Minden kapcsolatban eljön az az időszak, amikor teljesen világossá válik, hogy melyik fél az, aki szenvedni fog. Ő az, aki halál szerelmes, mindent megtenne a másikért és vele képzeli el a jövőjét. A másik fél pedig... hát mondjuk úgy, hogy van. Belenyugszik abba, hogy éppen azzal van együtt akivel, valamilyen szinten biztos szereti, de ez nem az a nem-tudok-élni-nélküled-féle lángolás, de még csak meg sem közelíti azt. Közben arról ne is beszéljünk, hogy mik azok a dolgok, amiket megenged magának az illető, a másikkal szemben...
Általában kell egy pár hónap ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Hiszen az elején minden szép és jó, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán az egyik elkezdi komolyan gondolni, mire a másik egy how about no mozdulattal visszaveszi a szívét a játékból. És innentől kezdve a szenvedő fél törheti kezét-lábát, nem fog változni semmi. Eldőlt.
Bizonyos női hisztik azért ezt eléggé fel szokták gyorsítani. Gondolok itt az (eleinte még) ok nélküli féltékenykedésre, nyávogásra, tapadásra, stb. (Esküszöm nem direkt volt, hogy egyből a nőre osztottam az "elnyomott" szerepét, de gondolom nyilvánvaló, hogy miért.) Ezeket az értelmesebbek el tudják kerülni, amikor tényleg egy kiegyensúlyozott felnőtt kapcsolatban vannak. Meg lehet tanulni azt, hogy attól, hogy Marika küldött egy üzenetet a mi hőn szeretett Józsinknak, még nem feltétlenül azt jelenti, hogy van köztük valami. Az is kifejleszthető, hogy mielőtt elkezdenénk cirkuszolni valami miatt, elszámoljunk háromig, és átgondoljuk, hogy vajon van-e értelme - erre 99%-ban az a válaszom, hogy nem; csak a kislányok hisztiznek, a felnőtt nők nem. És ha ezeket kontrollálni tudjuk, érzelmeinket pedig 0-24-es felügyelet alatt tartani (persze úgy, hogy közben megmaradjon természetességünk), akkor majd a párunk nagyon hálás lesz érte. Fárasztónak hangzik? Az is.
Az ember nem arra született, hogy állandóan féken tartsa indulatait, és lenyeljen mindig minden keserű szót, ami ott van a nyelve hegyén. Néha igenis ki kell mondanunk ha bánt valami, hisz ha nem hozzuk a másik tudtára, honnan fogja tudni? De nagyon könnyen hozzá lehet szokni ahhoz, hogy "én ebben a kapcsolatban jó fej vagyok, nem nyaggatom a páromat semmivel", ami aztán azon kívül, hogy mennyire fárasztó, azért megteszi a várt hatását.
Hamis. Ha mindezeket betartjuk, és közben rettentően odafigyelünk minden másra is - törődjünk a másikkal, érezze, hogy szeretjük, de ne fojtsuk meg, és ha lehet, akkor nézzünk ki mindig úgy, mint egy divatmagazin címlapjáról épp leugrott modell -, az eredmény semmiben sem fog különbözni attól, mintha igazi hárpiák lennénk. A csúf igazság az, hogy ha megközelítjük a tökéletes partner ideálját, ugyanúgy lábtörlőt csinál belőlünk a másik egy bizonyos idő után. Lehetünk akármennyire is jó fejek, vagy büszkék magunkra, hogy ebben a kapcsolatban eddig milyen derekasan helyt álltunk, sajnos semmit sem fog számítani.
Hogy hogyan kell megtartani valakit, akit nagyon szeretünk? Nem tudom. Eddig azt hittem, hogy így, de nyilvánvalóan tévedtem. Nincs annál mocskosabb érzés, mint amikor úgy érzed, hogy párod csak azért van veled, mert jelenleg nincs jobb. Az önbizalom romokban, te a padlón, és nem mondja ki. Ez az egyetlen dolog, amit nem értek. Hogy miért. Miért nem lehet ilyenkor csak hagyni a másikat, hadd menjen? Miért nem lehet megmondani, ha a másik kétszer rákérdez, hogy igen, baj van. És amíg ő naivan azt hiszi, hogy csupán arról van szó, hogy stresszes vagy a munka/sport/egészség miatt, rajta kívül mindenki nagyon jól tudja, hogy belőle lett észrevétlenül szenvedő fél. Innentől kezdve pedig halálra van ítélve a dolog, mert a másik menni fog. Ha nem is rögtön, de úgyis jönni fog valaki, aki felkelti az érdeklődését annyira, hogy úgy döntsön, ideje lecserélni a lábtörlőjét valakire, aki megint lehet mellette hercegnő pár hónapig. Aztán pedig... a forgatókönyvet már jól ismerjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése