"Tudod, ez olyan mint egy kismacska. Ha agyonütöd, mikor megszületik, akkor sosem nő meg."

Mit nekem a "bátraké a szerencse" típusú klisémaszlag. Az én barátaim máshogy bátorítanak. De vajon jól teszik? Vajon tényleg itt az ideje újra belevágni valamibe úgy, hogy megint azt érzem, hogy még várnom kéne? Essek ugyanabba a csapdába újra és újra?

Az a legnagyobb problémám, hogy nem tudok nemet mondani. Ami még szánalmasabb, hogy saját magamnak sem. Pedig semmiből nem állna. Szóval a helyzet a következő:

Mikor beköltöztem az Első Babaházamba, az első két este nálam aludt. Ott változott valami. "Szerencsére" nemcsak egyikőnkben, valahogy elkezdtünk máshogy viszonyulni a másikhoz. Látom rajta, hogy akarja, és - nagyobb lelkesedés más okból történő hiányában - nekem sincs ellenemre a dolog. De hogy sülhetne ki belőle bármi jó, amikor én már most azt várom, hogy na, melyikőnk bántja meg a másikat?... Ahhoz viszont egyikőnk sem tűnik elég erősnek, hogy meghagyjuk ezt annyinak, amennyinek indult. Igen, jöhet a volna, volna, volna, de igazából már mindegy. Pár napon belül úgyis eldől minden, abban pedig már most biztos vagyok, hogy a lehető legrosszabb döntést fogom hozni. Hoznám, de ezúttal nem fogom. Hagyom, hogy alakuljon minden, ha már megint nem sikerült tartani a fuckbuddy-státuszt. Működik ez egyáltalán valaha?

Vagy mindig olyanokat fogok ki, akikkel tényleg érdemes komolyabban belemenni a dolgokba? Mondjuk eddig nem sok jó származott egyikből sem. Na de majd most. Majd most minden máshogy lesz. Főleg, ha sikerül eldöntenem, hogy egyáltalán akarom-e. Jól indul...

I told you sad stories about my childhood, I don't know why I trusted you, but I knew that I could

Pengeélen táncol minden "barátság extrákkal" típusú kapcsolat, teljesen mindegy, hogy mik a körülmények. Előbb-utóbb az egyik fél úgyis elkezd érezni valamit a másik iránt, csak idő kérdése az egész. Az meg mindig egy külön izgalmakkal teli játék, hogy vajon ki lesz az, aki majd többet akar.

A kezdeti csak-szex-és-más-semmi dologból szépen lassan egy-két közös sörözés, kajálás, egy-két nagyobb és komolyabb beszélgetés lesz, előbukkannak újabb és újabb vallomás-féleségek, ránéztek egymásra és már tudjátok, hogy mi is a gyerek fekvése, pontosan tudjátok mindketten, hogy szerettek időt együtt tölteni, és hogy az egoverseny ellenére egyikőtöknek sincs szüksége másra, hiába is bizonygatjátok az ellenkezőjét unos-untalan. Egyszerűen csak azt érzitek, és mindketten azt érzitek, hogy jó, hogy van a másik.

Viszont ennél nem több. És hiába traktálnak a barátok, hogy de, a másik már tuti szerelmes, te valahogy mégsem úgy látod, és magadon sem veszel észre hasonlót. Bár még azt is hülyeség lenne mondani, hogy nem szeretitek egymást valamilyen szinten, de ez közel sem szerelem. Nem is biztos, hogy valaha is az lesz belőle. Pár hét alatt azért ez el szokott dőlni. Lehet azonban, hogy nem is baj. Lehet, hogy mégis ez a tökéletes "kapcsolat", ami férfi és nő között lehet - úgy érzem, ezen a ponton fontos kihangsúlyoznom, hogy férfi és nő között, ugyanis nem árt egy bizonyos agyi érettség és IQ szint ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolatot fenn tudjon tartani két ember -, amiről én személy szerint azt mondom, hogy nem volt még ilyen őszinte soha. Ebben a "kapcsolatban" - jó lenne, ha létezne rá megfelelőbb szó, de hát kénytelen vagyok ezt használni - egy percig nem kell megjátszanom, hogy más vagyok, mint aki, pontosan tudjuk, hogy mit akar a másik, és azt meg is adjuk egymásnak, nincs szükség hazugságokra, mert szabadok vagyunk, de ugyanakkor megvan az a kellő tisztelet egymás iránt, ami nélkül szintén nem működne a dolog.

Persze nem vagyok hülye, tudom, hogy ez az állapot nem tartható sokáig. Ha a barátaimnak lesz igaza, akkor nála fog borulni a bili, vagy velem történik valami pálfordulás-féle, és mégis rájövök, hogy vannak érzelmeim (esély erre 0.00001%, pedig esküszöm lassan már örülnék, ha éreznék valamit - akármit), és amiatt bukik a dolog. Egyelőre azonban jobbat nem tudok annál, mint hogy kiélvezem a helyzetet, és összeteszem a két kezem, hogy még jó fej is a kis játszótársam, akivel tényleg egy élmény minden perc.

How to be a heartbreaker

Rules:

#1 You gotta have fun and when you're done, you gotta be the first to run.

#2 Just don't get attached to somebody you could lose.

#3 Wear you heart on your cheek, but never on your sleeve, unless you wanna taste defeat.

#4 Gotta be looking pure. Kiss him goodbye at the door and leave him wanting more-more.

I get up from the floor, like a thousand times before

Minden tökéletes? Ugyan ne viccelj már. Vegyük szépen sorba: munka - pipa; suli - pipa; társasági élet - pipa; pasi - pipa; lakás - pipa. Akkor miről beszélek? Máris elmagyarázom.

Egész eddigi életemben úgy éreztem, hogy valahogy minden jó dologban van valami fura rossz is, sosem történt még úgy minden, ahogy elterveztem. Mindig is a tökéletességre vágytam, olyan görcsösen akartam, hogy észre se vettem, hogy mennyire szórakoztató is lehet a tökéletlenség. Nekem senki nem szólt kiskoromban, hogy majd nem úgy lesznek a dolgok, ahogyan azokat én szeretném, és hogy ne álmodozzak feleslegesen. Bár meg kell hagyni, hogy azzal sem áltatott soha senki, hogy kövessem az álmaimat és mindent elérhetek & egyéb bullshit. Most is csak azon mosolygok, hogy igen, nem véletlenül választottam a bittersweet szót önmagam mellé társul...

Nézzük csak:

1. Sweet: mindig is ennyi pénzt akartam keresni, úgy voltam vele, hogy ez az összeg az, amiből egy ember már kényelmesen megél. Bitter: nem feltétlenül erről az állásról álmodtam. Durva, hogy tényleg ezt csinálom, de végülis nagy céghez akartam kerülni az elmúlt időszakban, done. Konklúzió: rohadtul élvezem. Szinte még magamnak is félek bevallani, hogy mennyire király ez a munka. A részletektől megkímélnék mindenkit.

2. Sweet: nemsoká meglesz a diplomám. Önmagáért beszél. Bitter: Lehet, hogy egy nyomorék beadandón csúszok el, mert egyszerűen nincs időm megírni a munka miatt. Konklúzió: lehet, hogy lesz ebből még egy félév. És?

3. Sweet: család, barátok, konzervkiskutyák tekintetében minden rendben. Elvagyunk, bulizgatunk, csak a szokásos. Bitter: mégsem voltam már jóideje igazi atom buliban. Konklúzió: mégis minden percét kiélvezem mindennek, ami az utamba kerül, bulik voltak, vannak, lesznek.

4. Sweet: kiszúrtam, akartam, megszereztem. Bitter: nincsenek érzelmek. Attól függetlenül, hogy ebben is állapodtunk meg, ha akarnék sem tudnék érezni semmit. Konklúzió: de nem akarok. Ennél több nem kell, elvagyok köszönöm, a Szabadságszobrot pedig ideje lecserélni egy engem ábrázolóra.

5. Sweet: lakás van, olcsó, várnak rám. Csak rá kell bólintanom és már költözhetek is. Bitter: borzalmas környéken van. Oké, hogy egy olcsó, gyönyörű lakásban lakhatok, de ez senkit nem fog érdekelni, ha majd ott vérzek el, amikor megkéselnek. Konklúzió: mégsem tartok tőle. Még így is alig várom, hogy költözzek. Kurvakemény vagyok (még mindig) - meg elég hülye is, ha tényleg oda költözök.

Szóval ez van most. Visszaemlékezve októberre, amikor hihetetlenül boldog voltam életem tökéletessége miatt, csak arra tudok gondolni, hogy mégis mi a fenét értem el vele? Semmi közöm nem volt hozzá, hogy az úgy alakult. Volt egy munkám, amit tesóm szerzett, volt egy pasim, akit társkeresőről szakajtottam, szenvedtem a sulival, és kb. mindent a kapcsolatom határozott meg. Nem volt olyan területe az életemnek, amire ne lett volna hatással - hangsúlyoznám, hogy pozitív hatással, valahogy mindent megszépített -, de ez az egész így utólag annyira megcsináltnak tűnik. Persze nem bánok én semmit, csak nem értem, hogy hogy gondoltam, hogy jó vége lehet bárminek is, ami mesterségesen lett létrehozva, mások által, úgy, hogy nekem a kisujjamat nem kellett megmozdítani. Mindent, amim most van, én értem el, saját erőből, nulla segítséggel. Talán ezért is érzem úgy, hogy minden tökéletlenségével együttvéve a jelenlegi életem az, amire tizenéves korom óta vártam, hogy elkezdődjön. Ki kell mondjam, mert úgy érzem, hogy most végre valamit tényleg letettem az asztalra: büszke vagyok magamra.
Én, egyedül.

Fall in love with yourself - because one day you're gonna be the only one you've got

Úgy döntöttem egy bejegyzést sem érdemel meg a téma, úgyhogy maradjunk csak az előző után annyiban, hogy igazam volt. Ennyit bőven elég tudni, nekem meg odafigyelni a megérzéseimre a jövőben is.

Egyébkén még mindig ugyanaz a szitu, nesze-semmi-fogd-meg-jól minden egyes nap, aztán ha azt hiszem, hogy épp történik valami, akkor kiderül, hogy mégsem. Le kéne állnom az LSD-vel. De különben minden egyes felfújt lufi kidurranását egyre jobban viselem. Lassan napi rutin lesz felállni és megrázni magam, majd menni tovább. Még mindig nem cserélnék senkivel, semmi pénzért. Még ilyen nyomin is szeretem a kis tyúkszaros életemet.

Nemsoká költözök, bár még nem bólintottam, de szerintem hét elején sort kerítek rá. Szóval minden úgy alakul, ahogyan azt szerettem volna még kb. egy éve, no reason to worry. Az egyszobás lakás pedig pont egy főnek optimális. Sajnálom, de nálam nincs hely. Nem, még egy éjszakára sem.