Mit nekem a "bátraké a szerencse" típusú klisémaszlag. Az én barátaim máshogy bátorítanak. De vajon jól teszik? Vajon tényleg itt az ideje újra belevágni valamibe úgy, hogy megint azt érzem, hogy még várnom kéne? Essek ugyanabba a csapdába újra és újra?
Az a legnagyobb problémám, hogy nem tudok nemet mondani. Ami még szánalmasabb, hogy saját magamnak sem. Pedig semmiből nem állna. Szóval a helyzet a következő:
Mikor beköltöztem az Első Babaházamba, az első két este nálam aludt. Ott változott valami. "Szerencsére" nemcsak egyikőnkben, valahogy elkezdtünk máshogy viszonyulni a másikhoz. Látom rajta, hogy akarja, és - nagyobb lelkesedés más okból történő hiányában - nekem sincs ellenemre a dolog. De hogy sülhetne ki belőle bármi jó, amikor én már most azt várom, hogy na, melyikőnk bántja meg a másikat?... Ahhoz viszont egyikőnk sem tűnik elég erősnek, hogy meghagyjuk ezt annyinak, amennyinek indult. Igen, jöhet a volna, volna, volna, de igazából már mindegy. Pár napon belül úgyis eldől minden, abban pedig már most biztos vagyok, hogy a lehető legrosszabb döntést fogom hozni. Hoznám, de ezúttal nem fogom. Hagyom, hogy alakuljon minden, ha már megint nem sikerült tartani a fuckbuddy-státuszt. Működik ez egyáltalán valaha?
Vagy mindig olyanokat fogok ki, akikkel tényleg érdemes komolyabban belemenni a dolgokba? Mondjuk eddig nem sok jó származott egyikből sem. Na de majd most. Majd most minden máshogy lesz. Főleg, ha sikerül eldöntenem, hogy egyáltalán akarom-e. Jól indul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése