Minden emberi kapcsolatnak befellegzik, amikor valamelyik félben felébred a harag. Ha pedig egyértelmű, hogy csillapodni nem szándékozik, akkor már nem is lehet kérdés, hogy van-e értelme erőltetni egy ilyen kapcsolatot.
A harag néha jó. Képes erőt adni még akkor is, amikor az embernek ahhoz sincs ereje, hogy reggelente kinyissa a szemét. Ahogy megteszi, végigfuttatja agyában az előző napok adatbázisát, ráébred, hogy haragszik, és máris lendületet kapott egy újabb naphoz. Hihetetlenül nagy energiabomba, rendkívül magas áron. Ugyanis minden egyes haraggal elöltött nappal egyre csak keseredünk. De még mindig könnyebb így. Valamit valamiért...
"My hands are stained from the dirty black hair, my heart is cursed, 'cause you were never there...
Another crime that you left behind, I'm just a name that fear of the time."
Ahogy teret engedünk a szomorkodásnak és az önsajnálatnak, a tehetetlenség vermébe zuhanunk, és képtelenek vagyunk mindennapi teendőinket ellátni. Persze az elkerülhetetlen, hogy eljöjjön az az időszak, amikor a harag elmúlik és csak a szomorúság marad, de én még mindig azt mondom, hogy jobb egy egészséges kurvaanyázás, mint egy keserves sírás - főleg akkor, ha minden okunk megvan rá. Ha pedig már kellőképpen felspanoltuk magunkat, és változni nem látszik a helyzet, akkor ideje kidobni a kapcsolatot a szemétbe, hogy megkíméljük magunkat a további stressztől és a haszontalan, rossz emberek társaságától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése