Ghosts

Kezed-lábad is törheted azért az emberért, aki a múltjában él, de soha az életben nem erőszakolhatod bele a mába, ha önszántából nem akarja. Talán minden betegség közül ez a legsúlyosabb. És a legsajnálatraméltóbb is. Az ilyen ember arcát simogassuk meg, nyomjunk csókot a homlokára, és tekintsünk rá mély sajnálattal szemünkben: saját boldogsága útjában áll, mindeközben észre sem veszi, hogy a rég elfeledett idők szellemévé vált. Az ilyen ember élete nem lehet teljes, amíg rá nem eszmél, hogy mi is történt vele. Mi pedig ha tehetjük, óvakodjunk tőle, meneküljünk, mielőtt minket is magával ránt a boldogtalanságába.

Marry me, Billy!

Én tényleg nem tudom, mit csinálnék, ha nem ismerném lassan hét éve. Lehet, hogy sok mindenen sokkal később tettem volna túl magam. Lehet, hogy néhány helyzetben máshogyan vezettem volna le a feszültséget. Talán több butaságot csináltam volna, mint egyébként. Abban a világban, ahol nincs Billy, én nem akarok élni.

Színt vallottam, most már szárítom tovább a hajamat, és üvöltöm, hogy

   silent night for the rest of my life!

Drama Queen mode back on

Ezennel megszületett a Hogyan Csináljuk Minél Több Hülyeséget Minél Rövidebb Időn Belül versenyünk győztese. A többieknek köszönjük a részvételt.

Azt meg csak remélni tudom, hogy azzal, hogy ilyen gyorsan elértem a második fázisba, sokkal hamarabb el fog jönni a harmadik is, és végre tényleg kisüt a Nap...

Szeretetfalatkák

Vivi: - Higgyétek el, elég hülyén érzem magam, hogy már ennyi mindenkit elhoztam hozzátok...
Bibike: (megsimogat) - De ez nem baj, nekünk az a fontos, hogy te boldog legyél!

Az ilyen pillanatokért éri meg..

Klasszikus..

So say your last goodbyes and I'm taking back my sins, 

I'll take back the heart I should have never let you in. 

So say your last goodbyes, today I'm not coming back 

I won't crawl back again, I never loved you, I never cared 

I never loved you, you won't fuck the life from me again.

That awkward moment...

...amikor pontosan tudod, hogy a másiknak mennyi idő kellett a továbblépéshez.

60 perc.

Mondtam, hogy pontosan.

Ladies, we are all like cars. Or less.

- De ha ő megy, akkor szerinted miért akar még egyszer látni?

- A kocsit is eladta, már megvan az új, de azért örülni fog, amikor majd látja a régit az utakon. Kivéve annak, hogy más használja, talán.

Down on your knees you don't look so tall

Mert nem kell sok ahhoz, hogy egy bizonyos emberre csak lefelé tudjunk nézni. Akárki akármit mond, ha rászolgált, igenis tekintsük alsóbbrendű kis élőlénynek. Lehet, hogy a gonoszságra nem a gonoszság a leghelyénvalóbb válasz, de emberből vagyunk és vannak érzéseink. Ha pedig azok mélyen sérülnek, akkor nem kezelhetjük velünk egyenrangúnak azt, aki bántott minket.

Főleg, ha azt tökéletesen hidegen hagyja, hogy mit tett velünk. De erőt ad ez, mondtam már korábban is. Köszönjük meg szépen, hogy megkönnyítette a helyzetünket, hogy szarba se vegyük.

Oh yes I said it, I said it, I said it 'cause I can.

Burn the evidence of my existence, clear the ashes on the ground

Hogyan leszünk képesek felgyújtani az egész világot, amikor valamit befejezünk? Vagy csupán azt a területet, amit egykor megjelöltünk... ami a miénk volt hajdanán... Hol húzzuk meg a határokat? Élhetünk úgy tovább, mintha sosem léteztünk volna egy bizonyos ember számára? És ha igen, miért nem?

Az a kellemes csevej, az a tréfás párbeszéd, ami azután jön, hogy valaki megfeledkezett a múltról, vajon mennyire őszinte? Hogy vagyunk képesek erre? Nem számít, hogy mi volt, csak az, hogy mi van most. És erre a szintre eljutni egy nagyon hosszú folyamat eredménye, mégis lehetséges. Persze mindemellett felesleges is. Ha már megtörtént, természetesen senkit nem zavar, sőt néha jól is esik, de mégis teljesen értelmetlen. Hova tűnnek az emlékek ilyenkor?

Bizonyára van egy szeméttelep, ahova az összes emlék az egykori szerelemmel karöltve elvándorol szakításkor. Ott aztán soha nem keresi már senki. És miért is tenné? Senkinek nincsen már rá szüksége többé, hiszen okkal lett leselejtezve. Ezután marad két idegen, akik mindentől megszabadulva boldogan élnek tovább. Ha újra találkoznak, beszélnek az időjárásról, a problémáikról, hogy hogyan alakul az életük, de a kutyát nem érdekli az, hogy valamikor volt köztük valami. Minderről megfeledkezve még egy kis flört is belefér, mert a vonzalom talán az egyetlen, ami nem múlik el, hiszen szemünk azért továbbra is van. Kettő is.

Ez is olyan dolog, ami akár ki is maradhatna az életünkből. Saját magunknak generálunk ilyen abszurd szituációkat. Már miért is érdekelne, hogy mi van valakivel, aki egykor megbántott? Élje az életét, ahogyan én is élem a sajátomat. De ha már egyszer belementünk ebbe a játékba, nagy gyávaságra vallana, ha kitolatnánk belőle. Hátrafelé még sosem érte meg mozogni.

Talán a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb, ha már eleve bele sem megyünk ilyesmibe. Fogjuk magunkat meg az összetört szívünket, és rábízzuk az időre az egészet. Mintha sosem lettünk volna. Számára legalábbis. Csodálatos képességünk a felejtés, használjuk hát. Így a legkönnyebb túltenni magunkat egy végleg lezárult korszakon. Talán.

Don't give up. I mean... like... ever.

Mert amikor minden a feje tetejére áll, és úgy érzed, nincs energiád, sem kedved egy újabb naphoz, akkor kapsz egy darabka gyerekkort... és... akkor... az... minden.

Na ezt az egyet biztos.

Russian Roulette

Sosem tudjuk, hogy miért megyünk bele ilyesmibe. Veszélyes és felesleges, a nyeremény pedig egyáltalán nem éri meg. Nem, az amiért ennyit kockáztat egy ember, sosem éri meg. Hogyan is lehetne jó számunkra valami olyasmi, aminek a megszerzésébe simán beledögölhetünk?

Mégis újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, a "majd jó lesz" kedvéért pedig bármikor képesek vagyunk feláldozni a "most jót", úgy, hogy közben mindvégig tudjuk, a majd soha nem érkezik el. Időközben pedig kész idegroncsokká válunk a görcsös akarástól, és észre sem vesszük mennyi mindenről mondunk le ezalatt. Hiába tudjuk biztosan, hogy mi az, ami jó nekünk, ami helyes és elérhető, mindig azt akarjuk, ami nem lehet a miénk. Saját vágyainkba pusztulunk bele.

Szépen lassan elveszítünk mindent és mindenkit, ami és aki valaha is fontos volt számunkra, ezt is felírjuk a rögös út rovására, aztán amikor érdekes módon mégsem érünk célba, csodálkozva tekintünk körbe, hogy hol van mindenki? A legszomorúbb, hogy akármennyit fogadkozunk, akármilyen bölcs idézetekkel posztoljuk tele az agyunkat, soha nem leszünk képesek tisztelni magunkat annyira, hogy lemondjunk azokról a vágyainkról, amik tönkretesznek bennünket.

A little bit of more goes a long way, a little bit of right goes the wrong way..

I remember we were living like kings and queens in the little tiny castle made of hopes and dreams
It was destiny, meant to be, so complete, the perfect team..
But suddenly there's a glitch in the system and between us is a big strip of distance
They say it's supposed to make the heart grow fonder, from all I can tell it couldn't be wronger..

The 3874th life changing moment

Nem akarok elhamarkodottan általánosítani, ezért leírom a saját tapasztalatomat úgy, ahogy van. Aztán ha ez másoknál is így van, akkor lehet, hogy nagyobbat mondtam, mint azt terveztem vala.

Háromhavonta van szükségem változásra. De olyanra, ami fenekestül forgatja fel az életemet, ahogy azt illik. Ha nem jön magától, akkor majd én generálom. 23 év kellett, hogy erre rájöjjek.

Először is azon elmélkedtem, nézegetve az első tavaszi napsugarak játékát, hogy nem véletlenül találták ezt úgy ki, hogy három hónapig tartson egy évszak. Mikor már épp kezdenek belebolondulni az emberek abba, hogy túl hideg/meleg van, akkor megváltásként érkezik a felmelegedés/lehűlés és nyugodtan folytathatjuk tovább mindennapi dolgainkat. Ezt a telet pedig kötve hiszem, hogy bárki is tovább bírta volna, ugyanis amikor március elsején az egész város vacogott, mindenki mély depresszióba zuhant, mondván "de hát március van!". Másnap viszont olyan ragyogó napsütéses reggelre virradtunk, hogy ugyanazoknak a teendőinknek, amiket előző nap a pokolba kívántunk, széles mosollyal vágtunk neki.

Az én külön bejáratú kis életemben ez minden téren így van. A munkáimat is 3 hónap után kezdem nagyon megunni, erre az eddigiek remek példával szolgáltak. Remélem, hogy a jövőben valamivel jobban fogom élvezni őket majd. Arra pedig, hogy párkapcsolati szempontból ez mennyire helytálló, csak most jöttem rá. Visszagondolva a korábbi kapcsolataimra, mindig háromhavonta történt valamiféle váltás. Hol ilyen, hol olyan, ebbe most nem mennék bele. Mikor a jelenlegi legelején kijelentettem, hogy ha a harmadik hónap után is vele akarok maradni, akkor megnyugodhat, nem is sejtettem mekkora méhkast bolygatok meg. Nézzük sorban.

1. Talán a legfontosabb, hogy először is feltegyük azt a kérdést, hogy hogy a fenébe ejthet ki ilyesmit valaki a száján?! Nem tudom mit képzeltem. Én sem vagyok lottóötös, de az eszembe sem jutott, hogy mi van, ha ő nem akar majd engem egy bizonyos idő után.
2. Már előre kijelöltem egy bizonyos időintervallumot, ami után ő bizony fel van arra jogosítva, hogy belekényelmesedjen a kapcsolatba. Aztán persze én meglepődtem, amikor fellélegzett, hogy "na most már úgyis velem marad. e."
3. Ha én magam generálom ezt, vajon mi lesz a következő 3, 6, 27 hónap után? Mit dob majd akkor az agyam? Meglepődök-e majd azon, hogy változnak a dolgok?
4. Minek generálok szánt szándékkal változást, ha az előbb-utóbb úgyis jön magától? Nem kellene örülni a nyugalomnak, és hátradőlve élvezni, amíg tart?

Nem egyszerű ez, egy pszichiáter most biztosan kéjelegve elemezgetne, miközben azon gondolkodna, hogy szülinapja vagy karácsony van-e, vagy esetleg a kettő egyszerre.

Rengeteg dolgot tudnék még említeni, amire igaz ez a három hónapos séma, de úgy vélem, hogy teljesen felesleges. Az ugyanis teljesen egyértelmű, hogy az egész az én fejemben dől el. Ki tudja, mióta van ez jó mélyen berögzülve nálam, és hogy vajon változik-e valaha.

Mindenesetre ahogy mondani szokták, első lépés a gyógyuláshoz a felismerés, úgyhogy biztosan jó úton járok. Az viszont ebből is kiviláglik, hogy ez a felnövés-dolog nem úgy történik, ahogy azt fiatalabb fejjel gondoltuk, hogy egyik reggel felébredünk és hopp! felnőttek vagyunk, sokkal inkább egy olyan folyamat, aminek egyeseknél talán sosem lesz vége. Az egyesek alatt magamat értem, igen.