Summer paradise

Az utolsó ViNiBa estét töltöttük ma együtt. Meglehetősen langyi volt, mert mindenkit kimerített az idei nyár így augusztus végére. Mégis... mi voltunk. Annyira mi. Szeretem őket.

És tényleg tudatosult bennem, hogy pár órán belül elkezdek bepakolni a bőröndömbe és felköltözök Pestre. Megint különbséget kell tennem az itteni drágaságaim meg az ottani drágaságaim között. Akik itt voltak, azokkal ritkábban, akik ott vannak, azokkal egyre sűrűbben fogok találkozni. Az itteniek máris hiányoznak, az ottaniakat pedig alig várom már, hogy újra lássam.

Változás, megint. Tényleg vége a nyárnak. Imádtam minden egyes percét. Az alkohol okozta enyhe mámor és a dráma különös elegyét, ahogy az idei nyarat is átjárta. Szinte hihetetlen. Annyi minden történt... megint. Szeretem, hogy ez van, akármilyen vacakul kezelem néha a helyzeteket. Szeretem, hogy az egyik barátom nagyon ilyen, a másik nagyon olyan. Szeretem, hogy őrültségekbe keverem magam, olyanokba, amikre más csak legyint, hogy "megint nem vagy normális". Szeretem a két kis tökmag unokatesómat, akik többet segítettek nekem ezen a nyáron, mint azt valaha is gondolnák. Bebizonyították, hogy egy 9 éves lehet sokkal értelmesebb, mint némelyik huszonéves. Örülök neki, hogy aki friss húsként került be a kacifántos életembe úgy döntött, hogy marad, mert megéri. Jól éreztem magam. Minden egyes negatív bejegyzésem ellenére. Minden egyes olyan pillanat ellenére, amikor úgy éreztem, ez még mindig nem az én életem. De igen, az enyém.

Nem is lehetne az enyémebb, én alakítom, én vagyok a felelős érte. Tudom a célomat, legalább a közeljövőre, és minden áron azon leszek, hogy el is érjem. Azt is tudom, hogy nem lesz egyszerűbb, és hogy nem könnyítem meg a saját helyzetemet. De ez az utam, ezt járom, ezt akartam. És még mindig akarom.

Csodálatos nyár van mögöttem, mögöttünk. Nem véletlenül köszöntünk ma el egymástól úgy, hogy "köszönöm a nyarat". Köszönöm a temérdek bulit, a kitartást, a beszélgetéseket, Siófokot. Egy életre szóló élmény volt. Biztosan lesz még ilyen, sőt egyre több is, de ez kellett, és örülök, hogy maradtak mellettem olyan emberek, akik azt éreztetik velem, hogy megérte hazajönni. Számíthatok rájuk és ez kölcsönös. Ezután tudom, hogy ki az, akihez fordulhatok, ha baj van, akár hajnal háromkor is.

Nem győzök ömlengeni... De tényleg. Jó volt. Mondhatni amazing. Bennfenteseknek úgyis ez a legmegfelelőbb szó, én pedig ha akarnám, sem tudnám másikkal leírni 2012 nyarát. Jöhet minden, ami ezután következik, készen állok, és tudom, hogy vannak még kincseim. Barátoknak hívom őket.

Várlak szeptember, jöhetsz! :)

#1

They say love means you never have to say you're sorry. But I think it means you are able to say you're sorry and you mean it.

A superwoman chick, you know that I am, some shit don’t fly by me in a man

Most csinált ilyet először. Én pedig ezt utálom a legjobban. Hiszen időbe nem telik, ingyen van, és azt mutatja, hogy törődik velem, velünk. De nem. Elaludtam anélkül, hogy rezzent volna a telefonom. Nem gond, volt társaságom fb-n, de ezzel a varázsport elfújta a szél erről a "kapcsolatról" is, viszont amit még nem tud, hogy ezzel aláírta a halálos ítéletét a lelkem.

Bizonyos dolgokat nem tűrök el, ez a folyamat pedig mind tudjuk, hogy mikor kezdődött (gyengébbek kedvéért :D). Nem alkuszom meg, nem, nekem nem jó akármi. Ha már a kezdeti időszakban nem bánik úgy velem, mint egy királylánnyal, akkor mi lesz később?! Nem lesz ez így jó, ú bébi, most fog fájni neked.

Ne gondoljunk bele többet, mint amennyi ez valójában. Laza nyári kaland, nem több, ami egyszer-kétszer még vagy megismétlődik vagy nem. Menjél, vegyél feleségül mást, nekem meg hagyd meg azt a szabadságot, amit megérdemlek. Engem nem lehet bezárni, hiába próbálkozol, nem én leszek az, aki majd minden nap otthon főzicskél neked, miközben porszívózik és pelenkát cserél a harmadik kezével. :D

I'm not that typical baby, I'm a bad kid like my mom and dad made me

Szombaton költözök. Igen, megint. Alig várom, hogy visszacsöppenjek abba az életbe, amit végre a sajátomnak mondhatok. Mert este fess a pesti nő...

Nóri drágám már nagyon vár, én pedig megígértem neki, hogy segítek a koliban egy szinttel feljebb költözni, és egyúttal én is elfoglalom díszes helyem a 415-ben. Jövőhéten pedig a gólyáknak rittyentünk egy felejthetetlen bulihetet, mert ehhez értünk, nem vitás. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó lesz, mert ez nem csak egy szoba, ez életérzés. Kiírom az ajtóra is, ha azon múlik. Két szingli csaj, aki ugyanazon ment keresztül az elmúlt években, és végre mindketten eljutottak arra a szintre, hogy most jó. A negyedikre. Arra a szintre, rája.

Bepakolom az életem egy bőröndbe és nekivágok a nagyvilágnak, újra. De ezúttal egy nagy különbséggel; amit teszek, azt csakis magam miatt teszem. Nem valaki miatt, akivel hosszútávra kell terveznem, és nem azért, mert ő úgy akarja. Illetve ez nem igaz. Valaki miatt, akivel hosszútávra kell terveznem. Ez a valaki én vagyok. Elindulok azon az úton, amin már régen el kellett volna és minden egyes percét élvezni fogom. Máskülönben már régen megette a penész az egészet.

Szóval Nórikám mandulagyusziját nagyongyorsan ki kell kúrálni, ugyanis szombaton egetrengetünk. Két barátnő, egy üveg bor és egy pesti éjszaka. Másra nincs most szükségünk. Fiatalok vagyunk. Jól vagyunk. Végre.

Oh boy I love the summertime, but it's leaving us behind.. Don't you wish we could rewind, bring it back one more time?

Szeptember. Szeptember közepe. Egy hosszú hétvége. Ő és én. Újra.

Meg a slepp és a buli, nehogyazthidd! :D A csajaim és a srácai, idézzük fel azt a Siófokot az őszbe borult Budapesten! Is. Meg remélem, hogy nem csak ott és nem csak most. De egyelőre ezzel is beérem. Meg a beígért öttel és a ráadással. Egy életmentő mosolyra van szükségem, semmi másra. A többit hagyom, hogy az idő elrendezze. Ez is több annál, amit vártam, hát legyen, adjunk bele mindent.

Persze hiszem, ha látom. Mindenesetre sok mindent el fog dönteni. De akarja. És akarom. És az már valami. ^^

Én ^^

Whatever come our way, you know I'm your girl till the e-e-e-end

Még nem tudom pontosan, hogy hogyan is érzek a dologgal kapcsolatban. Valószínűleg bele fog telni egy kis időbe, hogy tudjam. És még akkor sem biztos, hogy örülni fogok neki, hogy tudom, de...

Jól éreztem magam. Nagyon is. Beléptem a lakásba, és egy "érezd magad otthon"-nal nyitott. Hát hogy ne érezném magam otthon? Fura volt, hogy egyáltalán nem fura ott lenni. Rácsodálkoztam olyan apró dolgokra, mint a kéztörlő a mosdókagyló mellett, vagy a fogas az előszobában. Kellemes érzés járt át, olyanféle, ami talán soha többet nem fog. Hogyan is lenne ez lehetséges? Ilyen nem lesz több.

Többek közt ezt is megbeszéltük múlt éjjel. Valahogy úgy éreztem, hogy elmondhatom neki. Hogy nyugodtan beszélhetek vele őszintén, mert végre egy olyan ember ül velem szemben, aki igazán ismer. Tudja, hogy mire hogyan fogok reagálni és hogy meddig mehet el. 

És most abbahagytam egy időre a pötyögést.

Tényleg nem tudom, hogy milyen hatása lesz ennek a találkozásnak az érzelmeimre, életemre. Az biztos, hogy kellett, elkerülhetetlen volt és éppen ideje. Legalább egy pár órára valóságosnak és igaznak tűnt az, amit eddig próbáltam kitörölni az emlékeimből. Nem a visszasírós módon, hanem csak úgy, nosztalgikusan. És tényleg nem lesz több ilyen. Nem, nem. Sem találkozás, sem ilyen kapcsolat. Mert ilyen százévente egyszer van. És akkor, ha ez pont velünk történik, és ha csak egy rövid ideig is magunkénak mondhatunk egy ilyet, igazán szerencsések vagyunk.

Nem haragszom. Egyáltalán. Jó volt megölelni, jó volt emlékezni, jó volt beszélgetni. Hogy nem volt tabu. Hogy végre megkérdezhettem olyasmit is, ami már évek óta nyomja a lelkemet és most végre elengedhetem ezeket a problémákat.

Elengedhetem. Talán ez a nagy finálé. Dobpergéssel, meg minden. Talán most már minden más lesz. Legalábbis ebben reménykedem. Ha ez a beszélgetés kellett ahhoz, hogy újra bele tudjak szeretni majd valakibe, akkor roppant erősen fogom a fejemet verni a falba, hogy eddig miért nem került rá sor. Nem így kellett volna.

Befejezni sem, ezt is tudjuk mindketten. Láttam rajta, hogy bántja. Ilyet nem tud megjátszani az ember. Hogy azóta is gyötri az, amit velem tett. És ez elégtétel. Nem az, hogy neki fáj, hanem az hogy tudja, mi történt és nem gondolja úgy, hogy semmiség volt a tavaly nyár. Mert az volt minden. Egy olyan új élet kezdete, amit nem én választottam, beleerőszakoltak és most boldogulnom kell benne.

De nem bánom. Már nem.  Az egyetlen negatív érzésem az estével kapcsolatban csupán annyi, hogy sajnos ő már nem lesz soha az az ember, akinek elmondhatom a gondjaimat. És ez nem a szerelmes-csöpögős módon értendő, mert örülök neki, hogy vége lett egy rossz kapcsolatnak. Nem is azt szeretném, hogy legyünk barátok. Mert nem leszünk. Mi soha. Ami fáj, hogy találtam egy olyan embert, aki ismer, teljesen, minden egyes mozdulatomat, mindenről és mindenkiről tudja, hogy hogyan állok hozzá, hogy mikor, mit és miért teszek, és nem bírál, hanem segít, aki mellettem van (volt), amikor kell, és egy érintéssel jobb kedvre tud deríteni - szóval, hogy találtam egy ilyen embert és el kell engednem. Csupán azért, mert egymásba szerettünk anno, már nem lehet ő az, akit felhívok, ha van valami. Mert az egészségtelen és egyikőnknek sem jó. De mennyivel könnyebb lenne, ha ezt a támogatást nem egy volt szerelmemben, hanem mondjuk az egyik szülőmben találtam volna meg. Vagy unokatesómban. Vagy akárkiben, csak ne egy olyan személyben, aki csak rövid ideig volt része az életemnek.

Mert azóta sem tudom, hogy kihez forduljak, ha igazán nagy baj van. Bár ironikus, hogy az elmúlt 14 hónapban az igazán nagy baj mindig miatta volt, úgyhogy végül is nincs is szükségem egy ilyen valakire. 

Aha...

Egy szó mint száz, ezt nagyon sajnálom. Kár, hogy elvész egy ilyen nagy adomány. Mert ez kincs. Csak hát mellé az ember alaptermészete is jár, amin pedig változtatni nem tudtam.

És nem is kellett volna próbálkozni. Talán én éppen ebbe buktam bele. Talán ez volt az egyetlen hibám. De ez mind már nem számít. Volt egy utolsó kellemes esténk, és ha pár év múlva neadjisten ez véletlenül megismétlődik (nem fog), boldogan lépek be abba a pici lakásba, ahol két boldog évet töltöttem el. A szamurájjal, a zsiráfos törcsivel és a fordítva tekeredő wc papírral.

Köszönöm.

Somebody mixed my medicine...

Na most térek le az útról.

Megyek, kiülök arra az erkélyre, átrágom a problémát, megiszom a sört, hazajövök és megbánom. És ha nem, akkor ez lesz életem eddigi legfelnőttebb cselekedete. Vagy a legnagyobb hülyeség az emberiség történelmében. Ez a két lehetőség van, nincs arany középút. De jó érzéssel vágok neki a nyúlcsapásnak, hogy aztán elmondhassam, ez az a hely, ahol nem nő virág.

Fingers crossed...

És még csak 9 éves... :)

Martinka: -De a sima cigibe is bele lehet dögleni...
Vivi: -Meg a szerelembe.
Martinka: -Abba hogy? Ja, igen... elfertőződik a seb.

Still not getting any

Kevés leszel te ehhez a feladathoz úgy látom. Többet, többször és mean it... Ez a kulcsa, nem a szívecskéspizza meg a faragottbarack ;)

All the single ladies

Vele.

Fogok.

Lakni.

Bestest news ever!!! El sem hiszem... szeptembertől szétszedjük Pestet, lehet menekülni! ;)

If it's not like the movies, that's how it should be... When he's the One I'll come undone and my world will stop spinning, and that's just the beginning..

Megcsóválom a fejem. Csak még egyszer utoljára. Megint rosszul csináltam. És ha még százszor fogadom meg, hogy eztán nem így lesz, még százszor fogom elrontani. Mert én már csak ilyen vagyok. Bár lennék elég erős, annyira, mint Ő, hogy úgy tudjam kezelni a hasonló helyzeteket, hogy az ne fájjon. Nekem. Nekem ne.

"Csak azt a nőt lehet bántani az érzésein át, aki ostobán és vakon a szerelmet üldözi."

Ő tudja, de nekem ez így nem megy. Hanem csak üldözöm folyamatosan, mert én ilyen vagyok. Csak most már nagyon nem szeretném minden értelmetlen hülyeségre azt hinni, hogy megtaláltam az igazit. Én mondtam már kiskoromban is, hogy igenis jelezze tűzijáték vagy atomrobbanás. Majd akkor tudni fogom. Addig meg... élem a kis életem és inkább ne is zavarjon bele senki csupán azért, hogy előbb a magasba emeljen, majd mikor már biztos jó nagyot fogok esni és biztos rohadtul fog fájni, akkor a mélybe taszítson. Köszönöm szépen, elég volt.

Igen, kiadtam magam, megint. Úgy, ahogy még soha. Nem szabad ilyet csinálni és a legszomorúbb, hogy mindvégig tudtam, hogy semmi értelme. A múlt időt csak amolyan feltételesen használom, hiszen megint csak pár felhő vonult az égre, ennyi történt, nem több. De amíg egy fikarcnyit is tisztán látok, és nem vakít el a szikrázó napfény, addig szeretném végiggondolni ezt az egészet. Hogy mit is csinálok én most tulajdonképpen...?

Előre leszögeztem, tanulva a tavaly nyár végi események következményeiből, hogy nem hagyom, hogy bárki elkapjon, ha zuhanok. Hagytam. Megint mástól vártam a megoldást arra, amit egyedül én tudok helyrehozni. Hogy egyedül is jól érezzem magam. És mélyponton voltam, nagyon, és jött ő és én csak egy kérdést teszek fel magamnak, de azt naponta ezerszer, hogy miért?...

Miért most, miért ő és miért így? Ez tényleg szükséges volt? És miért ennyire és most meg miért nem? De legbelül tudom én a választ és most ha ezzel már csak egy embernek is segítek, akkor megérte. A hatalmas bölcsesség pedig a következő:

Nincs élet a szeretlek után.

Dear Men,

XOXO,

Vivi

You win

Na jó. Az egy dolog, hogy másnaposan mindig világfájdalmam van, meg minden borús, de amit ma művelek az kissé kezd ironikus lenni. Ugyanis egész nap fekszek és depressziózok, kezemben a telefonommal és minden egyes kis rezgésnél ugrok egyet, a szívem pedig megáll egy picit.

Motoszkál a fejemben az a gonosz "mi van, ha...", és nem akar eltűnni. Pedig napról napra egyre kevesebb dolog van, ami aggaszt, vagy ami miatt gondolhatnék arra, hogy valami esetleg nem stimmel. Már nem félek és nem is vagyok paranoiás. És most pont ez lett a legnagyobb problémám...

A múltkori túl szép, hogy igaz legyen gondolatsorom után kezdek egyre inkább afelé húzni, hogy az egész úgy, ahogy van, nem csupán igaz, hanem talán a legigazabb dolog lehet eddig az életemben. És akárhányszor felordít a "mi van, ha", könnyek szöknek a szemembe, mert már most rettentően fáj. Igen, ez talán mégis lehetséges. Fáj belegondolni abba, hogy mi van, ha az időnk sosem jön el?

Hihetetlen, hogy mindig valamilyen slamasztikába keverem magam, azon már meg sem lepődöm, hogy ez a helyzet is milyen keserédes. Bízom, ez az egyetlen teendőm most. Várok, mert megéri. Kiélvezem minden egyes pillanatát annak, ami most jut. Viszont innen már nincs visszaút, többet akarok. Mindent akarok. Mindent, ami lehet és ameddig csak lehet. És hogy hol? Lassacskán ez számít a legkevésbé.

It started out as the worst day, but now you got me feeling like it's my birthday ^^

Napozok, hideg kólát szürcsölgetek (igen, tisztán... -.-") és belemosolygok a Napba. Az élet gyönyörű!

And this is how a friendship sinks...

Előfordult már ilyesmi a történelem során. Nem újdonság és nem is meglepő. Viszont véleményem szerint egy barátságban is ugyanúgy elvárható, sőt alappillér az őszinteség. Az óvódás hozzáállást nem díjazom semmilyen emberi kapcsolatban, legyünk felnőttek és könyörgöm... egyenesek.

Nincsen annál rosszabb, amikor úgy jössz rá arra, hogy már nincs valakinek szüksége rád, hogy egyszer csak nem keres többet. Ez egy párkapcsolatban is mély és fájdalmas sebeket hagy maga után, amit az időn kívül a barátaink segíthetnek begyógyítani. Amikor azonban egy számunkra rendkívül értékes és fontos barátságnak szakad így vége, akkor kire számíthat az ember? Ha épp nincs mellette egy hű társ, akkor ki segít feldolgozni azt, hogy egy "életre szóló barátságnak" van vége?

Érthetetlen és ismeretlen okok miatt az egyik fél nem keresi többet a másikat, egyszerűen már nem ő az, aki támaszt jelent a számára, de ezt közölni nem hajlandó, inkább elsunnyog a nagyvilágba, ahelyett, hogy kimondaná "nincs többé szükségem a barátságodra". Meddig kell, hogy kapálózzon a másik, hogy végre magától rájöjjön arra, hogy dobva lett?

Kérdéseim a témával kapcsolatban kifogyhatatlanok. Éppen ezért nem is kívánok többet feltenni. Egyszerűen csak elfogadom, hogy egy újabb nagyszerű barátságot tett tönkre az idő és a változás szele. Hogy miért? Örök rejtély marad. Ezennel elengedem, hiszen többet tenni nem tudok. Inkább igyekszem több időt tölteni azokkal, akiknek úgy érzem, igazán fontos vagyok. És számíthatok rájuk én is úgy, ahogyan ők rám. Talán idővel majd ezek is elsüllyednek az emberi kapcsolatok örökkön örökké háborgó tengerében. Talán megmaradnak. És az igazán ritka és megbecsülendő, nagy szerencse.

"Sose bánd meg azt, ami legalább egyszer mosolyt csalt az arcodra!"

:)

I am...

So you still want the stars, huh?

Na nem megyünk Siófokra. Visszamondta az egyik srác, nem annyira bánom most, marad egy kis pénzem. Aminek találtam is egy tök jó helyet, aztán ahogy beleéltem magam, már meg is hiúsult.

Mostanában rengetegszer került szóba a barátaimmal való beszélgetéseim során, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor valószínűleg az is. Általában én figyelmeztetem őket erre, de valahogy ha saját magamról van szó, nem látok tisztán. Pedig oda kéne figyelni az árulkodó jelekre, de mondd ezt valakinek, aki szerint az élet igenis tündérmese.

Nagyon könnyen fordul át horrorrá a történet, aztán majd kapkodhatjuk a fejünket, hogy "nem hittem, hogy velem is megtörténhet ilyesmi". Pedig ennek a mondatnak varázsosnak kellene lennie, hiszen manapság mindenki különleges. Szóval óvakodok a törpétől, sosem lehet tudni... lehet, hogy óriást rejt az álarc.

Mindenesetre ha bízhatok a megérzéseimben, akkor hamarosan gyönyörűszép film kerül a mozikba, nesze neked Alkonyat! Csak ne járna folyton az a fejemben, hogy this sucks... Ki lehet irtani a gondolatot, csak aztán nehogy valami Paranormal Activity legyen az Alkonyatomból a végén...

Did u check what u have to like?

Hát de már most nem azért, babám. Nézem a profilodat, és az enyémet látom. Ez miez? Így nem fogod megtartani kisanyám. Amúgy tök undi. Meg ez az egész Békéscsaba. Én itt már nem lepődök meg semmin.

'Cause a real man knows a real woman when he sees her...

 

Nem tudok mit kezdeni a sok felszabadult energiával. Megyek és megyek és nincs megállj. Hepinessz és frídom van, és ezt mindenki látja rajtam. Tegnap éjjel például alig aludtam. Most jobb ébren. Végre nincs se nyomás, se fájdalom, se tompulás, csak a tiszta élvezetek. És hogy napról napra szélesebb a mosolyom, az valami égi csoda. Akárhogyan is alakul ezután a kis életem, már úgy érzem, hogy megérte. Minden. Eljönni, eldönteni, elmenni, lemondani, bevállalni, kimerülni, nem megállni, mosolyogni. Talán ez a legfontosabb. Mosolyogni, mert sok sok évet kell bepótolnom.

Dejame beber...

 

Bár tuti nem kéne. De azért csak visszamegyünk Siófokra holnap. Mert miért ne? Bár nem mondom, hogy utána úgysem megyek sehova, meg azt sem, hogy unalmas lesz az életem, de talán azzal takarózhatok, hogy most vagyok fiatal. És már nem annyira nagyon sokáig... Úgyhogy megyek, bulizok, koktélozok, a komoly dolgok megvárnak, attól nem félek.

Partyszörnyeteg...

Kind of bittersweet, but...

I Gross the Street with a Smile on my Face :)

I'm wide awake

Kezet rázok a boldogsággal.

Csukott szemmel még senki sem találta meg, amit keres.

We start and the whole world stops, everyone is watching us.. we're doing it just because nobody does it better!

Nem. Találok. Szavakat.

És nem is akarok. Ez volt A NYARALÁS. Amilyen rosszul indult, olyan jól sült el az egész. Na ez már nem a nagycsaládos balatonozás volt, az fix. A többit meg mindenki képzelje hozzá, én megtartanám magamnak az élményeket, mert önző dög vagyok, és nem hagyom, hogy mást is megcsapjon az a zen, ami most átjár, max valami zsíros belépő ellenében.

Azt hiszem, az mindent elárul, hogy nagyon nem akartunk hazajönni, sőt.. leéltem volna az egész életemet úgy, ahogy ez az öt nap zajlott. Meg az, hogy elfogott a hányinger, ahogy beértünk Csabára :D

Ha így maradnék, akkor igazán nagyon boldog lennék. Nem fáj semmi, nem zavar semmi. Jól vagyok. Teljesen, 100%-osan, kinyaraltam magamból a feszkót.

Jövő jöhetsz,

múlt... túl sokáig nyomasztottál, de győztem!

T.G.I.F.

Úgy döntöttem írok még egy értelmeset, mielőtt lelépek nyaralni. Nem viszem a laptopot, ki akarok kapcsolni teljesen, úgyhogy most kiadom, ami maradt a lelkem mélyén. Húdeszépen fogalmaztam.

Helyzetjelentés: fekszem, Family Guy-t nézek és Pepével beszélgetek. Valami kellemes üresség jár át, fogalmam sincs, hogy miért pont most, de nem zavar. Jólesik igazából. Buta este volt a pénteki, rossz érzéssel indultam neki, természetesen megint bejött a sejtésem. De lapoztam, így nem írok semmit sem. Jól vagyok. Tényleg. Helyén kezelem a dolgokat, elég idő telt el hozzá, és talán a felhők is elvonultak a fejem fölül.

Ezt például ma írtam:

Annyira akartam a csillagokat az égről, hogy már az sem számított, hogy lehozza vagy lehazudja őket.

Utólag van megint, ebből is látszik. Beigazolódott sok gyanúm, visszajelzéseket kaptam arra, hogy csak nem vagyok én olyan hülye gyerek.

Amúgy meg atomnagy buli volt :D Nagyon sokat táncoltam, találkoztam nagyon nagyon régi ismerősökkel, akik semmit nem változtak, igazi csajos pénteket rittyentettünk. Spontán jött az egész, akit vártam, nem is jött, ezért nem egy csendes-beülős kombó lett a vége. Igen, csak ezért, ez a mentségem! :D

Ma pedig ahogy sétáltam hazafele, kezdtem érezni ezt a semmit, talán szabadságnak mondanám, de nem abban az értelemben, hogy szinglivagyok-bármitmegtehetek, hanem a felszabadulás... az érzelmi kötődés vége, ami már rég nem a szerelem volt, hanem annak a sérelemnek a hege, amit az idő túlságosan is lassan tüntetett el. De ez már megint több annál, amennyit szólni kívántam volna a történtekről.

Előttem van még az augusztus, ezt szoktam a legjobban élvezni, remélem idén is így lesz. Eddig nagyon úgy néz ki :)

Siófokra fel, hétvégén jövök! :*

Don't stop the party

Ha nem bánjátok, én most ide lelépnék :P Egy hétig most mindenki felejtsen el, Vivike tovább bulizik ^^

Rakétákat lő a telihold, s te valahogy nem találod a helyed..

Megint afelé haladok, hogy megcsússzon a hétvége... Én nem tudom, hogy hogy csinálom, de már lehet, hogy egy kicsit sok lesz a mocorgás...

Mert a hétvége hat napból áll. Megyek, mint a mérgezett egér, mintha keresnék valamit vagy valakit és addig nem is lelnék megnyugvást, amíg meg nem találom azt. Vagy őt. De tudom én, hogy ez mitől van. Csak nem így kéne levezetni. Megint abba a csapdába estem, amiből kikerülni majd csak a költözéssel sikerülhet, hogy még mindig nem találom a helyem itthon és ezért bulizok. És nem is keveset. Mindig hív valaki valahova és én mindig megyek. Hát de most miért ne? Egyszerélünk, meg minden, de azért lehet, hogy már ideje lenne valamit mást is csinálni.

Közben úgy el vagyok veszve mindenféle oldalon, hogy nem is tudom mit írjak ide már. Nem megy már a blogolás sem, életkedv sincs, úgyhogy majd folytatom máskor. Van mit írnom, de nemakarom........

:\

Ez csak egy karnevál..
   Benne egy kabaré..
     Abban egy kicsi szív..
       Kit mindenki elcserél..