Sosem tudjuk, hogy miért megyünk bele ilyesmibe. Veszélyes és felesleges, a nyeremény pedig egyáltalán nem éri meg. Nem, az amiért ennyit kockáztat egy ember, sosem éri meg. Hogyan is lehetne jó számunkra valami olyasmi, aminek a megszerzésébe simán beledögölhetünk?
Mégis újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, a "majd jó lesz" kedvéért pedig bármikor képesek vagyunk feláldozni a "most jót", úgy, hogy közben mindvégig tudjuk, a majd soha nem érkezik el. Időközben pedig kész idegroncsokká válunk a görcsös akarástól, és észre sem vesszük mennyi mindenről mondunk le ezalatt. Hiába tudjuk biztosan, hogy mi az, ami jó nekünk, ami helyes és elérhető, mindig azt akarjuk, ami nem lehet a miénk. Saját vágyainkba pusztulunk bele.
Szépen lassan elveszítünk mindent és mindenkit, ami és aki valaha is fontos volt számunkra, ezt is felírjuk a rögös út rovására, aztán amikor érdekes módon mégsem érünk célba, csodálkozva tekintünk körbe, hogy hol van mindenki? A legszomorúbb, hogy akármennyit fogadkozunk, akármilyen bölcs idézetekkel posztoljuk tele az agyunkat, soha nem leszünk képesek tisztelni magunkat annyira, hogy lemondjunk azokról a vágyainkról, amik tönkretesznek bennünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése