2013. április 14., vasárnap

The more you squeeze the more it slips away

Érdekes, hogy még mindig meg tudok lepődni bizonyos dolgok hatásán az érzelmi világomra. Meg az is, hogy nem valószínű, hogy így kellene magamat érezni tőlük. De ez van, gondolom ettől vagyok én én.

A családjában X szakított Y-nal, és ebben minimális mértékig én is érintett vagyok. Csupán annyi, hogy nekem lett szólva róla rögtön, meg, hogy akkor uccu neki elfogyasztani némi alkoholt. Amihez természetesen szívesen társulok, hiszen ő nem tartozik azon emberek körébe, akikkel nem vagyok hajlandó többé szóba állni. A dolog viszont nem itt hibádzik. Fura, hogy ettől az egésztől mennyire megkönnyebbültem. Nem azért, mert náluk így alakult, nem is azért, mert most nem csak nekem rossz, hanem azért, mert abban a bizonyos családban végre egy másik szakítás lesz a téma. Nem mondom, hogy én téma voltam egyáltalán, de legalább itt a bizonyíték, hogy az élet megy tovább, az idő telik, a mi szakításunkon való bánkódás/elmélkedés/nyilvános örömködés/stb. ideje végleg lejárt. Ezt érzem én is.

Sajnos okosat nem tudtam mondani. Nem is hiszem, hogy tudnék már bárkinek is. Mi alapján mondanék? Mit sem értek én ehhez az egészhez. Egyszerűen nem vagyok hajlandó ilyesmivel foglalkozni többé. Belefáradtam. Mint láthatóan sokan mások is. És ahogy általában a sokadik pofára esés után az emberek szoktak. Megoldás tehát: ha padlón vagy és nem bírsz felállni, ne tedd. De minden erőddel vonszold magad tovább, ha kell a földön csúszva-mászva, hogy haladj tovább előre. Mert arra van minden szép és jó, ami még rád várhat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése