stories about my childhood, I don't know why I trusted you, but I knew that I could

Pengeélen táncol minden "barátság extrákkal" típusú kapcsolat, teljesen mindegy, hogy mik a körülmények. Előbb-utóbb az egyik fél úgyis elkezd érezni valamit a másik iránt, csak idő kérdése az egész. Az meg mindig egy külön izgalmakkal teli játék, hogy vajon ki lesz az, aki majd többet akar.

A kezdeti csak-szex-és-más-semmi dologból szépen lassan egy-két közös sörözés, kajálás, egy-két nagyobb és komolyabb beszélgetés lesz, előbukkannak újabb és újabb vallomás-féleségek, ránéztek egymásra és már tudjátok, hogy mi is a gyerek fekvése, pontosan tudjátok mindketten, hogy szerettek időt együtt tölteni, és hogy az egoverseny ellenére egyikőtöknek sincs szüksége másra, hiába is bizonygatjátok az ellenkezőjét unos-untalan. Egyszerűen csak azt érzitek, és mindketten azt érzitek, hogy jó, hogy van a másik.

Viszont ennél nem több. És hiába traktálnak a barátok, hogy de, a másik már tuti szerelmes, te valahogy mégsem úgy látod, és magadon sem veszel észre hasonlót. Bár még azt is hülyeség lenne mondani, hogy nem szeretitek egymást valamilyen szinten, de ez közel sem szerelem. Nem is biztos, hogy valaha is az lesz belőle. Pár hét alatt azért ez el szokott dőlni. Lehet azonban, hogy nem is baj. Lehet, hogy mégis ez a tökéletes "kapcsolat", ami férfi és nő között lehet - úgy érzem, ezen a ponton fontos kihangsúlyoznom, hogy férfi és nő között, ugyanis nem árt egy bizonyos agyi érettség és IQ szint ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolatot fenn tudjon tartani két ember -, amiről én személy szerint azt mondom, hogy nem volt még ilyen őszinte soha. Ebben a "kapcsolatban" - jó lenne, ha létezne rá megfelelőbb szó, de hát kénytelen vagyok ezt használni - egy percig nem kell megjátszanom, hogy más vagyok, mint aki, pontosan tudjuk, hogy mit akar a másik, és azt meg is adjuk egymásnak, nincs szükség hazugságokra, mert szabadok vagyunk, de ugyanakkor megvan az a kellő tisztelet egymás iránt, ami nélkül szintén nem működne a dolog.

Persze nem vagyok hülye, tudom, hogy ez az állapot nem tartható sokáig. Ha a barátaimnak lesz igaza, akkor nála fog borulni a bili, vagy velem történik valami pálfordulás-féle, és mégis rájövök, hogy vannak érzelmeim (esély erre 0.00001%, pedig esküszöm lassan már örülnék, ha éreznék valamit - akármit), és amiatt bukik a dolog. Egyelőre azonban jobbat nem tudok annál, mint hogy kiélvezem a helyzetet, és összeteszem a két kezem, hogy még jó fej is a kis játszótársam, akivel tényleg egy élmény minden perc.

How to be a heartbreaker

Rules:

#1 You gotta have fun and when you're done, you gotta be the first to run.

#2 Just don't get attached to somebody you could lose.

#3 Wear you heart on your cheek, but never on your sleeve, unless you wanna taste defeat.

#4 Gotta be looking pure. Kiss him goodbye at the door and leave him wanting more-more.

I get up from the floor, like a thousand times before

Minden tökéletes? Ugyan ne viccelj már. Vegyük szépen sorba: munka - pipa; suli - pipa; társasági élet - pipa; pasi - pipa; lakás - pipa. Akkor miről beszélek? Máris elmagyarázom.

Egész eddigi életemben úgy éreztem, hogy valahogy minden jó dologban van valami fura rossz is, sosem történt még úgy minden, ahogy elterveztem. Mindig is a tökéletességre vágytam, olyan görcsösen akartam, hogy észre se vettem, hogy mennyire szórakoztató is lehet a tökéletlenség. Nekem senki nem szólt kiskoromban, hogy majd nem úgy lesznek a dolgok, ahogyan azokat én szeretném, és hogy ne álmodozzak feleslegesen. Bár meg kell hagyni, hogy azzal sem áltatott soha senki, hogy kövessem az álmaimat és mindent elérhetek & egyéb bullshit. Most is csak azon mosolygok, hogy igen, nem véletlenül választottam a bittersweet szót önmagam mellé társul...

Nézzük csak:

1. Sweet: mindig is ennyi pénzt akartam keresni, úgy voltam vele, hogy ez az összeg az, amiből egy ember már kényelmesen megél. Bitter: nem feltétlenül erről az állásról álmodtam. Durva, hogy tényleg ezt csinálom, de végülis nagy céghez akartam kerülni az elmúlt időszakban, done. Konklúzió: rohadtul élvezem. Szinte még magamnak is félek bevallani, hogy mennyire király ez a munka. A részletektől megkímélnék mindenkit.

2. Sweet: nemsoká meglesz a diplomám. Önmagáért beszél. Bitter: Lehet, hogy egy nyomorék beadandón csúszok el, mert egyszerűen nincs időm megírni a munka miatt. Konklúzió: lehet, hogy lesz ebből még egy félév. És?

3. Sweet: család, barátok, konzervkiskutyák tekintetében minden rendben. Elvagyunk, bulizgatunk, csak a szokásos. Bitter: mégsem voltam már jóideje igazi atom buliban. Konklúzió: mégis minden percét kiélvezem mindennek, ami az utamba kerül, bulik voltak, vannak, lesznek.

4. Sweet: kiszúrtam, akartam, megszereztem. Bitter: nincsenek érzelmek. Attól függetlenül, hogy ebben is állapodtunk meg, ha akarnék sem tudnék érezni semmit. Konklúzió: de nem akarok. Ennél több nem kell, elvagyok köszönöm, a Szabadságszobrot pedig ideje lecserélni egy engem ábrázolóra.

5. Sweet: lakás van, olcsó, várnak rám. Csak rá kell bólintanom és már költözhetek is. Bitter: borzalmas környéken van. Oké, hogy egy olcsó, gyönyörű lakásban lakhatok, de ez senkit nem fog érdekelni, ha majd ott vérzek el, amikor megkéselnek. Konklúzió: mégsem tartok tőle. Még így is alig várom, hogy költözzek. Kurvakemény vagyok (még mindig) - meg elég hülye is, ha tényleg oda költözök.

Szóval ez van most. Visszaemlékezve októberre, amikor hihetetlenül boldog voltam életem tökéletessége miatt, csak arra tudok gondolni, hogy mégis mi a fenét értem el vele? Semmi közöm nem volt hozzá, hogy az úgy alakult. Volt egy munkám, amit tesóm szerzett, volt egy pasim, akit társkeresőről szakajtottam, szenvedtem a sulival, és kb. mindent a kapcsolatom határozott meg. Nem volt olyan területe az életemnek, amire ne lett volna hatással - hangsúlyoznám, hogy pozitív hatással, valahogy mindent megszépített -, de ez az egész így utólag annyira megcsináltnak tűnik. Persze nem bánok én semmit, csak nem értem, hogy hogy gondoltam, hogy jó vége lehet bárminek is, ami mesterségesen lett létrehozva, mások által, úgy, hogy nekem a kisujjamat nem kellett megmozdítani. Mindent, amim most van, én értem el, saját erőből, nulla segítséggel. Talán ezért is érzem úgy, hogy minden tökéletlenségével együttvéve a jelenlegi életem az, amire tizenéves korom óta vártam, hogy elkezdődjön. Ki kell mondjam, mert úgy érzem, hogy most végre valamit tényleg letettem az asztalra: büszke vagyok magamra.
Én, egyedül.

Fall in love with yourself - because one day you're gonna be the only one you've got

Úgy döntöttem egy bejegyzést sem érdemel meg a téma, úgyhogy maradjunk csak az előző után annyiban, hogy igazam volt. Ennyit bőven elég tudni, nekem meg odafigyelni a megérzéseimre a jövőben is.

Egyébkén még mindig ugyanaz a szitu, nesze-semmi-fogd-meg-jól minden egyes nap, aztán ha azt hiszem, hogy épp történik valami, akkor kiderül, hogy mégsem. Le kéne állnom az LSD-vel. De különben minden egyes felfújt lufi kidurranását egyre jobban viselem. Lassan napi rutin lesz felállni és megrázni magam, majd menni tovább. Még mindig nem cserélnék senkivel, semmi pénzért. Még ilyen nyomin is szeretem a kis tyúkszaros életemet.

Nemsoká költözök, bár még nem bólintottam, de szerintem hét elején sort kerítek rá. Szóval minden úgy alakul, ahogyan azt szerettem volna még kb. egy éve, no reason to worry. Az egyszobás lakás pedig pont egy főnek optimális. Sajnálom, de nálam nincs hely. Nem, még egy éjszakára sem.

Na már nem csak most... hát amíg gyöttem, mennyire igazam volt, kérem!

- bővebben az éjszakás műszakok lejárta után, ha megengedik -

Independent is the new word for lonely

Ó mióta készülök már megírni ezt a bejegyzést... Még zsenge monogám koromban ötlött az agyamba a cím, ami már azért is nevetséges, mert elvileg akkor még tartott a sohanemvoltmégilyenjó-időszak. Lehet, hogy az egészet tényleg csak képzeltem, vagy kómában voltam fél évig, aztán mindenféle hülyeséget összeálmodtam.

Ugyanis alig emlékszem valamire. Ma ránéztem, rájuk néztem, és valahogy úgy éreztem, helyreállt a világ rendje. Ez a lány való hozzá. Minden téren. Mielőtt itt mindenféle félreértések történnének, nem vagyok ennyire jófej, nem feltétlenül pozitív értelemben értem ezt. Inkább olyan is-is. Próbáltam felidézni, hogy milyen volt vele, de nem jutott eszembe sok minden. Ahogy azonban az egész kapcsolatra, valamint az eddigiekre összességében visszagondoltam, úgy éreztem, hogy valami megváltozott. Én, aki mindig is kapcsolatot akart, valakit, akit szerethet, most csak egy hatalmas tehernek érzem az egészet. Belegondoltam, hogy milyen lenne, ha most itt lenne velem valaki. Épp várom az esti műszakot, fetrengek, és próbálok nem a kötelességeimre koncentrálni, hogy kevésbé fájjon a fejem. Hogy nekem még itt ugráljon valaki, vagy csak beszéljen hozzám? Kösz, nem. Nem tudom elképzelni azt, hogy a közeljövőben valami ilyesmire vágynék majd. Főleg úgy, hogy lassan minden, amit elterveztem megvalósul (3 kopp). Van egy szuper munkám, amit imádok, ha elköhhintek egy igent, akkor megvan a kis lakás is, amit annyira szerettem volna, valamint rengeteg új embert ismertem meg, olyanokat is, akiket tudom, hogy ha lenne valakim, direkt elkerültem volna. Hol a hiba?

Nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy melyik darab nincs a helyén. Az biztos, hogy egyedül nehezebb. Nagy biztonságot ad az, ha van mellettünk valaki. És ha nincs, akkor kétszer olyan erősnek kell lennünk, hogy elviseljük a mindennapok elkerülhetetlen mocskát. Hat év alatt pedig az embernek van ideje megkeményedni. Tényleg nem kívánom senkinek azokat a dolgokat, amiket a párkapcsolataimban és miatt átéltem, de talán ma már azt tudom mondani, hogy ha azok nem lettek volna, akkor én is sokkal gyengébb lennék. Így talán megvan az esélye annak, hogy a következő már ne végződjön ilyen bitang pusztulatosan fostosul. Néha kegyetlennek tűnik egy-egy megnyilvánulásom, szinte látom az arcokon, hogy legszívesebben megkérdeznék, hogy "úristen, neked mi bajod?!". Szóval az egyetlen hátulütője ennek a félig-meddig-kényszer-de-mégsem-egyedüllétnek az, hogy a bittersweetből kezd eltűnni a sweet, ezt pedig nem akarom. Szeretnék megmaradni olyannak, amilyen voltam, szeretnék hinni a szerelemben, és szeretném, ha őszintén tudnék mosolyogni, ha valaki arról mesél, milyen boldog a párjával. Mondjuk lehet, hogy én is elvárnék legalább egy fele olyan őszintének látszódó kamumosolyt, mint az enyém, amikor arról beszélek, hogy boldog vagyok egyedül. Nem vagyok elég hiteles...

Love happens all the time to people who are kind and heroes who are blind

Nincs az a szar, amiből két hónap alatt ne lehetne kievickélni. Jobb lesz. Megígérem. Itt vagyok. <3

Such fragile, broken things

Emlékszel, amikor kiskorodban nézegetted, hogy milyen szépek a jégcsapok? Rögtön le kellett törnöd egyet, hogy a kezedben tarthasd. Aztán az elkezdett olvadni, de te nem vártad meg, amíg elfogy, mert lefagyott tőle a kezed. Inkább földhöz vágtad, és nézted, ahogy repülnek szanaszét a darabok. Tetszett, ahogy elpusztítod. Na én pontosan ugyanezt csinálom a kapcsolataimmal.

-- Szóval a fentieket mondtam szó szerint álmomban, szakítás közben. Fascinating. --

So I cry just a little then I'll dry my eyes, 'cause I'm not a little girl, no more.

Bár akár az is lehetnék, amennyit nyavalygok folyton.

Szóval ezt is túléltük, havonta egyszer minden nő megőrül egy kicsit. Én nagyon. De nincs semmi gáz, csak néha rosszabbnak látom a helyzetet, mint amilyen. De a lényeg most nem is ez.

Elkezdtem ám dolgozni, és meg kell mondjam, hogy tegnaptól azon kevés emberek csoportjába tartozom Magyarországon, akik szeretik a munkájukat. Mit szeretik?! Szerelmes vagyok az új munkahelyembe.

-Hi, I'm Vivien, and I'm a workaholic.

-Hi, Vivien!

Egyelőre többet nem tudok és nem is akarok mondani róla, mert aláírtam a titoktartásit (nem, nem azért :D ), úgyhogy legyen most elég ennyi. Egyéb téren nincs változás. Kezdem úgy érezni, hogy amikor van, az is csupán baleset, mert valaki egy pillanatig nem figyelt oda, és addig nekem is csepegett valami kis szánalom-bájital, amitől öt percre elhihettem, hogy akár csak annyira is, de érdeklek valakit. Nem, nem igazán. :D Segáz, legalább mehetek holnap is dolgozni! Micsoda kalandok! Csak belefért ebbe is egy kis hiszti.

Alacsonyan szállnak a fürjek...

...eső lesz. :D

...szívesen széjjelszakadnék...

Mi a fene van velem?

Azt nem hiszem el, hogy akármit csinálok, mindig nekem szar. Komolyan mondom, ezután csak dolgozni fogok kimozdulni itthonról. Nem értek én semmit, fogalmam sincs, hogy hogy működik a világ. Saját magamat sem ismerem. Lövésem sincs arról, hogy mi a jó nekem, mit tegyek ahhoz, hogy jól érezzem magam. Csak azt hiszem, hogy éppen jól szórakozom, aztán kiderül, hogy nem is arra vágytam, amit megtettem. Valaki leültetne és elmagyarázná, hogy éppen mi történik? Mert nekem megállt a tudományom, csak itt vegetálok egy helyben, mozdulatlanul. Én, a komoly felnőtt. Egy vicc az életem.

And I hate to see your heart break, I hate to see your eyes get darker as they close, but I've been there before...

Különös, hogy az élet hogy össze tudja hozni a hasonló sorsú embereket. Talán nem is tudjuk addig, amíg a másik színt nem vall, mi pedig rácsodálkozhatunk, hogy "hát te is?!'. Nem, ezek a sebek nem láthatóak. Ügyesen titkoljuk, egy idő után egyre könnyebb mosolyogni, ha fáj. Nem értjük, hogy miért történnek ezek a dolgok velünk, de nem vagyunk egyedül a bánattal. Soha nem vagyunk egyedül.

Sajátos módon fonódhat össze két poklot megjárt ember, ha épp összefújja őket a tavasz végi szél (nem, nem tudok leakadni az időjárásról). Két szanaszéjjel tört szív, két doboz sör, hajnalhárom és félhomály. Félreérthetetlen kombináció, ezért is érdekes, ha a vége másképp sül el. Illetve pontosítanék, nem sül el sehogy. Vannak az embernek olyan időszakai, amikor lelkizni kell, de bizonyos szituációkban azért elég abszurd. Nekem pedig erre nincsen most kapacitásom. Egyszerűen csak sajnálok mindenkit, aki egy kicsit is hasonló cipőben jár, mint én, mert én tudom. Ó, én tudom csak igazán. Talán ezért könnyebb nekem. Én már nem várok semmit, viszont Isten irgalmazz, ha egy törött szív még remélni tud! Addig hiába oltja le a villanyt, és teljesíti szorgalmasan a pirkadati küldetését, odabent nem lesz jobb. Meg kell tanulni kikapcsolni a fájdalmat is. Amíg fáj, addig nem tud az ember önfeledten szórakozni. Ezt meg úgyis csak évek alatt tanuljuk meg mind.

Összességében az egész kacifántos történet tanulságaként csupán arra a végtelenül egyszerű konklúzióra jutottam, hogy két törött szív nem fér meg egy szobában.

One step, two steps, counting tiles on the floor, three steps, four steps, guess this means that I'm a whore

Írtam, kitöröltem. Jobb így. :))

*

Azért néhány gyöngyszemet muszáj megmentenem az utókor számára:

• "Szarba léptél ma reggel?" (Anya)
• A szomszéd koktélja mindig zöldebb.
• Nápolyit kérsz az útra?
• V: (vadul rágó után kutat a táskájában)
  F: -Mit keresel?
  V: -Megoldást.
• "Valamilyen formában legyen már péntek."

Baby if I'm half the man I say I am, if I'm a woman with no fear just like I claim I am...

Alakulez.... :)

Fogalmam sincs, hogy tudok így kitartani, de a napokban a saját példaképem lettem. Tök jó érzés. Annyi szemetet fújt elém a tavaszi szél, hogy akár idegösszeomlást is áraszthatna, de nem... én kitartok. Úgy, ahogy még soha. Mosolyogva, energiaitallal.

A szerencse még mindig elkerül, hiába nézett ki úgy, hogy dob pár morzsát... De nem számít. Mindig lett valahogy, most is lesz. Ha mégsem kapom meg a munkát, akkor majd találok másikat. A lényeg, hogy addig fenntartom a jókedvet, némi segítséggel... :) A fene gondolta volna! Vivinek lenni jó, Vivi barátainak lenni pedig fárasztó.

Már ezért megérte... :'D

V: -Bagolyirtás fürjjel. Aztán madarat lehet velem fogatni.
A: (az ablakra mutat) -Én most arra távozom.
V: -Ó, galambom, ne repülj el!

 

Gotta love Hayley :)

Egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni eme kis interlude zsenialitását. Az a szöveg, az a hang, meg az egész úgy, ahogy van... az pedig nem kifejezés, hogy aktuális. Egyébként az egész album miatt nem győzök hálálkodni a skacoknak, jó az, amikor kimondják helyetted a dolgokat. Köszi, Hayley, boys.. ^^

The wasted years, the wasted youth, the pretty lies, the ugly truth

Az a legnagyobb probléma a társadalommal, hogy minden a feje tetejére állt. Fordítva éljük az életünket, és észre sem vesszük. Nem győzünk panaszkodni mindenről, amit egyébként mi rontunk el. A változás csak akkor jöhet el minden ember életében, ha ráébred arra, hogy csakis ő kezdeményezheti.

Lehet, hogy már késő, de legalább nem húsz év múlva ébredtem rá. Bár szerintem még akkor sem lenne túl késő ahhoz, hogy elkezdjem megvalósítani azt, amit megálmodtam. Ha meg igen, akkor lehet annak örülni, hogy legalább rájöttem, mindig mondom, hogy a felismerés az első lépés.

Szóval amit már tudok egy ideje, csak szokás szerint nem figyeltem oda saját magamra, az az, hogy mindent tizenévesen rontunk el. Rögtön felnőttek akarunk lenni, hogy komolyan vegyenek, meg párkapcsolatot is, mert az határoz meg minket. Aztán benne rekedünk ebben az egészben. Sokaknak az első komoly kapcsolatuk után nincs is olyan időszakuk, amikor egyedül vannak egy kicsit. Túl korán kezdjük el ezt az egészet, és ahelyett, hogy ismerkednénk az élettel, rögtön belecsapunk a sűrűjébe, akkor, amikor még fogalmunk sincs róla, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Én még mindig azt mondhatom, hogy a többiekhez képest kb. későn is kezdtem bele, de még így is ráértem volna bőven. Nem sokkal a 18. szülinapom előtt kerültem bele egy kapcsolatba, ami 4 évig tartott, számolj utána. Azóta pedig a legtöbb idő, amit egyedül töltöttem 3 hónap volt. Az meg nem sok. Pedig kell az egyedül. Ahhoz kell, hogy észrevegyük, már nem ugyanazok vagyunk, mint a kapcsolat(ok) előtt. Az emberek többsége fél egyedül lenni, mert akkor rájön, hogy ki is ő valójában. Ez pedig nem minden esetben pozitív felismerés. Az az ember, aki képtelen egyedül boldogulni, párkapcsolatban sem fog. Nem szabad csak azért belemenni valamibe, hogy ne legyünk egyedül.

Ahelyett, hogy tizenévesen a sulival, barátokkal, ártatlan kis flörtökkel és legfőképp saját magunkkal foglalkoznánk, rögtön komoly, több évig tartó kapcsolatot akarunk, aztán huszon-, netán harmincévesen jön el az az időszak, amikor egyszer csak hosszabb időre egyedül maradunk. Mindenkinél elérkezik ez az időszak, általában a sokadik borzalmas kapcsolat és nagy csalódás után. Pedig ha ezt megfordítanánk, talán hamarabb rájönnénk arra, mi is az, amit egy kapcsolatban, egy másik emberben keresünk, mit várunk tőle és mi milyenek is vagyunk valójában. Aztán lehet, hogy már az első kapcsolat is az lenne, amelyiket megéri megtartani. Szóval így talán több esélyünk lenne arra, hogy épkézláb kapcsolatokat építsünk fel, ahelyett, hogy egymás után, sorban selejtezzük le őket, mert rejtélyes módon, valamiért egyik sem akar működni. Hm. 

King for a day, fool for a lifetime

A legnagyobb idióta vagyok a világon. Minden téren. Mert a kötelességeim teljesítése helyett atomdurván megünnepelni mások felhőtlen boldogságát tök logikus, meg elfogadható. Arra jutottam, hogy mától lehetne július. Azzal kiegyeznék.

Vivi voltam, most megyek és belehalok a tusolóba. Éljen az ifjú pár!

Easy - in a different way

Lassan két hónapja vagyok egyedül. Ez az időszak hol ilyen, hol olyan volt, de egy biztos: távolodik az a hülye március 15., én pedig kezdem összeszedni magam.

Nyitogatom lassan a szemeimet, tompul a semmi, csakis arra koncentrálok, ami jó nekem, még akkor is, ha néhány döntésem elég gyerekesnek hatott mostanában. Tudom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy jobban legyek, és minden nap azon vagyok, hogy így legyen. Eddig szerintem elég jól megy.

Sőt... ma megállapítottam azt is, hogy egyedül sokkal könnyebb. Ez már megint ijesztő, mert nem gondoltam, hogy így fogok érezni, vagy legalábbis azt nem, hogy ilyen hamar. Sokkal több időm van mindenre, aminek mostanra már őszintén tudok örülni. Nem kell olyan apróságokkal foglalkoznom, hogy pl. milyen fehérneműt vegyek fel - kit érdekel? Lehet, hogy ez így elsőre nevetséges, de én pont az esti öltözködésemnél jöttem rá erre. Kényelmes. És nem tudtam, hogy ez nekem ennyire fontos. Mindig tanul az ember. (Mármint nem a fehérnemű, hanem ez a felállás. Komolyan mondom, ha továbbra is így fogom érezni magam, inkább mégis egyedül halok majd meg, önszántamból.)

Szóval építgetem vissza a kis életemet a darabokból, újakkal megtoldva, és nem is akárhogyan. Ha minden összejön, amit a közeljövőre kitűztem célul, akkor aztán egy szavam nem lehet. 

Szerelem - és egyéb katasztrófák

-Jacks, eszedbe jutott már, hogy az igaz szerelem egy összeesküvés?

-Összeesküvés?

-Igen. Kapitalista összeesküvés és hazugság, melyet a film, a sajtó és a zeneipar terjeszt, és együtt reklámozzák, pedig nem is létezik.

-Nem létezik a szerelem?

-Gondolj csak bele! Hol létezik a dalokon, könyveken és filmeken kívül? Ki mond olyat, hogy "örökké szeretni foglak"?

-Whitney Houston.

-Ő kokainon él. De a lényeg az, hogy mindenki szarul van, mert vagy keresi azt a nem létező valamit, vagy azt hiszi, hogy kevesebbel kell beérnie. 

"Tudod mi lesz 50 év múlva? Ugyanígy itt fogunk ülni ezen az erkélyen."

Mondjuk, ha úgy vesszük nem ugyanolyan találkozás volt, mint az augusztusi. Akkor úgy gondoltam, hogy az megismételhetetlen alkalom volt, és szigorúan véve igazam is volt. Ez most egy kicsit máshogy nézett ki.

Már rég nevettem ennyit. Nem tudom, hogy a két üveg bor miatt, vagy azért, mert a puszta tény, hogy Ő főzött nekem vacsorát már önmagában nevetséges, vagy azért, mert kell ez a minimum fél év két találkozás közt, hogy tudjunk min derülni. De igazából lényegtelen is, hogy miért fájdult meg a hasam a sokadik röhögőgörcs után, ami a legérdekesebb fordulat, az az, hogy mennyire súlytalan volt ez a találkozó. Már nem kellett belemennünk olyan témákba, hogy miért és mikor, csak elsztorizgattunk egymás mellett, miközben fogyott a rizling.

És most nem is tudok, meg nem is akarok annyit írni róla, mint anno. Akkor sikerült végleg lezárnom valamit, amit ideje volt már, és ami ahhoz kellett, hogy újra nyitni tudjak valaki új felé (tök jó volt..). Most pedig rájöttem arra, hogy már nem is lesz gáz. Mindketten éljük az életünket, és az, hogy azt megosztjuk egymással, valami olyan pozitívan fura dolog, amit egyikőnk sem gondolt volna még egy éve. Valahogy az egész konklúziója csupán annyi, hogy nem félünk már egymástól. És az jó.

And the salt in my wounds isn't burning any more than it used to. It's not that I don't feel the pain, it's just I'm not afraid of hurting anymore. And the blood in these veins isn't pumping any less than it ever has, and that's the hope I have, the only thing I know that's keeping me alive.

I'm just a name that fear of the time...

És meg is kellett volna állni a nyáriaknál. Most már biztos, hogy nem vagyok normális. Épeszű ember nem bántja szándékosan saját magát. Miután erőt vettem magamon és elintéztem, hogy ne kelljen látnom olyasmit, ami fájdalmat okoz, vagyok annyira hülye, hogy nem állok meg az októberi bejegyzések előtt. Komolyan mondom, hogy meg is érdemlem. Nehogy még a végén túltegyem magam a dolgon... Hú mi lenne akkor... Esetleg boldog is lehetnék, jajajj!

Don't shake the hands of faith, there's no more time to waste

Visszaolvastam a tavaly nyári bejegyzéseimet, és arra kellett rájönnöm, hogy hatalmas nagy idióta vagyok. Ha mondjuk van annyi eszem, hogy előveszem őket szeptember végén, és kétszer átfutok rajtuk, akkor most nem tartanék itt. Mindent megírtam már jó előre. Ugyanaz a forgatókönyv, csak annyira sötét vagyok, hogy nem hallgatok még saját magamra sem. Pedig szóról szóra leírtam ugyanazt, amit most is leírhatnék. Talán ideje odafigyelnem egy picit, és nem rohanni fejjel a falnak. Újra és újra. Nem akkora baj, hogy nem hiszek. Minden jel arra mutat, hogy így könnyebb lesz. De legalábbis intelligensebb, egy fokkal...

Turn anger into hope

Csak lehetetlennek tűnik. De majd biztos sikerül, ha mindenki, aki bevándorolt, ki is vándorol innen. Párban. Na jó, nem mindenki, az égvilágon semmi bajom a bevándorlókkal, csak egyet szoktam mostanában elküldeni a jó büdös k..... ehe. Izé.

Próbálok felnőttként viselkedni és visszafogni magam, csak elég nehéz, amikor körülöttem mindenki (ismét kiemelném, hogy rohadtul nem mindenki, csak PÁRan) ostoba és gyerekes. Na de most tényleg. Úgy működik a világ, ahogyan én azt látom? Mert akkor nincs itt keresnivalóm, és az exeim helyett inkább magamat lövöm ki a Holdra. Egyszerűen szánalom ez az egész. Nem értem, hogy miért viselkedik úgy mindig mindegyik, aki kirakott, mint a macskát sz*rni, mintha én bántottam volna meg őket. Mit kell bizonyítani? Azt, hogy jó nekik nélkülem? Ezt eddig is tudtuk. Facebookon meg ne szexeljetek, mert az nemmenő.

***

Ingerült bejegyzésemet olvashattátok, mostanra lenyugodtam. Azért, mert indokolatlanul viselkedni jó. Legalábbis többen állítják, én pedig hamarosan kiderítem. Csakis azért, mert szabad országban élünk és a bánat egy nagy óceán.

B: - Miért nem tiltod le?

V: - Mert az gyerekes.

B: - Szerintem meg az ilyen dolgokkal foglalkozni gyerekes, mint pl. a facebook. Tiltsd le és nem kell ezzel foglalkoznod.

V: - Aztán meg az lesz, hogy "jajjj még mindig nincs túl rajtam"...

B: - És az téged miért kell, hogy érdekeljen?

Jaaa, hogy én le is sz*rhatom?? Megteszem.

Kutyául kopott a karma... na ki az, aki hinni akar ma?

V: - De miért kell folyton csalódnom az emberekben? Miért nem lehet mindenki olyan, mint mi?

A: - Mert az unalmas lenne.

V: - Akkor milyen sokan ülnénk kint a lépcsőn vasárnaponként!

A: - Nem, akkor nem ülne senki a lépcsőn vasárnaponként.

Oh, giiiiiiirl...

Maradandó sérülések

A kisebb baj az égett kezem. Az kevésbé fájt. A helye ugyanúgy megmarad, de azzal együtt tudok élni. Bár ez lett volna a legnagyobb fájdalom, amit el kellett szenvednem mostanában. Mosolyogva néztem volna végig a hólyagosodást.

Rájöttem, hogy min lepődtem meg a múltkor. Hogy hol van a fene nagy szenvedés. Nincsen, nem is lesz. Még esténként is képes vagyok simán elaludni, különösebb nehézségek nélkül. A nagy depressziót, sírást, önsajnálatot ez alkalommal felváltotta valami teljesen más. Az üresség. Semmi hitem nincs már az egészben, nem különösebben izgat, hogy mi lesz a jövőben ezen a téren, az egyedülfogokmeghalni gondolata sem aggaszt már. Ezért vagyok képes önfeledten élvezni a barátaimmal töltött időt, ezért nincsen problémám az evéssel, alvással, stb. Ezért hagy hidegen az is, hogy ő nincs. Egy percig nem éreztem úgy, hogy vissza akarom őt kapni. És most esett le, hogy ennek az egésznek semmi köze nincs az idő múlásához. Nem arról van szó, hogy telik az idő és én gyógyulok. Én nem gyógyulok meg. Most nem.

Talán ez nem is akkora baj, így simán belefér az életembe csomó más olyan dolog, ami eddig nem foglalkoztatott különösebben. Most úgy érzem, hogy egy nagy teher került le a vállamról azzal, hogy belül egy részem üres lett. Igen, ijesztő, és valószínűleg egy 23 éves lánynak nem így kellene éreznie magát, de ezt hozták az évek, én pedig a mai napig azt mondom, hogy semmit nem csinálnék másképp. Okkal történt minden így, ha pedig nem jön a happy end, akkor nem jön. Nem én lennék az első macskás nyulas nő.

Nem akarom a nyakába varrni a felelősséget. Mondhatnám, hogy hihetetlen, hogy egy ember mekkora lelki sérülést tud okozni egy másiknak, és hogy az egész az ő hibája, de nem. Arról nem tehet, hogy ő adta meg a kegyelemdöfést. Rosszkor jött, sok sok sok olyan pofon után, amiket talán a mai napig nem hevertem ki teljesen. Erről pedig senki más nem tehet, csak én. Rosszul választok. Ezért többet nem választok egyáltalán.

***

Jó hír, hogy überjófej lettem a pasikkal és meglepően fair. Legalább valaki profitál belőle. Tegnaptól kezdve szólok jó előre, hogy tudja, kivel van dolga, és hogy még idejében leléphessen másik lányt keresni - akármennyire is belém zúgott és nem akar, akar. Bevált, én pedig zűrmentesen és épségben hajthattam álomra a fejem. Kezemen és szívemen sebtapasszal.

Troll motivációs levél

Vicces dolog arról írni, hogy miért te vagy a legjobb, miközben egy nagy, üres nullának érzed magad.

Fura

Nem telt még el annyi idő, hogy jól érezzem magam. Én mégis jól vagyok. Nem tudom, mi történik. Most az egész olyan fura. Nem így szokott lenni. Eszek, alszok (hellyel-közzel), nevetek, dolgozok, egyetemezek, nem öntöm magamba az alkoholt, mint egy félőrült és nem akarok mindenkit legyilkolni magam körül. Mi ez az egész?

Hova tűnt a fájdalom és a szenvedés? Tényleg ennyi lett volna az egész? Vagy olyan szinten feladtam már ezt az egészet, hogy még arra sem vagyok hajlandó, hogy jó alaposan bedepizzek? Mindenesetre felettébb különös, hogy most mennyire van kedvem élni. Arról nem is beszélve, hogy megint valami egyensúlyt érzek az életemben, pedig semmi okom nincs rá. Félreértés ne essék, nem csak a szerelmi életem miatt, hanem már csak a közeljövőben rám váró hatalmas változások rám nehezedő tömény parája miatt sem. És mégis. Hát mi folyik itt?

Könnyen meglehet, hogy csak a gyönyörű tavaszi (nyári?) időjárás az oka mindennek, de őszintén megmondom, nem érdekel, hogy mitől van. Inkább fogom magam és jól kiélvezem. Mert megtehetem és mert van kivel. Az élet szép, az idő kellemes, a perecek potyognak. Így kerek a történet.

'Cause that's what friends are supposed to do, oh yeah

Továbbá szerencsés vagyok azért is, mert az itt kialakított kis családom itt van nekem. Nincs is semmi másra szükségem. Ők minden, még ha néha össze is kutyulódnak a dolgok. Fogalmam sincs, hogy hogyan képesek elviselni a hülyeségeimet, de már negyedik éve vannak mellettem, és ez mindennél többet jelent. A mai este meg kellemes volt. Nem találok rá jobb szót és nem is keresek. Hiányzott a kiülés, hiányoztak ezek az idióta poénok, hiányoztak ők is. Kell nekem mindenfelé forogni állandóan... Többé nem kell. Csak arra van szükségem, ami jó nekem, és ők aztán azok. Az én kis csapatom. Köszi :)

The more you squeeze the more it slips away

Érdekes, hogy még mindig meg tudok lepődni bizonyos dolgok hatásán az érzelmi világomra. Meg az is, hogy nem valószínű, hogy így kellene magamat érezni tőlük. De ez van, gondolom ettől vagyok én én.

A családjában X szakított Y-nal, és ebben minimális mértékig én is érintett vagyok. Csupán annyi, hogy nekem lett szólva róla rögtön, meg, hogy akkor uccu neki elfogyasztani némi alkoholt. Amihez természetesen szívesen társulok, hiszen ő nem tartozik azon emberek körébe, akikkel nem vagyok hajlandó többé szóba állni. A dolog viszont nem itt hibádzik. Fura, hogy ettől az egésztől mennyire megkönnyebbültem. Nem azért, mert náluk így alakult, nem is azért, mert most nem csak nekem rossz, hanem azért, mert abban a bizonyos családban végre egy másik szakítás lesz a téma. Nem mondom, hogy én téma voltam egyáltalán, de legalább itt a bizonyíték, hogy az élet megy tovább, az idő telik, a mi szakításunkon való bánkódás/elmélkedés/nyilvános örömködés/stb. ideje végleg lejárt. Ezt érzem én is.

Sajnos okosat nem tudtam mondani. Nem is hiszem, hogy tudnék már bárkinek is. Mi alapján mondanék? Mit sem értek én ehhez az egészhez. Egyszerűen nem vagyok hajlandó ilyesmivel foglalkozni többé. Belefáradtam. Mint láthatóan sokan mások is. És ahogy általában a sokadik pofára esés után az emberek szoktak. Megoldás tehát: ha padlón vagy és nem bírsz felállni, ne tedd. De minden erőddel vonszold magad tovább, ha kell a földön csúszva-mászva, hogy haladj tovább előre. Mert arra van minden szép és jó, ami még rád várhat.

Click

Emlékszem, még nyáron írtam arról, hogy milyen rossz az, ha egy volt szerelmedben találod meg azt az embert, akivel bármikor bármiről tudsz beszélni, melletted van és tökéletesen ismer. Ha pedig elveszíted, akkor nem csupán a szerelmedtől kell megválnod, hanem valakitől, akit nagyon nehéz pótolni. Ettől a fájdalom pedig csak nő.

Nem mondom, hogy most is ez történt velem, mert idő hiányában ilyesmi még nem alakult ki, de mondjuk, hogy már határeset volt. Ami viszont abszolút az én hibám, és erre csak most jöttem rá, amikor már kicsit kinyitottam a szemem és kezdek mindent máshogy látni, az az, hogy rosszul csináltam. Az egészet rosszul fogtam fel. Miért kéne, hogy ezt az embert egy párkapcsolatban ismerjem meg? Csak körül kell nézni. Ő már itt van, csak én túl vak voltam és felesleges dolgokra koncentráltam gőzerővel.

Egy angliai állásinterjúm során tanultam meg a kifejezést. Click. A lány, aki interjúztatott, meghallgatta a kis élettörténetemet, levette a szemüvegét és letörölte az épp csak kigördülő könnycseppet az arcáról. Az interjúnak hivatalosan is vége volt. Közölte velem, hogy ne nézzem hülyének, de annyira megfogta a személyiségem, meg az, amit meséltem, hogy ő most nem is tudja mi történt. "You know when you first meet someone and you have this click." Beszélgettünk mindenféléről, de azután csak egy cipővásárlás erejéig találkoztunk, mert én hazarepültem. Viszont amiket mondott, jól elraktároztam, és sokat gondolkodom rajta azóta is.

És én ostoba nem vettem észre, hogy mennyire ritka az ilyen, és hogy talán illene jobban odafigyelni rá. Nagyon kevés olyan emberrel találkozni manapság, aki megbízható, értékes és az életünk része akar lenni. Olyannal pedig, akivel az első perctől kezdve megvan a "click", talán csak tízévente egyszer, ha összejön. És nekem sikerült. Nemrég ébredtem rá arra, hogy mennyire szerencsés is vagyok, hogy találkoztam egy ilyen nagyszerű emberrel szeptemberben. Valahogy most, hogy újra egyedül vagyok, kezdem csak értékelni azt, amim van. És ez nem szép dolog a részemről. De végül csak megvilágosodtam, és most már biztos vagyok benne, hogy nem szeretném őt elveszíteni. Szerencsére szakítani nem tudunk, úgyhogy hátha végre valaki, aki jött, marad is.

Nem kell párkapcsolat a boldogsághoz. Végre újra ezt tudom mondani. Jó, ha van, boldogabbá tehet, de elsősorban az állandó környezetünk az, ami teljessé teszi az életünket, hiszen ők akkor is ott vannak nekünk, amikor már túlságosan is sokadjára csalódunk újra. Én pedig a legszerencsésebb ember vagyok, hogy Vele találkoztam. Jelenleg nem tudom mihez kezdenék nélküle. Valószínűleg fele ennyire sem tudnám egyben tartani a kis világomat.

Ne sírj azért, amit elvesztettél, örülj inkább annak, amid van. NapiVivi :)

Lion eats lamb. That's what it does.

Az otthon töltött két hetem alatt jobb dolgom sem volt, mint végignézni a Twilight Saga összes részét. Úgy döntöttem, romantikára vágyom, és ez tűnt az egyetlen épkézláb megoldásnak a csillapításra. Néztem, néztem a csillogó vámpírfiú és az életképtelen lány mindent elsöprő szerelmét - persze totál szkeptikusan, mind tudjuk miért -, aztán elgondolkodtam, hogy mi is a bajom ezzel az egésszel.

Sokkal hitelesebb lett volna a történet, ha legalább egy picit megmaradnak a realitás talaján. Nem a vámpírokra gondolok. Hamarabb elhiszem azt, hogy léteznek, mint azt, hogy olyan pasi, mint Edward "él" a Földön. Ha Ms Meyer az íráskor csak egy kicsit is valósághűbb akart volna lenni, akkor Bella átváltozása után Edward így szólt volna:
-Ja, csak a véred vonzott. Bocs.

(Edward ki.)

Faith in men: hahaha, no.

Csak röviden, mert írom a *waitforit* szakdogámat végre.

Szóval két hete elküldtem a meglévő 18 oldalamat a konzulensemnek. Most azon mérgelődöm, hogy miért, ó, miért férfit választottam?! Hogy lehettem ennyire naiv? Gondolom mondanom sem kell, hogy üres ígéreteken kívül semmit nem hallottam még felőle.

Jessz szakdolgozat! Jessz újabb félév!*

*Természetesen nem, hiszen ha ezért húznak meg, én olyan hisztit rögtönzök, hogy arról még az ükunokáik is hallani fognak.

Oh yes, oh yes, oh no

Megfizethetetlen érzés, amikor két hét tökéletes semmittevés után úgy ébredsz fel, hogy érzed a motivációt az évszázad művének befejezéséhez, és az egy sztrájkoló Office miatt egy perc alatt elillan. Aztán összeomlik a Windows. Háromszor.

Nos hát íme, itt ülök vala a csodálatos laptopom előtt és görgetem a Facebook-ot. Mert miért ne. Platón meg csizmáskandúr szemmel várja, hogy befejezzem. Na de van nekem még kilenc napom erre, no reason to hurry. Három oldalt kellene még pötyögnöm, de valahogy úgy érzem, mára befejeztem a világmegváltást azzal, hogy végre telepítettem egy új Office-t. Hatalmas dolog ez számomra, szeretném megköszönni édesanyámnak, aki mit sem sejtve mögöttem tereget, édesapámnak, aki két hete várja, hogy megvágjak neki kettő darab csengőhangot, valamint mindenkinek, aki támogatott a hosszú napokon át kitartó, masszív láblógatásban. Szánalmas kis lény vagyok.

Úgy érzem, hogy most szó szerint semmi mást nem csinálok azon kívül, hogy nézem, ahogy nő a hajam. Meg hát olyan szép sárga. Napokon belül vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba; vár a suli, munka, diplomázás, albi keresés, satöbbi. Az én csímet meg holmi döglött Office lopkodja. Hát ez van most.

Helyzetjelentés

This heart don't count on the wicked,

These hands don't fight at all,

This mind don't do what it's told to,

These eyes don't cry at all.

Don't cry at all.

Some random creepy shit

Lehetséges... hogy... ha már van két relatíve jó szemem... máskor nem ártana nyitva tartani őket. Vagy nyitvább. Just sayin'...

Ghosts

Kezed-lábad is törheted azért az emberért, aki a múltjában él, de soha az életben nem erőszakolhatod bele a mába, ha önszántából nem akarja. Talán minden betegség közül ez a legsúlyosabb. És a legsajnálatraméltóbb is. Az ilyen ember arcát simogassuk meg, nyomjunk csókot a homlokára, és tekintsünk rá mély sajnálattal szemünkben: saját boldogsága útjában áll, mindeközben észre sem veszi, hogy a rég elfeledett idők szellemévé vált. Az ilyen ember élete nem lehet teljes, amíg rá nem eszmél, hogy mi is történt vele. Mi pedig ha tehetjük, óvakodjunk tőle, meneküljünk, mielőtt minket is magával ránt a boldogtalanságába.

Marry me, Billy!

Én tényleg nem tudom, mit csinálnék, ha nem ismerném lassan hét éve. Lehet, hogy sok mindenen sokkal később tettem volna túl magam. Lehet, hogy néhány helyzetben máshogyan vezettem volna le a feszültséget. Talán több butaságot csináltam volna, mint egyébként. Abban a világban, ahol nincs Billy, én nem akarok élni.

Színt vallottam, most már szárítom tovább a hajamat, és üvöltöm, hogy

   silent night for the rest of my life!

Drama Queen mode back on

Ezennel megszületett a Hogyan Csináljuk Minél Több Hülyeséget Minél Rövidebb Időn Belül versenyünk győztese. A többieknek köszönjük a részvételt.

Azt meg csak remélni tudom, hogy azzal, hogy ilyen gyorsan elértem a második fázisba, sokkal hamarabb el fog jönni a harmadik is, és végre tényleg kisüt a Nap...

Szeretetfalatkák

Vivi: - Higgyétek el, elég hülyén érzem magam, hogy már ennyi mindenkit elhoztam hozzátok...
Bibike: (megsimogat) - De ez nem baj, nekünk az a fontos, hogy te boldog legyél!

Az ilyen pillanatokért éri meg..

Klasszikus..

So say your last goodbyes and I'm taking back my sins, 

I'll take back the heart I should have never let you in. 

So say your last goodbyes, today I'm not coming back 

I won't crawl back again, I never loved you, I never cared 

I never loved you, you won't fuck the life from me again.

That awkward moment...

...amikor pontosan tudod, hogy a másiknak mennyi idő kellett a továbblépéshez.

60 perc.

Mondtam, hogy pontosan.

Ladies, we are all like cars. Or less.

- De ha ő megy, akkor szerinted miért akar még egyszer látni?

- A kocsit is eladta, már megvan az új, de azért örülni fog, amikor majd látja a régit az utakon. Kivéve annak, hogy más használja, talán.

Down on your knees you don't look so tall

Mert nem kell sok ahhoz, hogy egy bizonyos emberre csak lefelé tudjunk nézni. Akárki akármit mond, ha rászolgált, igenis tekintsük alsóbbrendű kis élőlénynek. Lehet, hogy a gonoszságra nem a gonoszság a leghelyénvalóbb válasz, de emberből vagyunk és vannak érzéseink. Ha pedig azok mélyen sérülnek, akkor nem kezelhetjük velünk egyenrangúnak azt, aki bántott minket.

Főleg, ha azt tökéletesen hidegen hagyja, hogy mit tett velünk. De erőt ad ez, mondtam már korábban is. Köszönjük meg szépen, hogy megkönnyítette a helyzetünket, hogy szarba se vegyük.

Oh yes I said it, I said it, I said it 'cause I can.

Burn the evidence of my existence, clear the ashes on the ground

Hogyan leszünk képesek felgyújtani az egész világot, amikor valamit befejezünk? Vagy csupán azt a területet, amit egykor megjelöltünk... ami a miénk volt hajdanán... Hol húzzuk meg a határokat? Élhetünk úgy tovább, mintha sosem léteztünk volna egy bizonyos ember számára? És ha igen, miért nem?

Az a kellemes csevej, az a tréfás párbeszéd, ami azután jön, hogy valaki megfeledkezett a múltról, vajon mennyire őszinte? Hogy vagyunk képesek erre? Nem számít, hogy mi volt, csak az, hogy mi van most. És erre a szintre eljutni egy nagyon hosszú folyamat eredménye, mégis lehetséges. Persze mindemellett felesleges is. Ha már megtörtént, természetesen senkit nem zavar, sőt néha jól is esik, de mégis teljesen értelmetlen. Hova tűnnek az emlékek ilyenkor?

Bizonyára van egy szeméttelep, ahova az összes emlék az egykori szerelemmel karöltve elvándorol szakításkor. Ott aztán soha nem keresi már senki. És miért is tenné? Senkinek nincsen már rá szüksége többé, hiszen okkal lett leselejtezve. Ezután marad két idegen, akik mindentől megszabadulva boldogan élnek tovább. Ha újra találkoznak, beszélnek az időjárásról, a problémáikról, hogy hogyan alakul az életük, de a kutyát nem érdekli az, hogy valamikor volt köztük valami. Minderről megfeledkezve még egy kis flört is belefér, mert a vonzalom talán az egyetlen, ami nem múlik el, hiszen szemünk azért továbbra is van. Kettő is.

Ez is olyan dolog, ami akár ki is maradhatna az életünkből. Saját magunknak generálunk ilyen abszurd szituációkat. Már miért is érdekelne, hogy mi van valakivel, aki egykor megbántott? Élje az életét, ahogyan én is élem a sajátomat. De ha már egyszer belementünk ebbe a játékba, nagy gyávaságra vallana, ha kitolatnánk belőle. Hátrafelé még sosem érte meg mozogni.

Talán a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb, ha már eleve bele sem megyünk ilyesmibe. Fogjuk magunkat meg az összetört szívünket, és rábízzuk az időre az egészet. Mintha sosem lettünk volna. Számára legalábbis. Csodálatos képességünk a felejtés, használjuk hát. Így a legkönnyebb túltenni magunkat egy végleg lezárult korszakon. Talán.

Don't give up. I mean... like... ever.

Mert amikor minden a feje tetejére áll, és úgy érzed, nincs energiád, sem kedved egy újabb naphoz, akkor kapsz egy darabka gyerekkort... és... akkor... az... minden.

Na ezt az egyet biztos.

Russian Roulette

Sosem tudjuk, hogy miért megyünk bele ilyesmibe. Veszélyes és felesleges, a nyeremény pedig egyáltalán nem éri meg. Nem, az amiért ennyit kockáztat egy ember, sosem éri meg. Hogyan is lehetne jó számunkra valami olyasmi, aminek a megszerzésébe simán beledögölhetünk?

Mégis újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, a "majd jó lesz" kedvéért pedig bármikor képesek vagyunk feláldozni a "most jót", úgy, hogy közben mindvégig tudjuk, a majd soha nem érkezik el. Időközben pedig kész idegroncsokká válunk a görcsös akarástól, és észre sem vesszük mennyi mindenről mondunk le ezalatt. Hiába tudjuk biztosan, hogy mi az, ami jó nekünk, ami helyes és elérhető, mindig azt akarjuk, ami nem lehet a miénk. Saját vágyainkba pusztulunk bele.

Szépen lassan elveszítünk mindent és mindenkit, ami és aki valaha is fontos volt számunkra, ezt is felírjuk a rögös út rovására, aztán amikor érdekes módon mégsem érünk célba, csodálkozva tekintünk körbe, hogy hol van mindenki? A legszomorúbb, hogy akármennyit fogadkozunk, akármilyen bölcs idézetekkel posztoljuk tele az agyunkat, soha nem leszünk képesek tisztelni magunkat annyira, hogy lemondjunk azokról a vágyainkról, amik tönkretesznek bennünket.

A little bit of more goes a long way, a little bit of right goes the wrong way..

I remember we were living like kings and queens in the little tiny castle made of hopes and dreams
It was destiny, meant to be, so complete, the perfect team..
But suddenly there's a glitch in the system and between us is a big strip of distance
They say it's supposed to make the heart grow fonder, from all I can tell it couldn't be wronger..

The 3874th life changing moment

Nem akarok elhamarkodottan általánosítani, ezért leírom a saját tapasztalatomat úgy, ahogy van. Aztán ha ez másoknál is így van, akkor lehet, hogy nagyobbat mondtam, mint azt terveztem vala.

Háromhavonta van szükségem változásra. De olyanra, ami fenekestül forgatja fel az életemet, ahogy azt illik. Ha nem jön magától, akkor majd én generálom. 23 év kellett, hogy erre rájöjjek.

Először is azon elmélkedtem, nézegetve az első tavaszi napsugarak játékát, hogy nem véletlenül találták ezt úgy ki, hogy három hónapig tartson egy évszak. Mikor már épp kezdenek belebolondulni az emberek abba, hogy túl hideg/meleg van, akkor megváltásként érkezik a felmelegedés/lehűlés és nyugodtan folytathatjuk tovább mindennapi dolgainkat. Ezt a telet pedig kötve hiszem, hogy bárki is tovább bírta volna, ugyanis amikor március elsején az egész város vacogott, mindenki mély depresszióba zuhant, mondván "de hát március van!". Másnap viszont olyan ragyogó napsütéses reggelre virradtunk, hogy ugyanazoknak a teendőinknek, amiket előző nap a pokolba kívántunk, széles mosollyal vágtunk neki.

Az én külön bejáratú kis életemben ez minden téren így van. A munkáimat is 3 hónap után kezdem nagyon megunni, erre az eddigiek remek példával szolgáltak. Remélem, hogy a jövőben valamivel jobban fogom élvezni őket majd. Arra pedig, hogy párkapcsolati szempontból ez mennyire helytálló, csak most jöttem rá. Visszagondolva a korábbi kapcsolataimra, mindig háromhavonta történt valamiféle váltás. Hol ilyen, hol olyan, ebbe most nem mennék bele. Mikor a jelenlegi legelején kijelentettem, hogy ha a harmadik hónap után is vele akarok maradni, akkor megnyugodhat, nem is sejtettem mekkora méhkast bolygatok meg. Nézzük sorban.

1. Talán a legfontosabb, hogy először is feltegyük azt a kérdést, hogy hogy a fenébe ejthet ki ilyesmit valaki a száján?! Nem tudom mit képzeltem. Én sem vagyok lottóötös, de az eszembe sem jutott, hogy mi van, ha ő nem akar majd engem egy bizonyos idő után.
2. Már előre kijelöltem egy bizonyos időintervallumot, ami után ő bizony fel van arra jogosítva, hogy belekényelmesedjen a kapcsolatba. Aztán persze én meglepődtem, amikor fellélegzett, hogy "na most már úgyis velem marad. e."
3. Ha én magam generálom ezt, vajon mi lesz a következő 3, 6, 27 hónap után? Mit dob majd akkor az agyam? Meglepődök-e majd azon, hogy változnak a dolgok?
4. Minek generálok szánt szándékkal változást, ha az előbb-utóbb úgyis jön magától? Nem kellene örülni a nyugalomnak, és hátradőlve élvezni, amíg tart?

Nem egyszerű ez, egy pszichiáter most biztosan kéjelegve elemezgetne, miközben azon gondolkodna, hogy szülinapja vagy karácsony van-e, vagy esetleg a kettő egyszerre.

Rengeteg dolgot tudnék még említeni, amire igaz ez a három hónapos séma, de úgy vélem, hogy teljesen felesleges. Az ugyanis teljesen egyértelmű, hogy az egész az én fejemben dől el. Ki tudja, mióta van ez jó mélyen berögzülve nálam, és hogy vajon változik-e valaha.

Mindenesetre ahogy mondani szokták, első lépés a gyógyuláshoz a felismerés, úgyhogy biztosan jó úton járok. Az viszont ebből is kiviláglik, hogy ez a felnövés-dolog nem úgy történik, ahogy azt fiatalabb fejjel gondoltuk, hogy egyik reggel felébredünk és hopp! felnőttek vagyunk, sokkal inkább egy olyan folyamat, aminek egyeseknél talán sosem lesz vége. Az egyesek alatt magamat értem, igen.

I know you won't kiss my foot so fuck you. pt. II.

Na meg még mit nem. Én nem tudom, hogy egyes emberek fejében mi játszódik le, de leginkább úgy tudom elképzelni, hogy mi van odabent, mint amikor a tévében nincs adás. Hangyafoci. Csak öreg volt osztályfőnököm naponta ismételt bölcselkedése jut eszembe a helyzet(ek)ről, kérem jól jegyezzék meg:

Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

Ha ezt nem sikerül értelmezni, akkor az életben sem látok valami sok sikerlehetőséget számotokra. Lesz itt még nemulass, csak én abból már sajnos ki fogok maradni. Micsoda veszteség.

At the same time I wanna hug you, I wanna wrap my hands around your neck.. You're an asshole but I love you and you make me so mad I ask myself why I'm still here, or where could I go? You're the only love I've ever known, but I hate you, I really hate you so much, I think it must be true love

Miért e pofátlanul hosszú cím?

Kb. ekkorát sóhajtottam ma reggel. Ma reggel, amikor a káosz folytatódott, de én mosolyogva vettem az akadályokat, még a Móriczon is, ahol csak kekszet tudtam felajánlani a kéregetőknek.

Tudom, hogy egy nap alatt még nem változhat meg gyökeresen minden, de megfújt végre a tavaszi szél (és immáron valóban!), látok valami kiutat végre. Virágos réteket és illatos felsőtesteket magam előtt. Vagyis csak egyet. Az az illat...

Mint a rossz drogos. De nincs mit tenni, csupán talán annyi, hogy legjobb lesz nyitva tartani a szememet, amíg nagyokat szippantok a tavasz illatából. Csodásan fogalmazok. Szánalom. :)

Platónt olvasva...

"Majd mellére csapott s a szivét korholta szavával:

Türj sziv, tűrtél már hajdan te kutyábbat is ennél!"

Blow me one last kiss

Party van a fejemben. A meghívottak listáján szerepel a düh, a zavar, a szomorúság és a szerelem is. Nem jönnek ki valami jól egymással, többen már összetűzésbe is keveredtek. A végkimenetele várhatóan valami project x-szerű lesz, ami egy hatalmas system error-t eredményezhet.

Komolyra fordítva a szót, ma beszélgettem. Valakivel a másik oldalról, aki talán többet tudhat nálam a helyzetről. A vége az lett, hogy mindketten arra jutottunk, hogy minden kapcsolat szenvedés, és hogy nem ezt érdemeljük. Felemelő.

Ennél többet már nem lehet agyalni. Ez totál káosz, senki más nem fogja megoldani helyettem, de még csak tanácsot is teljesen feleslegesen adnak. Erre nem lehet. Fel kellene kötnöm a jégeralsót és mosolyogva továbblibbenni a tavaszi széllel. Már ha tavasz lenne. Azt hiszem most annak jött el az ideje, hogy beletemetkezzek hű barátom, Platón műveibe és végre a kötelességeimmel foglalkozzak. Talán annak több haszna lesz a jövőben.

Surrounded by uncertainty, I'm so unsure

Vannak az életben bizonytalan időszakok, amikor az ember döntésképtelensége határait feszegeti. Bár most is erről lenne szó. Már-már vicces a szituáció. A változékony szó itt most annyit ér, mint a zsenge lepkefing. Egyáltalán nem túlzok azzal, hogy ha azt állítom, jelenlegi helyzetem ötpercenként változik. De - értsd jól - minden.

Azzal szerencsére nincs baj, hogy erős tudok-e maradni - hiába próbál ledönteni egy csúnya név nélküli betegség -, viszont azzal, hogy olyan dolgok befolyásolnak, amiket nem én irányítok, már inkább. Próbálom kézben tartani a dolgokat, ami olyannyira lehetetlen, hogy a legjobb zsonglőr is megirigyelhetné, amit éppen művelek. Csodálkozom, hogy az agyam még nem adta fel a szolgálatot - a laptopom már igen.

Tudom én jól, hogy ideje lenne elhatároznom magam valami mellett, és ki is tartanom, de ez a valami olyannyira nem akar megfogalmazódni bennem, hogy lassacskán már arra jutok, hogy ideje lenne leszokni a gondolkodásról. Úgy egyáltalán. Minden egyes nap, amikor a kérdésekre úgy felelek, hogy "majd idővel eldől", egyre rosszabbul érzem magam. Nem akarok már várni. Tenni pedig mit sem tudok. Csak jól akarom magam érezni, de úgy látszik, most nem ennek van itt az ideje.

Amúgy elvagyok. Tényleg. Nincs semmi baj, csak kicsit belefáradtam mindenbe, mint ahogy azt már említettem is. Szeretném, ha egycsapásra megváltozna minden, és olyan lenne, mint októberben. Amikor még minden ijesztően tökéletes volt. Vagy csak fele olyan. Már azért is elmondanék egy imát.

I'm gonna bang bang, fuck you up, twist you out inside of my head

Minden emberi kapcsolatnak befellegzik, amikor valamelyik félben felébred a harag. Ha pedig egyértelmű, hogy csillapodni nem szándékozik, akkor már nem is lehet kérdés, hogy van-e értelme erőltetni egy ilyen kapcsolatot.

A harag néha jó. Képes erőt adni még akkor is, amikor az embernek ahhoz sincs ereje, hogy reggelente kinyissa a szemét. Ahogy megteszi, végigfuttatja agyában az előző napok adatbázisát, ráébred, hogy haragszik, és máris lendületet kapott egy újabb naphoz. Hihetetlenül nagy energiabomba, rendkívül magas áron. Ugyanis minden egyes haraggal elöltött nappal egyre csak keseredünk. De még mindig könnyebb így. Valamit valamiért...

"My hands are stained from the dirty black hair, my heart is cursed, 'cause you were never there...

Another crime that you left behind, I'm just a name that fear of the time."

Ahogy teret engedünk a szomorkodásnak és az önsajnálatnak, a tehetetlenség vermébe zuhanunk, és képtelenek vagyunk mindennapi teendőinket ellátni. Persze az elkerülhetetlen, hogy eljöjjön az az időszak, amikor a harag elmúlik és csak a szomorúság marad, de én még mindig azt mondom, hogy jobb egy egészséges kurvaanyázás, mint egy keserves sírás - főleg akkor, ha minden okunk megvan rá. Ha pedig már kellőképpen felspanoltuk magunkat, és változni nem látszik a helyzet, akkor ideje kidobni a kapcsolatot a szemétbe, hogy megkíméljük magunkat a további stressztől és a haszontalan, rossz emberek társaságától.

Közeleg a tavasz, rügyeznek a fürjek...

Na. Nálam mától hivatalosan is vége a télnek. Úgy döntöttem, hogy elég volt ebből az egészből. Az időjárás, a hangulatom, a jelenlegi életem, a tél monnyonle!

Közben tubicáim újra szárnyra kaptak, de nem hibáztatom őket, félév eleje van. Ilyenkor mindenki fellélegzik egy picit, és eszükbe jut ugyanaz: én. Én még mindig itt vagyok. Ahogy mostanában alakulnak a dolgaim, nem is néz ki úgy, hogy egyhamar máshol lennék.

Továbbá azt a döntést is sikerült meghoznom az elmúlt mesés hetek után, hogy mindenki bekaphatja. Soha semmi nem változik, egyetlen dolog tud javítani azon, hogy hogyan érzem magam: hogy elhatározom. Én pedig elhatároztam, hogy jókedvem lesz. Mivel senkinek nem mondhatom meg, hogy hogy viselkedjen, milyen legyen velem és mennyire szeressen, ezért majd odafigyelek én magamra helyettük.

If you act like an ass, I'm gonna treat you like an ass.

Igen, most betelt a pohár. Lelkizni majd talán máskor, de talán soha többet. Felkapom a bőrdzsekim, rágyújtok egy roppantós marcira és belemosolygok a világba; engem ugyan nem fog összetörni semmi. Nem hagyom.

Your best is not enough..

Tegnap rájöttem. Ez az egész nem rajtam múlik. Ha olyan barátnő vagyok, amilyet minden pasi szeretne, megadok neki mindent, amire szüksége van, anélkül, hogy erőlködésnek érezném, még mindig van egy dolog, amit ha beleszakadok sem tudok neki megadni. És akkor - mivel más nem maradt - majd azt fog kelleni neki. A többi nő. Én egyszerre csak egy tudok lenni... Szégyen!

Then I see you standing there, wanting more from me...

Mindig eljön az a pillanat, amikor rájössz arra, hogy ez még nem az a pillanat. Az összes fogadalom mehet a kukába a józaneszeddel együtt. Valaki elvette. Hiába kéred vissza, csillogó szemekkel, nem akarja odaadni. Neki kell. Neki kellesz.

Mit lehet ilyenkor tenni? Átgondolni? Mit? Azt, hogy vajon megéri-e? De hát azt honnan tudnád előre? Amikor az időre van bízva a sorsod, a szíved pedig egy másik embernél van, akkor a te dolgod itt véget ért. Csak akkor kaphatod vissza, ha ő végre úgy dönt, hogy utánad dobja.

Ha ragaszkodik, ragaszkodj? Vagy kérd szépen? De te nem is akarod. Azt akarod, hogy tartsa meg. Hogy tartson meg téged, az összes szerveddel együtt, amit éppen ő birtokol. Az övé vagy.

... all I can do is try.