Who the hell are you, though? I didn't even ask for your advice...

Megtanultam az évek során, hogy nem az a fontos, hogy milyen és mennyi tanácsot kapsz, hanem az számít, hogy ki mondja. Sokáig vertem a mellem, hogy nézzétek, nekem sikerült! meg nekem ti ne dumáljatok, úgyis kiröhöglek titeket, mivel én vagyok az egyetlen, akinek értékelhető párkapcsolata van. Aztán pofára ejtettek úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Azóta voltam nagyon elveszett, szomorú, magabiztos, boldog, fáradt. Igen, egy idő után belefárad az ember az ilyesmibe. Az agyalásba, hogy mit, hogyan kéne, mikor és jó-e az úgy. Na ez az, amit nem csinálok többet. Azt teszem, amit jónak látok, csak az érdekel, hogy én hogyan érzem magam. És ami jólesik, azt megteszem. Természetesen bizonyos határokon belül. De a lényeg az, hogy innentől kezdve nem vagyok kíváncsi mások véleményére. A barátnőimmel nagyon szívesen beszélek meg mindent, igénylem is, nem is tudom, hogy mihez kezdenék, ha nem hallgatnának meg. De...

Senkitől nem kérek pontos tervet arról, hogy mit és hogyan csináljak. Ez az én életem, tudtommal felnőtt vagyok, és eddig is elboldogultam valahogy. Igen, kaptam pofonokat és sírtam is már eleget, de túléltem. Az is benne van, hogy még fogok is. De vállalom, azért, hogy egyszer majd boldog lehessek. Lehet, hogy nem most, de még nem is jövőhéten. Addig még valószínűleg sokkal hosszabb az út, meg rögös, meg minden, amit ilyenkor mondani szoktak. De kockázat nélkül nincs győzelem.

Nem kell félteni, a túlzott, színpadias aggódok-érted-jeleneteket pedig egyenesen ki nem állhatom. Csak annyit érnek, hogy azt hiszem, hogy fogyatékosnak gondolnak, aki nem lát tovább az orra hegyénél. Látok. Tovább és élesebben, mint gondolnátok. Mondjuk én nem erőlködök, majdcsak rájön mindenki, hogy nem vagyok nyomi. Attól, hogy egyszer láttak padlón, még felálltam, ugyanúgy, ahogy bármikor máskor is. Nem úgy, mint mások...

Szóval let mi bí end sztáff, ha meg megint elbotolnék, magamnak köszönhetem, oszt viszont látásra!